Uréchia V. A.: Notice sur-les armoiries du peuple roumain.
Uréchia V. A.: Notice sur-les armoiries du peuple roumain.
– Az Annales internationales d’histoires 1901. évfolyamában.
Az elmult évben Párisban tartott nemzetközi történelmi kongresszus tárgysorozatában a «román» kérdés is napirendre került. A politikai történet terén Xénopol jassyi tanár és Darvai Móricz hazánkfia mérték össze fegyvereiket, s elfogultság nélkül mondhatjuk, utóbbi javára dőlt el a mérkőzés. Ezenkivül az oláhság még a fentidézett értekezésben is szerepelt, mely a kongresszus irományaiban nemrég látott napvilágot. Azt hisszük, nem lesz érdektelen e folyóiratban annak tartalmát röviden ismertetni.
Uréchia kiinduló pontja abban fekszik, hogy az oláh nemzet fejlődése (evolutiója) plasztikailag kifejeződik azon változásokban, melyeket a rumun provincziáknak a régi Dácziában született fejedelmei vagy herczegei által használt pecsét-, illetve czimeralakokban észlelünk. Abból a tételből indulva ki, hogy valamely nép czimerének megállapodottsága bizonyitéka annak, hogy az a maga nemzeti evolutiv pályáját befejezte, kimondja Uréchia, hogy az oláh nemzet még nem fejezte be nemzeti evolúczióját, s czimere maga sem nyert befejezett formát. S itt megjegyzi, hogy az oláh czimerek főbb változásai Európa történészei előtt eddig ismeretlenek maradtak. S az ok, szerinte, abban rejlik, hogy Oláhország szomszédai, a magyarok s a lengyelek, kik Európától egész a XVIII. századig geografiailag elválasztották, csak oly hireket és informácziókat engedtek át, melyek reájuk nézve kedvezők voltak. A szomszéd nemzetek összes történészei között szerinte egyedül Dlugoss az, ki a rumunokkal szemben méltányosságot gyakorol, sőt bizonyos tekintetben bámulójuk.
A legrégibb moldvai czimer alkotórészei gyanánt Uréchia a következőket jelöli meg: bölényfej, fölötte csillag, jobbról nap, balról félhold által kisérve.
Uréchia ez alkatrészekre nézve magyarázattal szolgál, és pedig a napot, a holdat és a csillagot dácziai eredetünek mondja, melyek eredetileg a régi Dácziából kivált valamennyi provinczia czimerében helyet foglaltak, igy Erdély, Oláhország és Moldva czimerében is. A bölényfejet egy legenda alapján magyarázza. E szerint Drágos vajda a XIV. század elején az erdélyi éjszakkeleti Kárpátokból kiindult, hogy Moldvát elfoglalja, s utközben egy bölényt ejtett el, melyet fejedelmi czimerébe fölvett. Moldva nevü kutyájáról pedig, mely a bölényt üldözőbe véve egy patakba veszett, e patak Moldovának neveztetett s innen eredt a Moldavia, Moldva név. Megjegyzi egyuttal Uréchia, hogy hosszabb időre a moldvai czimer alkotórészei az emlitettek maradtak.
Oláhország (Valachia) czimere Uréchia szerint jóval komplikáltabb volt. Levinus Hulsius azt állitja, hogy Oláhország régi czimere három, szalaggal övezett négerfejet ábrázolt, mig Münster Sebestyén Illyricum czimü művében Bosznia czimerének két szerecsenfejet mond. Uréchia ennek czáfolatára nehány pecsétrajzot közöl, melyek két durván kifaragott, egymással szembe forduló koronás emberi alakot ábrázolnak, a kettő között egy dombon fa áll. Szerinte mór fejeknek itt semmi nyoma; ellenben Hasdeu elfogadja Hulsius állitását, s tényleg a mór fejeket tartja az oláh czimer képeinek, és pedig a Bassarab család, az első oláh fejedelmi dinasztia nevében előforduló arab szóval hozva összeköttetésben, ép úgy, a hogy szerinte Bosznia czimerében ökör (bos) látható a Bosznia szónak megfelelőleg. Ujabban – mondja Uréchia – Hasdeu a magyar numizmatikából igyekszik bizonyitani elméletét, s kimutatja, hogy Nagy-Lajos pénzei között találunk olyat, melyen a király feje helyett egy szerecsen-fej van, mely fej néha a király képét feltüntető pénzeken is előfordul. Már pedig Hasdeu szerint Lajos e jelt akkor vette föl, a midőn Vladiszláv oláh fejedelmet le verte, tehát a jelkép a leigázott Oláhországra vonatkozott! De Uréchia hozzáteszi, hogy ép megforditva, az oláhok verték meg Lajost, nem ez őket, s ha az, 205mint ő maga is megengedni hajlandó, a leigázás tényére vonatkozik, mért legyen az Valachiára és nem Boszniára vonatkoztatva, a mikor a magyarok Ausztriával szemben e tartomány birtokát még most is maguknak követelik.
A Hulsius-Hasdeu-féle czimert egyébiránt Uréchia oláh czimer gyanánt egyáltalán nem hajlandó elfogadni, azzal okadatolván ezt, hogy a régi moldvai, oláh és erdélyi czimerek szerecsenfejeket nem tüntetnek fel. Ellenkezőleg, a későbbi pecséteken a két alakból férfi és nő lesz, fejükön koronával, közöttük cziprusfával. E czimerképnek keletkezését Uréchia egy külön kifejezéssel jelöli, melyet ő talált fel. E kifejezés «Restauration de la principauté Valaque» az oláh fejedelemség megujhodása. Erre nézve megjegyzi Uréchia, hogy a rumun birodalom (empire roumain) Joanice császár idejében, bizanczi és muzulmán behatás alatt, részekre bomlott, s hogy a XIII. század vége felé a vallásüldözések, vagy a mint ők, oláhok állitják, területi terjeszkedés szüksége folytán Negru vajda alatt egy uj rumun telepités történt Oláhországban. Ez uj telepités Fogaras tájékáról történt, a mi ismét az oláh theoria mellett és a Roesler-féle elmélet ellen szól, mely utóbbi szerint az oláhok a régi Dácziát csak a XIII. században és a Balkán-félsziget felől foglalták el.
Természetes, hogy Uréchia szerint a Roesler-féle elméletet a magyar állam kedvéért találták fel és pedig azért, hogy kimutassák, miszerint Erdélyben nem voltak románok, mielőtt Árpád hordái (igy!) odajöttek, és hogy az oláhok, jóval később telepedtek ott le, tehát a magyarok elsőbbsége Dácziában kétségtelen. Ennek pedig Uréchia szerint semmi alapja nincsen, mert a román nemzet terjeszkedése Erdély felől és a Kárpátoktól történt a sikság, az Alföld és a Duna felé.
A mi már most a fával ékitett pecséteket illeti, Uréchia igy okoskodik: A középkori kolóniákat a novae plantationes névvel jelölték, s oklevelekben egy nova plantatio de Fogaras is emlittetik. Ha pedig egy új kolónia plantatio névvel jelöltetik, mi sem természetesebb mint, hogy ezt egy plántálási jelenettel, egy fával szimbolizálják, s igy a Negru vajda-féle telepités jelképe nyert helyet Oláhország legrégibb pecsétjében. A nova plantatiot tehát a fa ábrázolja, melyet jobbról- balról a telepitést eszközlő fejedelem és feleségének alakja kisér. E szimbolikus elv Uréchia szerint csodálatosan megmarad egész a XVII. századig, mely időből Uréchia közöl is nehány efajta pecsétet.
Egyuttal Uréchia beszámol arról, hogy ő a Hulsius-féle mór fejeket ábrázoló czimer ügyében kérdést intézett az európai főbb heraldikai társulatokhoz. Sajnos, csak kettőnek válaszát közli: az olasz Consulta Araldica és a franczia Conseil Heraldique véleményét. Ezek szerint ott, a hol akár családi, akár nemzeti czimereknél ily szerecsen, mór vagy arab fej előfordul, ez mindig az ellenük viselt háborukkal függ össze. Már pedig abból a történeti tényből, hogy az oláh fejedelmek soha a mórok ellen nem harczoltak, sőt a XV. század előtt még a törökökkel sem mérték össze fegyvereiket, következik, hogy ez a Hulsius-féle szerecsenfejes czimer anomália, csak onnan magyarázható, hogy Hulsius maga csinált czimert Oláhországnak, s voltaképen török fejeket akart belerajzolni. Kár, igazán kár, hogy Uréchia nem közli a feleleteket, melyet kérdésére más, pl. német heraldikai társulatok adtak, vagy talán a franczia és olasz heraldikát tartja csak megbizhatónak, a többit nem?
A Hulsius-féle elmélet különben, mint Uréchia czikkéből kiviláglik, még más furcsa magyarázatokra adott okot. Sturdza Demeter, a legelső román numizmatikus, a Hasdeu által is mór fejeknek tartott két főt Konstantin és Helena császár és császárné képeinek mondja, melyeket később egész alakban alkalmaztak.* A Radu vajda unokaöcscse, Patrasco vajda pecsétje az egyedüli, mely ezt a Sturdza-féle elméletet – Uréchia szerint – támogatja. Csakhogy persze itt a császár és a császárné nem bizánczi, hanem természetesen oláh viseletben ábrázoltatnak, köztök egy fával, melynek sudara azonban keresztben végződik. Dicséretére legyen mondva Uréchiának, ez a Sturdza-féle elmélet oly magasnak tünt fel előtte, hogy erre példát már ő maga sem talál.
Valójában az oláh pecséteken látható két alak Cyrill és Method, a két szláv apostol, a «cziprus» pedig, a melyet öntöznek, ama bibliabeli «mustármagból kikelt nagy fa», szimboluma a két téritő által az oláhság közé is beplántált kereszténységnek. Szerk.
Értekezése végén még egy rendkivül érdekes fejtegetést találunk. Ugyanis, a mint ezt nehány közölt pecsétből látjuk, a XIV. századtól kedve a czimerkép egy keresztet tartó hollóval vagy sassal bővül meg, sőt Ghyka Gergelynek 1672-ből származó pecsétjén a holló a kereszten kivül még egy gyürüt is tart csőrében. Uréchia már most ezen a hollóalak fölvételének tényét összeköttetésbe hozza az oláh fejedelmi dinasztiának «a hires erdélyi Korvin házzal való szövetségével»! És itt elmondja a Hunyadi-féle hollós históriát, némi variáczóval s hozzá teszi, hogy királyi adomány folytán a holló a gyürüvel családi czimerré vált, és az oláh fejedelmek a Korvin házzal való szövetkezés folyamányakép e czimeralakot átvették az ország czimerébe. Közli Ghyca Gergelynek XVIII. századi pecsétét is, mely szerinte a Korvin család legendáját ábrázolja.
Végül Uréchia a mai oláh czimert bontja elemeire, Moldva, Besszarábia, az Olt vidéke és Oláhország czimereinek alkotó részeit találja benne, a régi Dácziáéból 206a napot, holdat és csillagot. Ki tudná megmondani, igy végzi czikkét, milyen lesz az oláh czimer 50 év mulva?
A föntebbiekben igyekeztünk Uréchia czikkének eszmemenetét visszaadni, mert nem szerettük volna olvasóinkat e minden izében sajátos felfogással irt czikk bővebb ismeretéből megfosztani. A magunk részéről méltatásába, illetve kritikájába nem is bocsátkozunk, oly annyira kuriozumnak tartjuk az egészet. Ezeket olvasva, igazán nem csodálkozhatunk azon a betegesen kifejlett nemzeti érzületen, mely az ujabb román nemzedék keblét dagasztja.
Dr. Áldásy Antal.
