Az esztergomi szenátorok társas-pecsétje.
139Az esztergomi szenátorok társas-pecsétje.
(Négy pecsétképpel.)
A Turul mult számában Horváth Sándor úr rendkivül érdekes pecséttani emléket mutatott be az Országos Levéltár kimerithetetlen gazdagságu anyagából, volt pedig ez egy, eddig a középkorból sehol sem ismert alaku, függő viaszpecsét Esztergom városának 1337. márczius 3-án kelt oklevelén.*
Kiadva: Anjoukori Okm. III. k. 124. 1.
Ezen ismertetés kapcsán óhajtok egyet-mást erről a pecsétről elmondani, megkisértve a szokatlan körülményeknek, melyek közt az megjelenik, megvilágositását.
Az oklevél egyszerü adásvételről szóló bizonyság, a minő városi hatóságoktól nagy számban maradt. Az van benne elmondva, hogy Jakab mester aranymüves és fia, Domonkos az okiratban meghatárolt területen fekvő házaikat István visegrádi várnagynak és pilisi ispánnak eladják. Alakilag is megfelel a szokásnak; elől a városbiró és a főbb tanácsbeliek nevei következnek, a kik – mint olyan fényes városhoz, a minő Esztergom ez időben volt, illik – részben előkelő urak, ispánok. E névsort szükséges itt ismételnünk, mert a pecséteket segitségevel kell megfejtenünk. Szól pedig eképpen: Comes Georgius judex, Comes Nicolaus filius Michaelis, comes Stephanus filius Godini, Thomas filus Hunchel, Stephanus filius Hermanni, Stephanus filius Geleti, comes Valentinus, Stephanus filius Frank, Johannes filius Nicolai, Stephanus filius Hurnichi, Magister Anda, Gelesus filius Endree et Godinus filius Godini iurati......cives. Szükséges azután idéznünk a megpecsételési záradékot, a mely igy hangzik: In cuius rei memoriam, perpetuamque firmitatem, ad instantes petitiones parcium premissarum presentes ipsi nobili viro magistro Stephano concessimus, duplicis sigilli nostri munimine roboratas. A pecsétet, a mely ez oklevelen függ, nem kell leirnom, azt a felfedező irásban és képben megismertette az olvasókkal. Alakjáról és a rajta levő pecsétképekről különben alább fogok pár szót szólni.
Horváth ur nézete szerint az oklevelet, a melyen – szövege értelmében – Esztergom városa jól ismert kettős-pecsétjének kellene lógni, azért látták el egy, három tanácsbeli gyürüjének lenyomatát viselő, szokatlan pecséttel, mert «az emlitett kettős-pecsét – valami okból – nem állott a tanács rendelkezésére.»
Ez a magyarázat nem egészen megfelelő. Igen merész dolog azt feltenni, hogy az oklevél irása idején ne tudták volna, megvan-e a város pecsétje, vagy nincs. De feltéve, hogy a pecsétnyomó épp akkor tünt volna el,* mi akadályozta a jelenlevő birót és esküdt polgárokat, hogy erről, valamint saját pecsétjüknek a városé helyett való használatáról ne tegyenek az oklevél végén egy záradékban emlitést? Az idegen pecsét használata a középkorban elég gyakori, még a királyi ház tagjain is megesett, hogy más pecsétjét nyomatták oklevelükre propter absentiam vel carentiam proprii sigilli; ez az oklevél hitelességét még nem tette kétségessé. De hogy abban a korban, a mely az oklevél hitelességének megállapitásánál majdnem kizárólag a pecsétre támaszkodott, valamely oklevélre merőben más pecsétet függesszenek, mint a minőről a megpecsételési záradékban emlitést tettek, az elképzelhetetlen.* Ilyen oklevelet István ur, a visegrádi várnagy, bizonyosan nem fogadott volna el.
Ismeretes, hogy Esztergom város pompás ezüst kettős pecsétnyomója a XIV. században (de jóval oklevelünk kelte után) elveszett s csak a XVIII-ikban került elő.
Erre vonatkozólag a nagytekintélyü Günther Miksa véleménye a következő: «Oft ... hatte die Abwesenheit eines Siegels einen ....... Grund verschiedener Art, z. B. wenn es abhanden gekommen oder auf andere Weise der Gewalt des Eigenthümers entzogen war. Dass solches in der That vorgekommen, ist nicht nur an sich wahrscheinlich, sondern lässt sich auch durch Beispiele erweisen. Es ist begreiflich, dass man, wo solches der Fall war, sofern man nicht mehrere eigne Siegel besass, zum Gebrauch eines fremden und der Erklärung, dass man des eignen ermangele genöthigt war.» (Das Siegelrecht des Mittelalters. Uebersetzt von Dr. K. L. [Fürst Hohenlohe.] Stuttgart, 1870).
Egészen másként áll a dolog, ha azt a sokkal valószinübb esetet tesszük fel, hogy az eredetileg szabályszerűen kiállított oklevélnek a pecsétje kibocsátása után oly módon rongálódott meg, hogy az többé, mint Esztergom város pecsétje elfogadható nem volt. Ez esetben – ismét a középkori viszonyokat tartva szem előtt – az oklevél hitelessége erősen megrendült s majdnem bizonyosra lehetett venni, hogy azt per esetén teljes bizonyság gyanánt a biróság el nem fogadja. Mit lehetett tehát tenni? Az oklevelet ujra való megpecsételés czéljából a város tanácsához benyujtani több okból nem volt tanácsos; első sorban azért, mert ezt a kérést az előljáróság nem teljesithette, miután ezzel valóságos hamisitást követett volna el. Nem is tudunk példát az ilyen utólagos megpecsételésre. Újból való kiállitását kérni éppen ilyen veszedelmes lett volna; ez tulajdonkép annyit jelentett, mint ujra megkötni a szerződést Jakab mesterrel és fiával. De vajjon, nem éltek volna-e ezek az alkalommal s nem tagadták volna-e le a szerződés hitelességét? A dolgot bajossá tette az is, hogy – mint ez alább, a pecsét tárgyalásánál kitünik – közben a régi biró letette hivatalát s az egyszerü szenátorok sorába lépett. Az egyedüli ut és mód maradt, ha István ur nem akarta 140a házai tulajdonjogát egyedül biztositó (s mint a szövegből látszik, egyetlen példányban kiadott) bizonyságlevelet, illetve annak érvényességét megsemmisiteni: felkérni azokat, a kik az oklevél kiállitásánál közreműködtek, lássák ők el pecséteikkel utólagosan az oklevelet s kölcsönözzenek annak személyes tanuságuk által, ha nem is tökéletes, de legalább részleges hitelességet.
Az oklevélben felsoroltak közül hárman vállalkoztak a megpecsételésre, és pedig – a mi bizonynyal István ur kivánsága volt – a legtekintélyesebbek; azok, a kiket az oklevél comeseknek czimez s a kiknek pecsétje ennélfogva bizonyos hitelességgel birt. Hogy eljárásuk nem volt egészen kifogástalan, az kétségtelen; kötelességük lett volna a megpecsételés tényét rávezetni az oklevélre.* Miért mulasztották ezt el, természetesen meg nem állapithatjuk; bizonyosan nem ok nélkül választották az oklevélhitelesitésnek ezt a formáját.
A mint ez történt például akkor, mikor Nagy Lajos király ujabb pecsétjével látta el 1363 előtti okleveleit.
A milyen szokatlan ez az eljárás, épp oly rendkivüli az a pecsét, a melyet az ujra megerősitett oklevélre tettek.
A legegyszerübb lett volna, ha a három tanu (mert diplomatikai értelemben a megpecsételők ez esetben ennek tekintendők) magára a hártyára nyomja rá pecsétjét. Ez esetben azonban elveszett volna az oklevél privilegialis jellege. Három függő-pecsétet tenni a hártyára, tekintve, hogy az alkalmazásba jövő pecsétek igen kicsinyek voltak, szintén nem lehetett czélszerü. Felhasználták tehát az elromlott kettőspecsét zsinórját (s talán megmaradt viaszát is) és e körül alakitottak puszta kézzel egy hengert, a melyre azután pecsétgyürüiket lenyomták. Kétségtelen, hogy nem valami megszokott módon jártak el, csak a véletlen szülte ötletet testesitették meg, a miből az is világos, hogy pecsétünk aljára nézve mindenha csak különlegesség, kuriozum marad, de nem lesz képviselőjévé egy eddig ismeretlen tipusnak.
Ilyen módon alakitott pecsétet sem a külföldi kiadott anyagban, sem a hazai szerény pecsétkészletben nem ismerek. Az ismertető ur azon feltevése, hogy «a pecsét ezen alakja olasz jelleget hord magán», semmivel sem támogatható; legkevésbbé az irodalomban ismert itáliai pecsétekkel. Véletlen szülte, a mely kétszer alig ismétlődött. Ismerek ugyan a magyar pecsétek között egyet, a mely alakra némileg hasonlit erre, ez azonban még sem állitható vele párhuzamba. Ez Nagyrévi András thermopiléi püspök, esztergomi érseki helyettes és pesti plebános azon pecsétje, a mely egy 1496-ban Rauscher Farkas esperessé avatásáról kiadott oklevélen függ.* Ez a pecsét körülbelül olyan alaku, mint lenne az esztergomi szenátorokénak a fele, ha az egészet hosszában két egyenlő részre hasitanák; méretei a következők: hossza 65, legnagyobb szélessége 34, vastagsága 20 mm. Lapos oldalának közepén egy rendes tojásdad fejü gyürüpecsétnek megfelelő, körülbelül 2 mm.-ny i bemélyedés van, a melybe vörös viaszra van nyomva a püspöknek a pesti plebánia-templom szép pastoforiumáról ismert czimere, A(ndreas) E(piscopus) ER(mopylensis) névbetükkel. Ezzel az esztergomi szükségpecsétet nem lehet egy csoportba foglalni, már csak azért sem, mert az három, ez pedig csak egy lenyomatnak szolgál fészkeül.
Eddig kiadatlan. Sopron város levéltára, Lad. LV. Fasc. I. No 29. Az ábra nem kifogástalan; eredetiben a pecsétfészek jóval keskenyebb.
Az esztergomi pecsétnek különleges volta és diplomatikai fontossága nem is annyira alakjában, mint inkáb azon körülményben rejlik, hogy egy darabban, három személynek szolgál pecsételő anyagúl. A pecsét, mint a hitelesités legfőbb eszköze, merőben egyéni s mint ilyen megkivánja a külön állást. Ha ez a tétel a középkorban kodifikálva nem is volt, a köztudatban benne élt s ellene a legritkább esetben vétettek. Ott, a hol több pecsétet kellett egymás mellé tenni, igen sokszor nyilt alkalom az áthágására, hogy még sem tették, legfeljebb elhárithatatlan okokból, mutatja, minő nézetei voltak e tárgyról a középkor emberének.
Ilyen társas-pecsétekből (jobb műszó hiányában nevezzük igy őket) a sokat látott Seyler Gusztáv csak kettőt mutat be; az egyik egy kettős pecsét a XII. század végső évtizedéből, a mely egyik felén Rudolf admonti apát, a másikon Wildoni Herrand pecsétjét viseli.* Ez azonban gyanus. A oklevélre, amelyen lóg, «a bevágásokról 141itélve, eredetileg két, hártyaszalagon lógó pecsét volt szánva», a mostani kenderzsinóron lóg s a tipáriumokat fejjel leforditva nyomták bele. A másik, a mely alakjára Nagyrévi pecsétjére leginkáb hasonlit, úgy, mint az esztergomi, három gyürüpecsétet viselt, a melyek, mig ki nem hullottak, mint fészekben nyugodtak benne.* Ez sem egészen megbizható, mert már nem lóg oklevélen, hanem a brüsszeli állami levéltár lehullott pecséttöredékei közül került elő.
Seyler, Geschichte der Siegel, Leipzig, 1894. 177. 1
Ugyanott.
Nem kétlem, hogy a külföldi levéltárakban jobb, hitelesebb példák is akadnának a társas pecsétekre, én azonban mást, mint a Seyler idézte kettőt nem ismerek. Tudok azonban példát saját hazai pecséteinkből.
1236-ban, Bertalan veszprémi püspök elnöksége alatt, mint a király által kiküldött «inquisitores de terris in Simigio» müködik egy bizottság, a mely a mondott évben Sümegen kelt oklevelével György ispánnak bizonyos borhódi birtokrészt itél meg. Az erről szóló kis hártyaoklevélre* hasonló anyagu szalagokon nyolcz pecsétet függesztettek, jóval kevesebbet, mint a kibocsátók száma, akik közül tizenegyet név szerint is felsorol az oklevél. A pecsétekből ma már csak négy van meg, de e négyből kettő két-két pecsétnyomatot visel. Mind a négy más-más személy gyürüjéről van nyomva s világos, hogy csupán azért kerültek együvé, mert a kis oklevélre nyolcznál több pecsétfészket nem tudott az iródiák ráakasztani.
Országos Levéltár. D. O. 213. Az oklevél szövege kiadva Wenzelnél. Á. Ú. O. VII. k. 22. 1. A pecsétek közül kettő ki van adva, kettő még kiadatlan.
Messze vezetne tárgyunktól, ha ezuttal ezeket is egyenként ismertetném; azon reményben, hogy erre már legközelebb alkalmam nyilik, most csak azért hozom fel ezt a két pecsétet is, hogy megemlitsem, minő korai példánk van a társaspecsétekre s hogy rámutassak arra a körülményre: itt is, mint később az esztergomi szenátorok pecsétjénél csak a szükség vitte rá az embereket arra, hogy egy pecsétfészket több személy számára használjanak fel.
Befejezhetném reflexióimat, ha nem kellene még az esztergomi pecsét ábráit illetőleg az első közlés némely tévedéseit helyreigazitanom.
A viaszhengeren levő három pecsét közül a szokásnak megfelelően a legtekintélyesebb kiállitóét középen kell keresnünk. Ez 13 mm. átmérőjü köriratos és czimeres gyürüpecsét, a melynek egyszerü körvonallal határolt mezején, nem lépkedő sárkány, hanem két, kártyafigurák módjára egymással ellentétesen állitott sárkányfő van.* Szép és ritka czimerábra, amelyhez hasonlót heraldikánk keveset mutathat fel. A pecsét köriratát az első közlővel együtt én is igy olvasom;
Szükségesnek látom a három pecsét képét itt körülbelül felényivel megnagyitva ujra közölni.
Megfejtése minden esetre: Sigillum Georgii senatoris.
Oklevelünk kibocsátói között csak egy Georgius van; ez pedig a városbiró, a kinek neve az
oklevél élén áll. Az a körülmény, hogy pecsétjén szenátornak s nem birónak nevezik, azt mutatja, hogy az oklevél ujra pecsételése oly időben történt, amikor György ispán már nem volt birája Esztergom városának.*
1341-ben, tehát alig négy évvel a szóban forgó oklevél kelte után Comes Stephanus Frank a város birája, Rubin fia György, a régi városbiró pedig már csak egyszerü szenátor. Megjegyzendő, hogy a város kettős nagy pecsétje ez időben még használatban van. Anjoukori Okmánytár, IV. köt. 123. 1.
A felülről számitva első pecsét a középsőnél valamivel kisebb (átm. 12 mm). Jó mélyen bele van nyomva a viaszanyagba, ugyannyira, hogy még a gyürü karikája is ott hagyta a nyomát. A pecsétnek sem kerete, sem körirata nincs, rajta csak ügyetlenül vésett ágaskodó oroszlán látható.* Hihető, hogy ez a pecsét az oklevélben másodikul megnevezett Mihály-fia Miklós ispáné volt.
A pecsétkép a korábbi ismertetés szerint «lépkedő kutya». Bármennyire el van is torzitva az állat feje, a középen kirojtozott fark semmi kétséget sem hagy fenforogni az iránt, hogy oroszlánnal van dolgunk.
Legérdekesebb a harmadik pecsét. Alakja a ritkák közül való: haránt tojásdad.* Daczára, hogy (éppen alakjánál fogva) rosszul nyomódott le, mégis meg lehet állapitani, hogy köves gyürüről nyomták le, és pedig olyanról, a melynek erősebben kidomborodó, jó mélyen vésett intagliója csak a czimert tartalmazta, mig a körirat a mélyebben fekvő foglalásra esett.*
Méretei közül csak 15 mmnyi hossza határozható meg pontosan; szélességet hozzávetőleg 12 mmre tehetjük.
Ilyen «befoglalta pecsétekre úgy nagyobb, mint kisebb alakuakra külföldön számos példát találunk, – nálunk ritkák, de nem példátlanok. A régibb időkből most csak egyre emlékezem: Csák nbeli Gug fia Csák soproni ispán szintén haránt tojásdad, de a fent ismertetettnél jóval nagyobb pecsétjére, 1237-ból. OL. D. O. 220. sz. kiadatlan).
A pecsétmezőre helyezett czimer szépen stilizált, 142balra lépkedő oroszlán, éppen olyan, mint a minőket II. András király második kettős-pecsétjén látunk. A köriratból ugyan csak nehány betü látható, de ez elég arra, hogy a tulajdonost meghatározhassuk. A körirat kiegészitve igy hangzik:
S.STE (phani F) ILI (i…)
Alig foroghat fenn kétség aziránt, hogy a hiányzó utolsó szó igy hangzott: GODINI, a mely esetben a tulajdonos az oklevelünk élén harmadiknak emlitett comes, Gödény fia István.
Mind a három férfiu, akiknek pecséteit itt megállapitottuk, többször szerepel okleveleinkben. György biró, a ki 1328-tól kezdve mint szenátor fordul elő, Rubinus (Ruben) ispán fia; a birói tisztet Esztergomban már atyja is viselte a XIII. század 60-as éveiben. Mihály fia Miklós ispán is régi tanácsbeli oklevelünk keltekor; ilyen Gödény fia István is, kit 1323 óta hites személyül emlegetnek Esztergom város oklevelei. Ez utóbbinak atyja, szintén comes, a XIII. század végső negyedében előkelő esküdt polgára Esztergomnak, a ki a város ügyeiben nem egyszer megbizottként szerepel. Mindezek, úgy az apák, mint fiaik érseki nemesek s előkelő tisztségeket viselő emberek, akiket a czimeres pecsét joggal megilletett. Sajnos, az első generáczió pecsétjeiből egyet sem ismerünk s így nem tudjuk megállapitani (a mit különben hazai és külföldi példák alapján jogosan feltételezhetünk): öröklött czimerekkel van e dolgunk a három szenátor pecsétjén?
Az esztergomi szenátorok társas-pecsétje mindenképen érdekes emléke hazai pecséttanunknak s megismertetéseért a felfedezőt elismerés illeti.
VARJÚ ELEMÉR.
