145BÁRÓ RADVÁNSZKY BÉLA EMLÉKEZETE. 1849-1906.
145BÁRÓ RADVÁNSZKY BÉLA EMLÉKEZETE.
1849-1906.
1849-1906.
Negyedszázada annak, hogy báró Radvánszky Béla budapesti lakásán, az akkori Stáczió-utcza elején, komoly tanácskozások folytak a felől, czélszerű és időszerű-e a történelem segédtudományai, első sorban a heraldika és genealogia részére hazai történetíróinkat s a tudományosság kedvelőit egy társaságban egyesíteni és szaktudományainknak uj organumot teremteni. Komoly aggodalmak hangoztak el akkoriban: nincs-e már társadalmunk, különösen az írók s tudósok kis csapatja tulterhelve hasonló egyesülésektől, nem árt-e az új társaság az anya-társulatnak, a Magyar Történelmi Társulatnak, melynek érdekeit mindnyájan féltékenyen gondoztuk; részvétlenség, az írók másnemű elfoglaltsága nem fojtja-e el csirájában az alapítandó uj folyóiratot? E megszivlelésre méltó aggodalmakkal szemben mindig megszólalt egy tiszteletre méltó férfiú meleg szeretete kedves eszméje iránt, rendületlen bizalma a magyar társadalom erejében, hite történetíróink önzetlen közreműködésében, s támogatva szaktársainak, a nemzeti mult ép oly lelkes művelőinek kicsiny, de szellemi téren nagy számot tevő csapatjától, eloszlottak az aggodalmak és 1883-ban megkezdte működését az 146a társaság, mely ma hálás kegyelettel áldoz megteremtője, lankadatlan gondozója és több mint két évtizeden át fáradhatatlan buzgalmú vezetője emlékének.
Egyenként távoztak el körünkből azok, kiknek társaságunk megteremtését s az első évek nehézségeinek leküzdését köszönheti. Azok közűl, kik elhúnyt elnökünkkel karöltve fáradtak ez aggodalmakkal teljes időben, áldásunktól kisérve egymásután boldogabb hazába költöztek: báró Nyáry Albert, tudományos heraldikánk megalapítója, Nagy Imre gondos, oklevélkutatónk, ki szeretettel egyesítette maga körül a fiatal nemzedéket s minden iskolánál jobban, alaposabban vezette be az oklevélismeret tudományába, Nagy Iván, a magyar családtörténet atyja, kinek alapvető munkája ma is a legelső forrás, a melyhez kétség esetén fordulunk, a minden szépért lelkesedő s a nemzeti mult minden ujabb megvilágításán lelkéből örvendő Szilágyi Sándor; elbucsuztunk a fenkölt lelkű főpaptól, Ipolyi Arnoldtól, a szorgalmas munkástól, Deák Farkastól s annyi sok mástól, kiknek emléke iránt társaságunknak mindenkoron hálás érzelmeket kell táplálnia. E sok csapásra, e nagy veszteségekre ez év május 2-ikán bekövetkezett a legsúlyosabb, melyet társaságunk huszonnégy éves életében megért. A sors nekem juttatta osztályrészemül azt a szomorú kötelességet, hogy mint társaságunk tisztikarának most már egyetlen tagja, ki munkatársként részt vettem az alapítás nehéz körülményeiben s ki elnökünk oldalán hosszú éveken át a társaság első titkára s folyóiratának szerkesztője voltam, örökre eltávozott vezetőnk iránt az általa alapított tudományos társaság soha meg nem szünő kegyeletének legyek tolmácsa.
***
Az 1882-ik évben, mikor társaságunk megalakulásának gondolata először felmerült, báró Radvánszky Béla férfi kora kezdetén, 33 éves korában már tiszteletre méltó nevet vívott ki magának a történelmi kutatás terén. Családi nagy tradicziók örököseként, a régi idők minden emléke iránt fogékony lelke már kora ifjuságában elmerengett a nemzeti multon s ennek maradványait szeretettel gyüjtögette. Élete második évtizedében már régi okleveleket másol, czímereket, pecséteket gyüjt; rendelkezésére állanak családi levéltára gazdag kincsein kivül édes anyja családjának, a Bárczayaknak s a Rátold nemzetségből eredő Kazai Kakasoknak levéltárai. A legkitünőbb vezetőre akad Thaly Kálmánban, a nemzeti nagy szabadságharczok lánglelkű búvárában s a leggondosabb oklevélismerőben, Nagy Imrében, kitől az oklevelek rejtélyeiben nyert biztos utmutatást.
Még úgyszólván gyermek, mikor történelmi folyóiratok közölni kezdik kutatásai eredményeit. Tizenhat éves korában, 1865-ben, a Győri Történelmi és Régészeti Füzetekben lát napvilágot első történelmi közleménye s azóta évről-évre találkozunk nevével szakfolyóirataink hasábjain. Közleményei mind megannyi becses adalék régi sphragistikánk, családtanunk és egyes családi levéltáraink ismeretéhez. Közöl régi magyar köriratú pecséteket a XIV–XVI. századból, nagybecsű kortani adalékokat, melyek Knauz monumentális munkájához értékes kiegészítések, jelentéseket tesz közzé a radványi levéltár egy részéről, a Berényi-levéltárról, megirja a zokoli és kisvárdai Zokoli család történetét. Nem nagyszabásu, korszakos dolgozatok, de annyit fényesen bizonyitanak, hogy közlőjük szeretettel csüng a nemzeti mult emlékein s mig más fiatal ember az ő előkelő társadalmi helyzetében más sikerekre pályáz, ő megelégszik a csendes kutató munkájával és örül, ha a nemzeti mult ismeretének egy-egy apróbb részlet felderitésével tehet szolgálatot.
Tudományos kisérletei már előre jelzik az irányt, a melyet később egész odaadással, a férfi munkaereje teljességével követni fog s a melynek hivatott művelőjévé lesz. Levéltári kutatásai első sorban a régi magyar családélet és háztartás, ezzel kapcsolatban művelődésünk régi emlékeinek nyomozására vezették őt; ezzel szorosan összefügg a családtörténet, a nemzetségek leszármazásának bonyodalmas szövevénye, kiegésziti ezt a czímerek vizsgálata, oklevéltani, különösen kortani és sphragistikai kérdések iránt való érdeklődés; tovább menve, rátér egész családi oklevéltárak, a családtörténet legközvetlenebb emlékeinek közzétételére, saját nagybecsű családi levéltárának átkutatása értékes irodalomtörténeti ereklyék felfedezésére vezeti, ezekkel behatóan foglalkozik, feldolgozza, részben munkatársaival közzététeti ez ereklyéket abban az önzetlen meggyőződésben, hogy mindezzel a nemzeti mult felderítéséhez járul egy-egy mozaikszemmel. E mellett legelső tudományos intézetünk, a M. Tud. Akadémia, a Történelmi Társulat és sok más tudományos egylet tárgyalásain élénk részt vesz, valahányszor teheti, soha sem mulasztja el, hogy szaktársaival az érintkezést fenntartsa; levéltárakban, könyvtárakban otthonos, maga is értékes könyvtárat alapít, kiváló szakértelemmel gyüjti úgy a tudományos irodalom termékeit, mint a magyar könyvészeti ritkaságokat; maga másol okleveleket, lelkiismeretesen kutat, összehasonlít; a hol kétsége van, szaktársaihoz fordul, szivesen ad és szivesen vesz minden utbaigazítást. A fiatalságot szereti, a kiben tehetséget, a történettudomány és segéddisciplinái iránt igazi érdeklődést fedez fel, azt munkatársává avatja, foglalkoztatja, egész kis tudományos kört alkot, melynek ő ád 147foglalkozást, irányítást s mely őt nemcsak koránál és előkelő társadalmi helyzeténél, hanem tudásánál és tudományos tájékozottságánál fogva készséggel ismeri el fejének, vezetőjének. Ime egy tiszteletre méltó tudományos életpálya, melynek megjárója mindazon tudományos körökben, a melyekkel oly gyakran érintkezett, igaz szeretetet vivott ki s áldott emléket hagyott maga után, mert mindenki elismerte róla, hogy lehetett olyan, ki tudományos téren nagyobb eredményeket ért el, a kinek nevéhez nagyobb tudományos igazságok kideritése, nagyobb problémák megoldása füződik, de olyan, a ki a tudományokat s a nemzeti mult emlékeit jobban szerette, irántok jobban lelkesedett, érettök többet áldozott volna, kevés akad nagyjaink között.
A fiatal történetkutató szakavatott közleményei magukra vonták az illetékes körök figyelmét s a M. Történelmi Társulat 1874-ben a 24 éves ifjut választmányi tagsággal tisztelte meg. Mintha buzdítást merített volna ez elismerésből, még nagyobb szorgalommal kezdi közzétenni történelmi kutatásai eredményeit. A Századok, az Archćologiai Értesitő, a Történelmi Tár sűrű egymásutánban közlik dolgozatait, melyek nemzeti multunkból nem egy értékes részletet derítenek föl.
A családi traditiónak megfelelőleg a csendes kutató is politikai pályára lépett. Őseinek példájára, kik Zólyom vármegyében vezető szerepet vittek s kik közül egyiknek-másiknak előkelő része volt országos dolgokban is, Radvánszky Bélának is ki kellett venni a maga osztályrészét a közügyekből. Nyolcz éven át, 1875-től 1882-ig volt országgyülési képviselője előbb a szliácsi, majd a korponai kerületnek. Képviselőségének maradandó nyoma van azon tudományos intézet történetében, melynek termében mai kegyeletes megemlékezésünket tartjuk. A Magyar Nemz. Múzeum ügyeinek megvizsgálására s a segítő eszközök kijelölésére a képviselőház 1880-ban kilencztagu bizottságot küldött ki, melynek elnöke Jókai Mór és jegyzője elhunyt elnökünk volt. A bizottság mint ilyen nem volt képes feladatának megfelelni, de megbizta jegyzőjét, hogy az intézetben szerzendő tájékozás után maga dolgozzon ki javaslatot a Nemzeti Múzeum ujjászervezésére. Radvánszky Béla jól ismerte az intézetet, hisz könyvtárának mindennapos látogatója volt, jól tudta azon nagy bajokat, melyekkel a magyar nemzet nagy kincses háza küszködik s melyek hely, pénz és személyzet hiányában foglalhatók össze és terjedelmes emlékiratban adta elő észleleteit és javaslatát. Az emlékirat 1881-ben készült el; telve van jó akarattal, lelkesedéssel intézetünk iránt; javaslatokat tesz, melyeket azóta a kormány és törvényhozás megvalósított, és felsorol óhajtásokat, melyek az intézet által képviselt tudományos és nemzeti közművelődési érdekek kárára mai napig sem valósulhattak meg. Annyi azonban tény, hogy a tudomány és közművelődés szükségleteitől áthatott emlékirat megtette hatását a kormánynál, mely nem zárkózott el a meggyőző érvek hatása alatt, első sorban a Széchényi orsz. könyvtár hiányain való segítségtől. Az 1882-ik évi állami költségvetés már bőkezűbben gondoskodik a Nemzeti Múzeum szükségleteiről s voltaképen ez volt ujabb időben az első lépés múzeumunk nagyobb arányú fejlesztéséhez és ez is báró Radvánszky Béla emlékéhez füződik. Ha szabad subjectiv motivumokat vegyitenem megemlékezésembe, nem hallgathatom el, hogy én is a Radvánszky-féle emlékirat következményeként léphettem negyedszázaddal ezelőtt a Magyar Nemzeti Múzeum kötelékébe.
Képviselősége idején érte br. Radvánszky Bélát legelső tudományos intézetünknek, a Magyar Tudományos Akadémiának méltó és jól megérdemelt elismerése. Az 1879-ik évi akadémiai nagygyülés őt a levelező tagok sorába iktatta. Akadémiai székfoglalóját három évre reá a magyar művelődéstörténet és régészet köréből választotta; régi magyar ékszerekről értekezett; 148részlet ez abból a gazdag művelődéstörténeti anyagból, melyet hosszú évek következetes fáradságával a családi levéltárak legelhanyagoltabb irataiból, leltárakból, összeirásokból, végrendeletekből páratlan gazdagságban hordott össze.
Akadémiai taggá választása óta alig volt első tudományos intézetünknek nálánál buzgóbb tagja. Szorgalmát, az Akadémia iránt való érdeklődését alig fokozhatta tiszteleti taggá történt választása, a mi az 1887. évi nagygyülésen történt. 1891-ben az igazgató tanács tagjává lett s igy elérte a legmagasabb fokot, melylyel az Akadémia érdemet jutalmazhat. Tekintélyét, a közbecsülést, melyben akadémiai tagtársai önként részesítették, semmi sem mutatja jobban, mint az, hogy a legutóbbi választás idején sokan neki szánták az Akadémia elnöki méltóságát.
Tudvalevő, hogy az igazi akadémiai tudományos munkásság nem a nyilvánosság előtt, hanem az Akadémia állandó szakbizottságaiban folyik. Elhunyt elnökünk három ilyen bizottságnak volt buzgó tagja: 1888 óta a történelminek, majd az archćologiainak és végül 1904 óta az irodalomtörténetinek. Közvetlen tapasztalásból tudom, hogy a történelmi bizottságnak nálánál szorgalmasabb, odaadóbb, lelkiismeretesebb tagja alig volt. Ha tehette, ha Budapesten volt, soha sem mulasztotta el a bizottság egyetlen ülését sem, sőt ügyeit úgy intézte, hogy a távolból is megjöhessen egy-egy fontosabb ülésre. A bizottság elnökének akadályoztatása esetén rendesen ő töltötte be az elnöki tisztet, legutoljára ez év márczius 10-ikén. A bizottság ülésein kifejlődő gyakori élénk eszmecserékben nem egyszer az ő talpraesett, okos s mindig tudományos érdektől vezetett nézete volt a döntő; élesen megfigyelte a történelmi kutatás terén mutatkozó hiányokat s inditványaival ezeken segíteni kivánt; alig volt valaki, a ki a tudományos érdemet jobban elismerte s a kutató fáradságát jobban méltányolta volna, mint ő. Annak az intim, mondhatni családi körnek, mely a zajtalanul, de annál intenzivebben dolgozó akadémiai történelmi bizottságot egybefűzi, május 2-ikán bekövetkezett megrendítő haláleset óriási veszteséget jelent.
Az országgyülési képviselőséget elhunyt elnökünk 1882-ben családja ősi otthonának, Zólyom megyének főispánságával cserélte föl. Tiz éven át viselte e méltóságot; de e mellett soha sem szünt meg történelmi kutatásait folytatni és tettekben megszólaló érdeklődését nemzeti multunk emlékei iránt ujabb meg ujabb alkotásokkal nyilvánítani. Főispánsága kezdetére esik társaságunk alapítása. Mi kevesen, a kik még élő tanui vagyunk a kezdet nehézségeinek, bizonyságot tehetünk arról a gondos szeretetről és szerető gondosságról, melylyel az alapító a fiatal társaság ügyeit vezette. Ő maga szövegezte meg alapszabályainkat, gyüjtött tagokat nagy utánjárással, elhárított akadályokat, családi és társadalmi befolyását latba vetette, hogy a gyönge anyagi erőre alapított uj tudományos egyesületet az elmerüléstől megóvja. Mennyi küzdelembe került, hogy az uj társulat tudományos karakterét azon törekvések ellenében, melyek azt személyi és családi érdekek organumává óhajtották tenni, megvédjük; mennyi aggodalmat okozott a Turul első füzeteinek szerkesztése akkor, mikor még azóta barátainkká lett munkatársaink is bizalmatlansággal tekintették az uj vállalkozást s annak támogatására nem voltak hajlandók. Ezekben az aggodalmas években a titkár-szerkesztőnek lankadatlan támogatója, igazi erőssége volt a társaság elnöksége, élén a legutóbb elköltözöttel, ki mellé lelkes munkatársakul sorakoztak a már korábban eltávozott másodelnökök, Nagy Imre és Nagy Iván. Hogy társaságunk diadalmasan leküzdötte a kezdet nehézségeit, hogy azóta is következetesen haladva a megkezdett uton, tekintélyes helyet vivott ki magának a nemzeti mult családtani és heraldikai emlékeinek felkutatása és közzététele terén, első sorban a vezető elnök érdeme. Ő maga szabta 149meg a társaság és folyóiratának programmját a Turul első számában és gondosan őrködött e programm megtartásán. Mikor társaságunk az alapszabályokba foglalt kötelezettségnek eleget teendő, 1887-ben hozzáfogott a Nemzetségi Zsebkönyv első kötete anyagának összegyüjtéséhez, nem volt buzgóbb, fáradhatatlanabb munkatárs elhunyt elnökünknél; társadalmi összeköttetései biztosították a megfelelő anyagot számunkra, a szerkesztésben valósággal előkelő része volt s hogy a vállalat nagy erkölcsi sikert aratott, első sorban neki köszönhető. Mindnyájunknak élénk emlékezetében van, mily örömmel, mily lelkesen vett részt tárgyalásainkban, vele született szelid lelkületénél és tapintatánál fogva hogy igyekezett a választmányban koronként felmerülő ellentéteket elsimitani, lelke mennyire egybeforrott kedves alkotásával, melyet virágzásra juttatni, sikereit anyagi és szellemi téren biztosítani legfőbb törekvése volt. Valóságos atyja volt társulatunknak, mely elnökének odaadását igaz szeretettel, őszinte ragaszkodással viszonozta.
Tiszteletre méltó egyénisége az elköltözöttnek egyre több barátot szerzett, a történelem munkásai közül egyre többen füződtek őszinte rokonszenvvel hozzá. Éreztük mindnyájan, hogy a történelem terén igazi belső szükségletből, lelke vágyának kielégítésére dolgozó főúr épp oly önzetlen munkása hazai tudományosságunk és nemzeti közművelődésünk ügyének, ki maga végzi a fárasztó munkát az anyag gépies összehordásától a művészi megalkotásig, mint annyi más, szellemi téren dolgozó szürke tudós, ki a maga erejére utalva küzdi meg harczát az élettel.
A főispánságra következő néhány esztendő 1892 és 1896 között családjának és a csendes munkának volt szentelve. Az a végtelenül becses művelődéstörténeti gyüjtemény, melyet «Magyar családélet és háztartás» czímen még 1879-ben kezdett meg, 1896-ban vált a feldolgozást tartalmazó első kötet befejezésével teljessé. Nagy vállalatot indított meg még 1888-ban, mikor «Házi történelmünk emlékei» czim alatt közé akarta tenni elmult századoknak levéltárak rejtekéből nagy utánjárással egybegyüjtött s a családi élet intimebb természetű nyilvánulásaira vonatkozó maradványait. Örökös kár, hogy e végtelen becsű gyüjteményből, mely a nemzeti családi élet művelődéstörténeti vonatkozásainak első rangu forrása lett volna, csak két kötet láthatott napvilágot. Ha e nagy sorozat, mely udvartartási és számadáskönyveket, régi magyar szakácskönyveket, leltárakat és hozományjegyzékeket, háziorvosi patika- és kuruzslókönyveket foglalt volna magában s melyekhez még régi végrendeleteknek kellett volna járulniok, teljes volna, vagy legalább az a gazdag anyag napvilágot láthatott volna, a melyet báró Radvánszky Béla már összegyüjtött, művelődéstörténetünk kimeríthetetlen kincsesbányát birna benne, mely jobban, hivebben és őszintébben mutatná be a családokból alakuló nemzet belső életét, mint a történelmi multnak sok más külső nyilvánulása. E vállalat folytatásáról gondoskodnia kell a Magyar Tudományos Akadémiának úgy hazai történetirásunk érdekében, mint elhunyt nagyérdemű tagja iránt érzett hálás kegyeletből is.
Azóta, hogy 1895 végén koronaőri méltóságában az ország zászlósurainak sorába lépett, mintha érezte volna, hogy a Mindenható már csak tiz évet enged neki földi pályáján, hogy sietnie kell, ha évtizedek óta előkészített kiadványok megjelentét meg akarja érni. Saját családi levéltára változatos anyagából, széleskörű tanulmányokkal kiegészítve, egymásután láttak napvilágot értékes irodalomtörténeti dolgozatai, sajtó alá adta a történelmi szerepű régi Héderváry-család oklevéltárát, teljesen elkészítette és sajtókész állapotban hagyta hátra a Radvánszky-család öt kötetre terjedő diplomatariumát, megtette az előmunkálatokat ahhoz, hogy a Bárczayak és Kazai Kakasok oklevéltárai közzétehetők legyenek. «Közlemények a báró Radvánszky-levéltárból» czím alatt végtelen becses sorozatot 150indított meg, melynek egyes számai az ő és fiatal munkatársainak tollából kerültek ki. Mennyi szép terv, mily gazdag történelmi forrás, mennyi becses részlet a nemzeti mult képének teljesebbé tételéhez! És most minden megakadt, mindennek vége.
Családja iránt érzett mélységes ragaszkodásának emléke utolsó kiadványa, melyet közzétehetett. Most egy éve készült el Szinnyei József társunk korszakos nagy munkájának, mely a magyar irodalom termékeinek legteljesebb tárháza, az a része, mely a Radvánszky-családból eredő magyar irókról szól. Tizenegy irót szolgáltatott csak ez az egy család a magyar irodalomnak. Elköltözött elnökünk a nagy mű e részét «Irók a Radvánszky-családban» czím alatt külön is kiadta s a tetszetős füzetet 1905 deczember 2-én ez ajánló szavakkal látta el: «Emlékül a család élő tagjainak, követésre az utódoknak.» Valóban emlék, de fájdalmas, kínos emlék részünkre is e kiadvány és szomorúan kérdezzük, miért kellett e tartalmas, czéltudatos munkásságnak épp akkor véget érnie, mikor hosszú évek fáradozásának eredményeivel készült tudományos irodalmunkat gazdagítani?
Végére értem. Május 2-án megszünt dobogni a melegen érző szív, mely nemzeti multunk történelmi emlékeiért oly lelkesen hevült, kihullt a munkás kézből a toll, mely azok közkincscsé tételében annyit fáradt és báró Radvánszky Béla, a hazai tudományosság és közművelődés lankadatlanul buzgó munkása örök pihenésre tért. Még nagyon uj a csapás, hisz alig mint féléve annak, hogy a megrendítő haláleset mélységes gyászt boritott reánk; még nagyon érezzük a lesujtó veszteséget és érezni fogjuk hosszu-hosszu időkön át. Hiányzik közülünk az a jóságos férfiú, ki a tudományosság rajongó szeretetével rögtön megnyerte a hasonlóképen érző társak szivét; üres az elnöki szék, melyből oly tapintatosan, nem ernyedő buzgósággal intézte társaságunk ügyeit. Most, mikor már nincs közöttünk, érezzük, mennyire szivünkhöz nőtt, mennyire velünk érzett, mennyire közénk való volt az elköltözött, mennyit fáradt érettünk, mennyit köszönhetünk neki. Mély fájdalom fog el, hogy hálánkat most már csak emlékének róhatjuk le; de az a legjobb helyen van: szivünkbe van zárva, elmosódni, elhalványodni nem fog.
FEJÉRPATAKY LÁSZLÓ.
