25SZENT ISTVÁN VÉRSÉGE ÉS A MAGYAR KÚTFORRÁSOK.
25SZENT ISTVÁN VÉRSÉGE ÉS A MAGYAR KÚTFORRÁSOK.
(Első közlemény.)
Midőn a mult alkalommal* Sz.-István rokonsági kapcsolatairól beszéltem azt állitottam, hogy az egykorú kutforrásokból nem a XIII–XIV. századbeli lengyel és sziléziai évkönyvek, hanem a magyar krónikák igazolását láthatjuk, mert egyfelől a hildesheimi évkönyvek szerint ugyanazon «rex Julus» volt anyai nagybátyja, kit mint ifjabbik Gyula erdélyi fejedelmet hazai emlékeinkből is Sarolt unokatestvérének, tehát Sz.-István másodfoku anyai nagybátyjának ismerünk; másfelől pedig Thiethmar, ki jól volt értesülve a korabeli lengyel viszonyokról, sehol sem emliti, mintha a pannóniai király (t. i. Sz.-István) Lengyelországba menekült Prokui nevü avunculusa, anyai nagybátyja vagy ugyanazon pannóniai király atyjának Deuuixnek, Gyejcsának, mai elnevezés szerint Géza fejedelemnek a felesége, Beleknegini, – «a szép urnő» – testvére vagy bármiféle rokona lett volna Meskónak, az azon időbeli lengyel herczeg, Chrobry Boleszláv atyjának, holott a XIII. századbeli lengyel krónikák már arról beszélnek, hogy Jesse magyar király =Géza fejedelem neje Meskónak a «soror» a nővére volt, igy Beleknegini és Prokui nem lehetett más ezen állitás értelmében, mint Boleszláv atyai nagynénje és patruusa, atyai nagybátyja.
Turul, 1906. évf. 53–65. lap.
Ez a kérdés sarkpontja és ezt meg nem másithatja Karácsonyi urnak semmiféle kijelentése sem, akármilyen erős hangnemben tartja is. Minden egyéb csak következtetés, a mi lehet helyes és igaz, de ép ugy lehet «szappanbuborék» és «légvár», még akkor is, ha Karácsonyi urtól származik, a ki többek közt már maga is rájött arra, hogy nem szükséges erőszakolt magyarázattal atyai nagybátyát értenünk az «avunculus» szó alatt s Géza fejedelem öcscsével, Mihálylyal azonositanunk a hildesheimi évkönyvek «rex Julus»-át, hanem csakugyan anyai nagybátyja volt Sz.-Istvánnak. Ha pedig már erre az álláspontra helyezkedünk, akkor mindenféle ujabb kalandos föltevések helyett egyszerüen le kell vonnunk azt a további következtetést, a mi magától kinálkozik, hogy a fődologban a magyar történetiróknak, a III. Béla alatt szerepelt, tehát XII. és nem XIII. századbeli, dr. Sebestyén Gy. kutatásai után többé nem névtelen, királyi jegyzőnek, hanem nevén emlitve Adorján ó-budai prépost – s később erdélyi püspöknek,* meg a többi krónikairónak volt igaza: Sz.-István anyjának eredetét a X. századbeli Gyulák magyar fejedelmi nemzetségében kell keresnünk. Azok a lengyel és sziléziai kutforrások pedig, melyek mind a Béla király jegyzője utáni időkben kezdik emlegetni Athleydát, mint Jesse király = Géza fejedelem nejét, tévedtek, mert az anyai nagybátya, a «rex Julus», a Gyula, akár ez volt a tulajdonneve, akár fejedelmi méltóságát jelenti s igazi neve Prokui volt, a Gyula névnél fogva csakis magyar lehetett és bármiképen magyarázzuk is a Thietmar-féle Prokui kapcsolatát a hildesheimi évkönyvek rex Julusával: a száraz tény megmarad ténynek, hogy Thietmar hallgat ezen anyai nagybátya lengyel atyafiságáról, a ki ezenfölül az egykoruak fölfogása szerint Szent Istvánnal egyenrangú tényleges uralkodó, «rex» volt, tehát szükségkép a X. századbeli társfejedelmek egyikének kellett lennie. Már pedig akkor is igaz marad Karácsonyi ur megjegyzése, a mit a lengyel kutfőkre nézve tett, ha Thiethmarra alkalmazzuk, vagyis «ne következtessünk többet szavaiból, mint a mennyi bennük van.»
Legujabban Erdélyi László ur jegyezte meg (A tihanyi apátság kritikus oklevelei. Akad. ért. a tört. tud. kör. XXI. k. 3. sz. Budapest, 1906. 5. l.), hogy Sebestyén elmélete daczára a szerénykedő «P. mester» nevének kezdőbetüjét látja a «P. dictus magister»-ben s példákat hoz fel arra, hogy a kezdőszavakat «a mesternek mondott P. (Paulus, Petrus, Pousa sat.)» értelemben is magyarázhatjuk. A felhozott példák azonban csak annyit mondanak, hogy a frazeologia szempontjából megállhat ez a kifejezés is és nem kell szükségkép «Prćdictus magister»-re gondolnunk, kinek neve elmaradt a valami okból üresen hagyott czimlapról. A «Pdictus magister» tehát, mint igy is, amugy is értelmezhető kifejezés, semlegessé vált, egymagában sem az egyik, sem a másik álláspont mellett nem bizonyithat.
Ilyen kiindulási ponthoz füztem további következtéseimet s nemcsak arra voltam elkészülve, 26hogy Karácsonyi ur nem hagyja szó nélkül, de válaszának hangjára is, melyre különben nem reflektálok.
I.
De hát lássuk, miket hoz fel ujabban Karácsonyi ur Szent István anyja lengyel származásának védelmére.*
Szent István anyja. I. Andrea atyja. Uj eredmények. (Turul. 1906. 3. 97–112. l.)
Az egyik szempont, a mivel válasza kezdődik, tulajdonkép nem tartozik a kérdés lényegéhez. Egészen szubjektiv természetü dolog, mely alkalmas ugyan bizonyos hangulat keltésére, de egyébre nem.
Azt találtam ugyanis mondani egy régebbi jegyzetem után, melyben csak ennyi van «Mesco habuit sororem Atleydem, quam Jesse rex Ungarić accepit in uxorem» (Kamienzi Krónika. Pertz XIX. 581.) és «Jesse qui accepit uxorem de regione Polonia de civitate Cracovia, sororem Meschonis ducis nomine Ethlegidam» (Varsói Kr. Endlicher Mon. Arp. 65. l.), hogy a lengyel adatok után akár Géza felesége is lehetett Adelhaid, de ebből még nem következik, hogy anyja is lett volna Szent Istvánnak. Ez eddig még nem lett volna baj, de megtoldottam azzal, hogy az utóbbi nincs is a lengyel forrásokban. Mikor ugyanis utánna akartam nézni a dolognak, véletlenül nem kaphattam meg Pertz műve azon kötetét, mely a Karácsonyi ur által oly nagyra tartott, de Pauler Gyula által* «nem éppen a legnagyobb kritikával irottaknak mondott» s a XIII. század elejéről csak «állitólag» eredő kamienci évkönyveket foglalja magában. Megelégedtem azzal a töredékes adattal, a mit egészen más czélból régebben jegyeztem ki. Most aztán Karácsonyi ur fejemre olvassa, hogy vagy nem tudok latinul vagy nem néztem meg a lengyel kutforrásokat. Rászolgáltam; nincs rá több szavam.
A magyar nemzet története az Árpádházi királyok alatt. Budapest 1893. I. k. 491. l. 33. jegyz.
Csakhogy mindez nem változtat semmit sem a dolog lényegén. Akár csak annyit mondanak a lengyel források, mint ahogy tévesen állitottam, akár pedig hozzá teszik még azt is, hogy Athleyda téritette a keresztény hitre férjét, Jessét s tőle született Szent István, mindenkép igaz marad, hogy:
1. közülük egyik sem előzi meg Béla király jegyzőjének művét, még ha a XIII. század elejéről való is és nem későbbi a kamienci évkönyv;
2. ugy a magyar nemzeti hagyományok, mint az Árpádház családi emlékei nagyobb biztositékot nyujtanak egy olyan adat valósága felől, mely Szent István anyja eredetéről szól, mint a magyar viszonyoktól teljesen idegen lengyel évkönyvirók, kik könnyen tévedhettek a magyar «rex» személyében nemcsak harmadfél vagy háromszáz évvel később, de még ha jóval korábbiak volnának is;
3. az egykoru irók mit sem tudnak ezen lengyel rokonságról, sőt még a későbbi lengyel krónikások; a XII. századbeli Martinus Gallus s a XIII. század elején élt Kadlubek Vincze is hallgatnak róla.
Vehették azért valami régebbi évkönyvből a XIII–XIV. századbeli lengyel krónikák az Athleydáról szóló adatot, de hogy tóditották s magyarázták, világosan mutatja a Jessa, Jesse névalak, mely semmikép sem lehet korábbi a XIII. századnál. II. Géza nevét Geiza-; Geica-, Geithsa-nak irják oklevelei,* Prágai Vincze Deuca-nak (regis Deuce) nevezi* s ez utóbbi a régebbi alak, mert I. Géza dénárain is a Gevca Rex fölirat fordul elő, VII. Gergely pápa is Geusa, Geuza néven emliti,* egy XII. századbeli jegyzékben, mely nyolcz első királyunk temetkezési helyéről szól, szintén a Geuca alakot találjuk,* Thietmarnál Deuuix, a koronán Geôbitz, XI. századbeli német forrásokban Gouz, Joas, Joitscho fordul elő.
«Ego Geica rex Ungari» (Knauz F. Mon. Strig. I. 103.), «Ego Geythsa Dei gracia Hungarie sat.» (U. o. I. 110.), «Anno regis Geize VI°. (Árp. Uj Okl. I. 58.), «Rex noster gloriosisgimus Geiza» (U. o. I. 60.), «Geyse Rege regnate» (U. o.) «Stefanus Dei gr. Geyce regis filius» (Pecsétjén, l. Szilágyi S. Magy. tört. Mill. kiad. II. 305.), «Stephanus Geice regis filius (U. a. 307.), «Stephanus rex hungarie Geytse regis filius» (Knauz id. m. I. 119.)
Pertz, Mon. Germ. Script. XVII. 682.
Fejér Cod. Dipl. I. k. 420., 423., 424. l.
M. Florianus, Fontes Dom. IV. 88.
A Gyécse kiejtést feltüntető Jessénél tehát még a XII. századbeli névalak (Geica, Geithsa, Geiza, Geysa, Geycha = Gyejcsa) is testesebb volt, annál inkább különbözött a XI. századbeli Geuca = Gyeucsa, ha pedig a régebbi, bár az idegeneknél 27többé-kevésbbé eltorzitott változatokat is számba vesszük, a X. század vége felé Gyevicsának, Gyojicsának ejthették ki a nevet. Ha tehát Athleyda férjének nevét csakugyan a 998–1017. közti prágai évkönyvekből irták volna ki a XIII. századbeli lengyel krónikák, olyan alakot várhatnánk, mely a Thietmár-féle Deuuixnek vagy legalább is a Prágai Vinczénél levő Deucának vagy valamiféle palćographikus eltorzitásuknak felelne meg.
A végeredmény mindenesetre az, hogy semmiesetre sem lehetett az eredeti forrásban, mintha Jesse lett volna az a magyar király, ki nőül vette Mesco nővérét. Legfölebb annyit mondhatott ez a régi kutfő: «Mesco habuit sororem Atleydem, quam rex Ungarić accepit uxorem.» Ha esetleg még azt is hozzá tette: «Quć, cum esset christiana, virum suum convertit ad fidem Christi,» ez ugyan elősegithette a későbbi krónikások tévedését s az eredeti szöveg olyan értelemben való kiegészitését, hogy világos legyen a Szent Istvánnal való kapcsolat; de ha már egyszer megállapitható, hogy valamilyen – a XIII. századnál semmi esetre sem korábbi betoldás történt, sem arra nincs biztositékunk, hogy csakugyan Géza fejedelmet értette-e az eredeti szöveg a «rex Ungarić» alatt s nem egy másik 972 körüli magyar fejedelmet, sem azt nem tudhatjuk, mennyi a betoldás és mennyi volt az eredeti szöveg, sőt még azt a kérdést is tehetjük: vajjon ugyanazon alapforrásra, t. i. a 998–1017. közt kezdődő prágai évkönyvekre vezethetők-e vissza a Mesko «soror»-ára vonatkozó sorok azzal a későbbi részszel, mely azt az adatot foglalja magában, hogy «967-ik évben nagy Boleszló született. 975. évben István magyar király születik.» Nekem ugy tünik föl, mintha a közvetlenül ezeket megelőző szavaknak: «(Atleydis) Szent István vértanutól nyert látomása után foganta és szülte István magyar királyt» kissé legendás szinezete volna. Vagyis ez megint nem lehet egykorú följegyzés, hanem, mint a Jesse név, későbbi betoldás.
Azt mondja Karácsonyi ur, hogy a sziléziai monostoroknak, a kamenczinek és heinrichowinak évkönyvei a lengyel krónikára hivatkozva beszélnek Mesco herczeg nővéréről Atleydisről s fiáról, Szent Istvánról és azt kérdezi, «mi ösztönözte volna a XIII–XIV. században élő sziléziai szerzeteseket arra, hogy Szent Istvánról, atyjáról és anyjáról irjanak?» Meg is adja a feleletet: «a szerzetesek ezt ott találták az előttük álló régi könyvben, tehát ők is lemásolták.» Ez a régi könyv pedig a lengyel krónika.
A lengyelek csak a XIII. században vagyis abban az időben kezdenek nagyobb érdeklődést tanusitani a régebbi magyar dolgok iránt, midőn II. Endre és IV. Béla háza többszörös családi összeköttetésre lépett a Piasztokkal s magyar királyleányok lettek lengyel herczegnőkké.
Az első házasságot az akkor még gyermek Kálmán halicsi király és tótországi herczeg kötötte Fehér Lesko krakkói herczeg 3–4 éves leányával Saloméval, kik nem sokára azután menekülni voltak kénytelenek Halicsból, ugy hogy Salome Magyarországban növekedett föl; Kálmán halála († 1241.) után Lengyelországba tért vissza az akkor még csak 30 éves özvegy s apácza lett.* De már ott találta IV. Béla leányát, Szent Kunigundát, a «nemcsak aranynyal, ezüsttel és drága kövekkel királyi előrelátással fényesen megajándékozott, hanem az erények és kiváló erkölcsök adományában is bővelkedő igen neves asszonyt,»* kit 1239-ben Szemérmes Boleszláv krakkói és sandomiri herczeg, Kálmán sógora és Salome fivére vett nőül. Kunigundát követte nővére Ilona vagy Jolánta, a ki 1256. áhitatos Boleszláv kalisi, később nagy lengyelországi herczegnek lett a neje; az ő leányuk volt Erzsébet, a sziléziai III. Henrik liegnitzi és boroszlói herczeg neje. Nem sokkal Ilona után, 1262. felé IV. Béla egyik unokája, Grifina, Rosztiszláv macsói herczeg és Anna leánya ment férjhez Fekete Lesko krakkói és sandomiri herczeghez.*
Dr. Wertner M. Az Árpádok családi története. N.-Becskerek 1892. 450. s. kk. ll.
Boleszláv 1257. oklevelében. Fejér CD. IV. 2. 443.
Wertner id. m. 475–481., 489–491. és 474. l.
Ezen adatok eléggé megvilágitják azon érdeklődés hátterét és okait, melyek arra ösztönözték a krakkói krónika iróját s utánna a XIII–XIV. századbeli sziléziai szerzeteseket, hogy Szent Istvánról, anyjáról s atyjáról irjanak, a mi egyáltalában nem jutott eszébe a XII. századbeli lengyel krónikásoknak. Oly nagy lett az érdeklődés, hogy egy magyar-lengyel krónika is keletkezik; igaz, hogy nincs benne köszönet.
28A föntebbi adatokból kitünik, hogy főleg a krakkói herczegek voltak azok, kikkel ama házasságkötések történtek. Már pedig a Géza fejedelem nejének és Szent István anyjának mondott Athleyda krakkói herczegnő volt vagy legalább Krakkóból, ment férjhez. A lengyel és sziléziai krónikák Mesko herczeg nővérének mondják Athleydát, de Karácsonyi ur abban a véleményben van, hogy a «soror» alatt nem kell édes testvért érteni. Egészen más szempontból ugyan, de szerintem is szó férhet a Meskóval való testvéri viszonyhoz, sőt még az sem bizonyos, hogy a Piaszt-ház ivadéka volna. Krakkó, honnan 972. vagy 973. nőül vette a «rex Ungarić», ezen időtájban a cseh herczegek birtoka volt; a X. század dereka felé foglalta el I. Boleszláv cseh herczeg (935–72.), kinek leánya Dobravka vagy Dubravka Meskó lengyel hg neje és Chrobry Boleszláv (992–1025.) anyja volt; Krakkó csak II. Boleszláv cseh herczeg (972–999), Meskó sógorának s a lengyel Boleszláv nagybátyjának halála után került a lengyelek kezébe. Ha Athleyda esetleg I. Boleszláv cseh herczeg leányai közül való, nyilván az vezette félre a XIII. századbeli lengyel krónikásokat, hogy akkor már nem tudták a krakkói herczegnőt másnak, csakis lengyelnek elképzelni s Meskó nejének nővéréből Meskó nővére lett.*
Nem tudom maradt-e valami nyoma a szláv nyelvekben a rokonsági elnevezések egy kezdetlegesebb állapotának. Annyi bizonyos, hogy az ókori görög-római családi rendszer már fejlettebb fokon állt, mint az ős-árja s ennek hatása alatt fejlődött a népvándorláskori germán és szláv családi rendszer. A régebbi állapot nyomait azonban teljesen nem tüntette el. Az a kérdés már most, van-e olyan nyom a szlávoknál, mely azon ősibb rendszernek a később értelme vesztett maradványa, hol az «ipa» és «napa» fogalma azonos volt az «anyai nagybátya» és «atyai nagynéne» fogalmával (V. ö. Beöthy Leó: A társadalmi fejlődés kezdetei. 1882. I. k. 150–151., 174. l.) vagyis a «feleség nővére» egyszersmind a «férj unokanővére.» Mert ezen esetben még érthetőbb volna, hogyan válhatott Mesko sógornőjéből Meskónak a «soror»-a.
Tehát még ilyen szempontból sem vehetjük kész igazságnak, a mit a XIII–XIV. századbeli lengyel és sziléziai krónikák mondanak Athleydáról.
Ha Géza fejedelem helyett öcscsét, Mihályt tartjuk azon magyar «rex»-nek, ki nőül vette Athleydát: Mihály fiainak és egyik unokájának inkább cseh, mint lengyel neve, a László vagyis Vladiszláv, Vazul vagy Vancil, Venczel, meg a Bonuzulo az az Boleszláv a föntebbi megvilágitásban még érthetőbbé válik.* Mert semmikép sem igazolható az a föltevés, mintha Szár Lászlónak Szár lett volna igazi személyneve, miként azon magyar urnak, ki a fejérmegyei Szár falut alapitotta, a László pedig később fölvett mellékneve. Én sem tudom, Karácsonyi ur sem tudja, honnan vette nevét a fejérmegyei Szár falu, mert ama bizonyos Szár nevű alapitóról hallgat a krónika. A régi magyar személynevek közt pedig, bár meglehetős sok adatot szedtem össze, tudtommal nem fordul elő a Szár. Ellenben ismeretes a szár melléknév «fehér» és «kopasz» értelemben; az előbbi jelentéssel fordul elő a csikmegyei Szárhegy nevében, az utóbbi értelemben pedig Mihály fiára, Lászlóra alkalmazzák, mert nemcsak Béla király jegyzője emliti – latinra forditva a «szár» szót – «Calvus Ladislaus» néven I. Endre atyját, hanem a Képes Krónika különböző alkatrészeiben is hol «Zaar Ladislaus», hol pedig «Caluus Ladislaus» jelzéssel fordul elő. Tehát nem azt mondják: «Zaar qui et Ladislaus» (v. ö. Ego Magnus qui et Geisa. Knauz Mon. Strig. I. 53.) vagy. «Zaar dictus Ladislaus» azaz «a Lászlónak is nevezett Szár», hanem mindig jelzői értelemben s «kopasz»-nak magyarázva használják a Zaar szót. Ez pedig azt bizonyitja, hogy a «Szár» volt Mihály egyik fiának a mellékneve s nem a László.
A Piaszt-házban I. Boleszláv cseh-herczeg unokája, Chrobry Boleszláv viselte legelőbb e nevet, nagyatyja, I. Boleszláv cseh herczeg után. A Venczel, Venceszlav, Vaclav pedig mindvégig Premysl házának jellemző nevei közé tartozott.
Vászolynak kell-e olvasnunk Vazul nevét vagy a cseh Vencel, Venceszlav, Vaclav névvel azonositanunk: e kérdésben csak analogiául hozható fel, de döntő fontosságunak még korántsem tekinthető az a körülmény, hogy a zalamegyei Vászoly község nevét is Vazulnak irták egykor. Épen Karácsonyi ur az, ki külön választja az erdélyi Borsákat a magyarországiaktól s bár mind két esetben egyformán Borsának van irva a nemzetség neve, két külön nemzetségnek tartja s az erdélyinek nevét Borsának, a körösmellékiét Barsának olvassa. Nem hinném, 29hogy komoly alapja volna e megkülönböztetésnek. De arra teljesen alkalmas ezen eset, hogy Karácsonyi ur is elhigyje, hogy nem mindig tekinthetők azonosoknak az egyformán irt nevek.
A Vászoly-féle egyeztetéssel szemben annál több okunk van a kételkedésre, mert Mügeln krónikája Wanczel-, Wanczil- vagy Wanzul-nak nevezi Vazult,* ez pedig már csakugyan arra vall, hogy a Venczel, Vaclav névvel van dolgunk s a Mügeln-féle Wanzul, meg az általánosabban használt Vazul közt olyan hangtani viszonyt kell fölvennünk, mint a Vencelin és Vecelin, Wezzilin vagy a Sentapolug és Zuatapolug között.
Pauler Gy. A magy. nemz. tört. az Árpádh. királyok alatt, 1893. I. k. 531. l. 154. jegyz. Kovachich kiadásán kivül (Sammlung noch kleiner ungedruckter Stücke. I. 37.) a pozsonyi ev. lyceum birtokában levő egyik Mügeln-codex irására is hivatkozik. A Vanzul névalak különben előfordul egy Sz. László királyról szóló lengyel-magyar krónika töredékben is: «Qui (Thoxon) genuit tres filios, scilicet: Geyzan, Mychlemum et Caluum Ladislaum. Geyza genuit sanctum regem Stephanum, Mychl et Vanzul, qui obiit per effosionem oculorum per reginam Gesla.» (Bielowski Aug. Monum. Polonić Historica. Lwow. I. k. 488 s k. l.)
Mihály fiai tehát csakugyan cseh vagy lengyel s inkább cseh, mint lengyel nevet kaptak; nincs tehát okom, hogy megmásitsam, a mit a Turul 1906. évi 2. füzetében mondtam Athleydának Mihálylyal föltételezhető házasságáról. Mert igaz ugyan, hogy ezen házasság mellett is viselhettek volna Mihály fiai pogány magyar neveket, mint p. Szár László két ifjabb fia, Béla és Levente: de ha már előttünk van az a tény, hogy amazok helyett egyszerre a cseh-lengyel dinasztiánál divatos nevek tünnek föl, akkor valami különösebb okának is kellett lenni, a mit legalkalmasabb módon a házassági összeköttetés magyaráz meg. Szent István is adhatott volna az Ottó és Henrik (Imre) helyett másféle nevet fiainak, nejének Gizellának a szász-bajor dinasztiából való származása legkisebb akadályul sem szolgált volna erre; mivel azonban így nevezte el őket, házasságának egyebek közt megvolt az a következménye is, hogy a szász-bajor dinasztia legkedveltebb neveit választotta ki fiai elnevezésére. Ilyen előzményekre vezethető vissza I. Béla harmadik fiának Lambert neve is, a mi az anyai nagyatya, II. Meskó lengyel herczeg és király (1025–34.) keresztneve volt, ezenkivül a nagyanya, Rixa rajnai pfalzgrófné családjában is előfordult.
Mint Mihály nagy valószinüséggel föltételezhető neje, Athleyda volt a magyar királyok ősanyja; a miből aztán nagyon természetesen következett a harmadfélszáz évvel későbbi lengyel krónikások további okoskodása, hogy akkor Szent István anyjának kellett lennie. A varsói krónika eléggé feltünteti, hogyan fogták fel a XIII–XIV. századbeli lengyelek a régi magyar történeti viszonyokat; de az azon időbeli, történetirótól nem is kivánhatunk több tájékozottságot a saját korát jóval megelőző idegen dolgok felől, melyeknek sem személyi, sem helyi és időbeli kapcsolataira s egymás közötti viszonyára nézve nem álltak rendelkezésére olyan segédeszközök, a miket hazai dolgoknál a hagyományos emlékezett szokott nyujtani. Bizonyos, hogy nem minden részletet szokott hiven megőrizni a hagyomány, de megadja a módot az ok és okozat, előzmény és következmény nagy általánosságban való felismerésére, különösen akkor, ha olyan genealogiai kapcsolatokról van szó, melyek alapot szolgáltatnak bizonyos politikai vagy birtokjogi alakulásra.
Ellenben mi sem könnyebb, minthogy az idegen épen a genealogiai kapcsolatokat zavarja össze. I. Béla egyik leányát Zsófiát Magnus szász herczeg vette nőül, leányuk Wulfhild († 1126.) pedig Fekete Henrik bajor herczeg felesége volt s így ősanyja lett a braunschweig-lüneburgi herczegi háznak. Mindvégig fenmaradt az Árpádoktól való származás emléke s azt is tudták, hogy Zsófia az akkori nevezetesebb magyar királyokkal, Szent Lászlóval és Kálmánnal volt nagyon közeli vérségben, de mig eleinte egész helyesen Szent László nővérének mondják Zsófia herczegnőt, a későbbi lüneburgi krónikák szerint már «Konigh Ladislaus, Widreslaus, Wenteslaw» leánya és Kálmán királynak a nővére.
Még az egykoruság sem mentheti meg attól a viszonyok összefüggésének általános áttekintésében mindig tájékozatlan idegent, hogy föl ne cserélhetné az egyes külföldi genealogiai kapcsolatokat. A görög Kinnamoszt (1143–1185 körül) nem valami nagy idő választja el 7 herczegtől, ki megvakittatása után huzamos ideig élt Konstantinápolyban, unokatestvére Piroska-Iréne császárnő udvarában; Álmos unokáit, 30II. Lászlót és IV. Istvánt, mint Manuel császár titkára, személyesen is ismerhette Kinnamosz; maga a császár, Manuel, unokája volt Szent Lászlónak. Mégis azt irja Kinnamosz, hogy Álmos és Kálmán Szent László fiai voltak, holott tudjuk, hogy I. Géza volt az atyjuk. Ha mellőzzük is II. István király azon szavait, melyekben a garamszentbenedeki monostor alapitó levelének megerősitése alkalmával nagyatyjának mondja I. Gézát, tekintve, hogy ezen átirathoz alapos kételyek füződnek,* még mindig van elég bizonyiték arra, hogy nem László volt az atya. IV. Henrik császár Álmos herczegnek irt levelében Szent Lászlóra; mint Álmos atyai nagybátyjára hivatkozik;* a záraiak is ugy tudták, hogy midőn Uladislaus pannóniai király elfoglalta Horvátországot, unokaöcscsét (suum nepotem) Almus urat tette ott királynak.*
«Geysć regis avi nostri,» «ex donatione predicti Geysć Regis avi nostri.» V. ö. azonban Fejérpátaky L. Oklevelek II. István király korából. Ért. a tört. tud. k. XVI. 4. Budapest. 1894. 30–43. l.
«Fśdus quod cum patruo tuo inivimus.» Jaffč Bibl. Rer. German. V. Monum. Bambergensia. 88. sz. 173. l. L. Marczali H. Magyarorsz. az Árpádh. kir. al. (Szilágyi S. A magy. nemz. tört. II. k.) 189. l.
Egy 1091. zárai oklevél datálása. Árpád Uj Okl. XI. 28. l.
Nem a közel egykoru s az akkori magyar dolgokkal elég ismerős, de idegen Kinnamosznak volt tehát igaza, hanem a jóval későbbi magyar krónikáknak, melyek I. Gézát mondják ugy Kálmán, mint Álmos atyjának, a miből joggal következtethetünk arra, hogy nem egyes káptalanok és monostorok jóakaratának köszönhetjük az Árpádokra vonatkozó genealogiai adatok följegyzését, hanem maga a királyi udvar gondoskodott a leszármazás nyilvántartásáról. Ha tehát Karácsonyi ur fölteszi, a mit általánosságban, leszámitva a leszámitandókat, bátran elfogadhatunk, hogy az Athleydáról szóló lengyel adatok valamely régebbi följegyzésből származnak: ép úgy föl kell tennünk, hogy Béla király jegyzője, meg a többi krónika szintén régebbi, még pedig magának a királyi háznak rendeletére készült följegyzéseket használtak, midőn Saroltnak nevezik Szent István anyját s az erdélyi Gyulák családjából származtatják. Hogy pedig e följegyzésnek mindjárt a királyság első időszakában kellett készülnie, bizonyitja az, hogy olyankor foglalták irásba az Árpádok genealogiáját, a mikor még pontosan és hibátlanul tudták a IX–X. századbeli leszármazást; tudták ugyanis, hogy Álmosnak Árpád, Árpádnak Zoltán, Zoltánnak pedig Taksony volt a fia, a mely adatoknak helyességét igazolja Konstantinus Porphyrogenitus császár,* már pedig arra aligha gondolhatunk, hogy az ő művéből irták volna ki krónikáink ezen leszármaztatást.
A magy. honfogl. kutfői. 1900. 128. l.
Nem tudom, minek tulajdonitja Karácsonyi úr ezt az el nem tagadható hibátlanságot az Árpád-ház IX. és X. századbeli leszármazásának négy egymásra következő nemzedékénél: de én ugy találom, hogy rendkivüli jelentősége van e ténynek s egyenesen érthetetlennek tünik fel azon világitás mellett, melybe Karácsonyi ur helyezi hazai kutforrásainkat, hogy a kik merőben hasznavehetetlenek a Taksonyra következő két-három nemzedék genealogiai kapcsolatainak megállapitására, ugyanazok hibátlanul képesek elsorolni a királyi ház korábban szerepelt őseit Álmostól kezdve Taksonyig.
NAGY GÉZA.
