A NELIPICSEK HAGYATÉKA.
A NELIPICSEK HAGYATÉKA.
(Adalék a hamisitványok történetéhez.)
(Első közlemény.)
Ott, a hol hajdan a római országut Salonából kiindulva, Setonián és Sutinán keresztül szelid hajlásban vonult be a Lucsane nevü völgy szakadékai közé – egyik még most is felismerhető ága a nevezetes «colonia ćquum (csitluk) felé, a második ága pedig Hrvatacin és Zrnacon át Potravljehoz haladt – Sinj városától mintegy öt kilométernyi távolságban észak felé, a Nebesa hegy alatt hajdan vár állott.* Eredeti neve feledségbe ment, csak romjai árulják el elég primitiv voltát; az előkelő nevü,* most 71szegény lakosság szájából a «gradina» (=rom) szó századokon át tökéletesen kiszoritott egy nevezetes nevet. Mert minden valószinüség szerint itt állt Stolec (Stolac), az ősi czetinai zsupa grad-ja, fővára, melyet a XI. és XII. század gyér emlékei a Cetina területén mint elsőt és előkelőt emlitenek.* A XIII. században ezen vár Saraczen fia Domaldonak székhelye volt, a magyar király hű szolgájának, a Nelipicsek, a sokszor hütlen dinaszta-család ősének, a kinek II. Endre (1210-ben) egész Cetina-megyét adományozta, mikor elfogván néhány magyar főurnak Konstantinápolyba Géza fiaihoz küldött követeit, veszedelmes összeesküvés szálait fedezte fel.*
V. ö. az 1369-iki határjárást (Kukuljević, Iura regni I, 137–138. l.), mely fontos adalékot képez e terület középkori topographiájára.
A családok, melyek itt komsiluk-okon, tanyákon laknak, bánok-nak, knezek-nek, principek-nek, püspökök-nek nevezik magukat. A rom körül lévő földet «báni düllők»-nek (banove njivice, banove podvornice) hivják.
«villarum et terrarum Stolec in Cetine» Rački, Documenta (Mon. slav. mer. VII), 114. l. Később a 14.-ik században Sinj lett a zsupa székhelye. Épitették a Nelipicsek.
Domaldo cetinai knezről legrészletesebben és tekintettel a hely- és néprajzi viszonyokra, értekezik egy névtelen író a (zárai) «Narodni list» (Nemzeti hirlap) 1886. évf. tárczájában (26. sz. április 3-ától folytatólag). A tanulmány külön is megjelent a szerző teljes nevével: Milinović Šimun, Cetinski Knez Domaldo, Zara 1886.
Ezzel a Kacsicsi (Svacsicsi)* e legnevezetesebb ága a közvetlen tengerpartról véglegesen elszakadt, de a tengerparton uralgó szellemet, mely mindig megalkuszik, mindig kibuvót talál az esetre, ha nem sikerül a vállalat, magával vitte; durva rablóhajlamait azonban, melyek hirhedt kalózokká tették a tengermelléken megmaradt rokonságát, itt a déli dinaszta-családokkal (Subicsék, Frangepánék) való barátságos hol meg ellenséges érintkezés valamivel finomabb mázzal vonta he. Mert ezen családok közös és következetes politikai vonása, hogy nem a magyar királyi hatalom ellen törnek, hanem azt szeretnék valamennyien, hogy a maguk családi kormányzatát állandósitsák, minek elérésére össze is tartanak, mig az irigység meg nem jelenik köztük s aztán ketten buktatják meg a harmadikat. Ezen Thallóczy megállapitotta történetbiologiai törvény* a Nelipicsekre is teljes mértékben alkalmazható.*
L. a II. függeléket.
Blagay cs. okmánytára C/1.
Csak az orosz középkori fejedelemségekre volt e törvénynek hasonló erejü hatása. Mellékesen mondva, ezen szabály kulcsot nyujt a «presbiter Diokleas» elbeszéléseinek helyes értelmezésére.
Az első közelebről ismert tagjában, Saraczen sebenicói és klisai zsupánban rügyező család hatalma már a második nemzedékben tetőzik először, mert Domaldo a főbb dalmát városoknak comese. 1223-ban hütlensége folytán megbukik; gyorsan hanyatlik a nemzetség befolyása, kiszoritják a Subicsok.* Makacs ellentállás után a knezek a biztos menedékhelyet nyujtó czetinai sziklás váraikba huzódnak vissza, a közép Krka vad romantikus tájaira, a hol folytonos villongások közepette mogorván várják a pillanatot, hogy győzedelmes vetélytársaikon boszut álljanak. És a pillanat egy század mulva meg is érkezik. A hatalmas Mladen, Dalmáczia princepse legyőzetésében Nelipics erélyesen közremüködött.* Azóta ő Dalmáczia elseje, a család hatalma benne tetőzik másodszor. Mivel báni czimet nem kap a királytól, a szláv törzsek legfőbb czimét magához ragadja, ő vojevoda, vajda «par excellence», a kinek szándékai nagy sulylyal birnak a köztársaság politikai mérlegén. Mivel bitorlott hatalmát félti a királytól, szövetkezik a Bribiriekkel és elfoglalja Knin fellegvárát, Dalmáczia kulcsát, hogy elejét vegye egy bliskai csatának. A kölcsönös buktatás kipróbált mintájának vele szemben való alkalmazása neki használ. Mikor a szövetkezett Subicsok, Frangepánok, Kotromanicsok nyiltan pártot ütnek ellene, Nelipics letöri őket, foglyul ejti Bribiri Györgyöt. Mikor a király seregét küldi Dalmácziába, ő szembeszáll a bánnal, még pedig sikerrel. Csak kettős haláleset kényszeritette a büszke családot a király előtt való meghajlásra: Károly Róberté, a kit I. Lajos hatalmas egyénisége követett és Nelipicsé, a ki után bár hősies, de csak nő-utód maradt kiskoru fiával. Köztudomásu, de a történetiró képzeletét mindig ujra meg ujra felizgató, a horvát urak hódolása a Bihácsnál táborozó király 72előtt.* A király kegyébe fogadja özvegy Vladislavát és ennek János fiát, általadatja vele Knin királyi várát, de megerősiti az összes czetinai várak birtokában. Kevésbbé ismeretes tény azonban, hogy a király Ivánnak Pestmegyében fekvő Besenyő nevü királyi birtokot adományozván «ut in curia nostra stare valeat»,* a királyi fény közvetlen szemléltetése által lebilincselte a család centrifugalis érzelmeit; a delejes erő ebben az esetben ugyanaz volt, rnelylyel hajdan a byzanczi császárság mélyen hatott a délvidék egyszerü, naiv «barbar»-jaira. A szláv törzsérzés megszünik, a megfékezhetetlennek látszó egyéni érzet átidomul a magyar királyi udvar fensége előtt; a mióta Nelipics itt otthon van, lent a Dinara völgyeiben, a régi hatalmas nemzetségek hadakozó világa, mintha varázspálcza érintette volna, egyszerre megdermed.
Ezen család legjobb története 1347-ig Klaić-tól van Bribirski knezovi od plemena Súbić do god. 1347, Zágráb 1897. Gruber, Nelipić Knez cetinski, Zágráb, 1886, 7–22. ll.
Salamon, Az első Zrinyiek 175.; Kukuljević, Zrin grad 23. l.; Pór, Mladen bán bukása, Századok 28 (1894.), 807. l.; Thallóczy, Varignana küldetése, M. Könyvszemle (1895),; Šišić, Miha Madius de Barbezanis, Rad 153 (1903.).
Pór, Szlavonia meghódolása 1345-ben, Századok 27 (1893), 865. l.; Nagy Lajos 73–75. ll.; Nemzeti tört. III., 164–167. ll.; Domanovszky és Vértesy, Nagy Lajos első hadjárata, Századok 34 (1900.), 786–789. ll. Ez utóbbi themát előbb már és alaposan feldolgozta Gruber, Vojevanje Ljudevita I. u Dalmaciji do 1348. (A pozsegai gymnasium értesztője 1887/1888.). Ennek a folytatása Borba Ljudevita I s Mlecima 1348–1358 (I. Lajos küzdelmei Dalmácziáért 1348–1358.), Rad 152 (1903.), 32–161. ll.; Mitis, La Dalmatia ai tempi di Lodovico el Grande. Zara 1887. (Különl. «Annuario dalmato»-ból.)
V. ö. alább.
És tart a nyugalom, de a családnak csak provincziális jelentőségü szerepe is, Nagy Lajos haláláig, sőt még egy ideig tovább. A szlavon és dunántuli vidékek mozgalmai, forradalmai, a «távol éjszakon» lejátszódó dramatikus események hidegen hagyják az állami érzésig soha el nem jutott családot; tétlen a szereplése Tvrtko, a közeli bosnyák király föltörekvésében is, de mikor aztán sógora Hervoja Vukcsics felülkerekedik, Nelepics János fia Ivanis mint viharos felhő kel föl alsó Szlavónia délnyugati határán. De most is a maga jószágai szempontjából, nem a rokonságáéból csinál politikát. Majd a Hervoja mellett áll, majd a király hive, mig elvégre az örökeért való gond arra birja a csupa leányokkal biró apát, hogy Frangepán Miklóssal legbensőbb barátságot kössön, melyet csak délszláv szokások ismernek, «pobratimstvo»-ra lép vele, de a magyar szent korona auspiciumai alatt.* A kemény törzsfőnök a törvényes királyban kezd bizni családi gondjaiban, egy pillanatra átvillan rajta a sejtelem, hogy a magyar korona tagja, de a tisztelet a családi hagyományok miatt nem vállhatott lojalitássá, mert csak az utolsó Nelipicsben ébredt fel.
L. alább.
A család története nincsen megirva. A horvát történetirók természetesen vagy a horvát történet keretében vagy más dolgokra sulyt fektető értekezésekben bőven foglalkoznak egyes tagjai szereplésével, de a családnak az országos történelemben való állása nincsen kellőképen méltatva. Benne vagy a Svacsics Péter dicsőségének folytatását látják, vagy a dalmát városokkal való surlódásait, Dalmáczia hegemoniájáért való küzdelmeit mondják el. Az elsőnél kisebb-nagyobb sikerrel működik a képzelet, a másodiknál a velenczei és hazai kútfők bősége miatt más valamit nem vesznek észre, a harmadik, országos szempontra nézve pedig nem csak az akarat, hanem megbizható anyag is hiányzik, mert az egykori Nelipics-féle levéltár egy része elveszett, másik része különböző családi levéltárakban lappang, osztva a Frangepán-család levéltárának a sorsát.* Most talán legérdekesebb része az udinei (Friaul) Frangepán-féle levéltárral együtt az országos levéltárba került. Innen választottam ki két oklevelet, mely diplomatikailag rendkivül érdekes, történelmileg felette fontos. Érdekes, mert mind a kettő ügyes hamisitvány, fontos mert a hamisitás tényének megállapitása felmenti egyrészt legalább ebben az esetben Zsigmond királyt a szószegés vádjától, másrészt a történelemben igen ritka, a regényekben nélkülözhetetlen varázserővel eltünteti a századok időközét, elénk idézi a Nelipics Ivanis hatalmas alakját azokban a husz utolsó évében sürün ismétlődő pillanatokban, mikor az a tudat gyötri, hogy ő a családjának utolsó férfisarja és a bizonytalanság, hogy halála után kié lesz rengeteg nagy bastina-ja, hagyatéka. Ezen lélektani momentum a kulcsa egyuttal Nelipics sokszor habozó, határozatlan viselkedésének.
Igy pl. a Frangepan-család levéltárának egy része főtörzsével az országos levéltárban van, második része hg. Eszterházy-féle kismartoni levéltárban. Blagay cs. okl. V. l.
73I. A két oklevél szövege.
II. A két oklevél leirása és külső kritikája.
III. A két oklevél belső kritikája és történelmi értéke.
IV. A Nelipicsek hagyatéka.
I. FÜGGELÉK.
