3. Vukčić István szent-szávai herczeg családi körülményei és politikája.
3. Vukčić István szent-szávai herczeg családi körülményei és politikája.
Vukčić István szent-szávai herczegnek (1435– 1466.) három felesége volt. Az első Jelena (Ilona) III. Balsának († 1421. ápr. 28. és julius 3. közt) a leánya. Hogy mikor ment végbe a házasság, azt napi keletszerü bizonyossággal nem lehet megállapitani. A raguzai köztársaság 1424. nov. 9., 13. és 21-én tartott ülésein a fölött tanácskozik, hogy miként vegyen részt Sandalj vajda unokaöcscsének lakodalmán és e czélra 400 perpert szavaz meg.* E datummal ellentétben áll Resti krónikájának 1436-ról keltezett ama feljegyzése, hogy «Koszacsa István jelenleg elvette Vegliai János leányát».* Ha e feljegyzés valóságon alapul, csak Frangepán János (IV. Miklós fia) Nelipić Katalintól született leányáról lehetne szó. Ámde oly körülmények vallanak Resti ellen, hogy ezt az adatot nem fogadhatjuk el valóságnak. Ugyanis abban valamennyi forrás egyetért, hogy István herczegnek elsőszülött fia László (Vladislav). László 1425. körül született, arra bizonyság, hogy 1442-ben már külön követet küld Raguzába,* tehát akkor már felserdült korban volt. Az a feltevés meg épen nem valószinü, hogy István vajda első feleségétől elvált, 1436-ban elvett egy Frangepán leányt és később ismét visszavette Ilonát. Bizonyos, hogy a házastársak között volt viszály, de nem 1436-ban, mely évről István állitólagos házasságát emliti a krónika. Csak 1452-ben ápr. havában tünik fel a herczegnő László fiával, mint a ki férje udvarát elhagyta és fiát atyja ellen támasztott fölkelésében támogatta.*
Jorga: Notes et extraits pour servir ŕ l’histoire des Croisades au XV. sičcle. 2 serie. 223. l. 1. j.
267. l. 1436: «conte Stefano Cosaccia, sposato di recente con la figliola del conte Giovanni di Veglia.»
Jorga i. m. 388. l. – Erről különben tüzetesen szól Ilarion Ruvarac W. M. B. i. k. 379. l. László és öcscse Vlatko már 1440. máj. 7. oklevelesen ténykednek. A herczeg legidősebb gyermeke Katalin bosnyák királyné (l. Turul 1907. I–II. f. II. tan.) sz. 1424., László az elsőszülött fiu 1425., Vlatko pedig 1426-ban született.
Jorga 465. l.: A ragusai köztársaság fiával együtt meghivja a városba.
Vukčić István elsőszülött fiának atyja ellen való ezen első fölkelésének egyik főindokát az anyja ellen elkövetett igaztalan bánásmódban látják a krónikák.
Előre kell bocsátanunk, hogy István herczeget ravasznak, változékony természetünek, brutálisnak, lustának, bor- és asszonyszeretőnek, majdnem irástudatlannak jellemzik a közelkorú 106krónikások. Ha összefoglaljuk 1435–1466. kormányzati és politikai tevékenységét, mindezeket a vonásokat bőven megleljük, melyekhez, ha még odasoroljuk szivósságát, hihetetlen könynyedségét a néha teljesen ellentétes eszközök megválasztásában, néha helyes és éles érzéket a külpolitikai hatások mérlegelésében, oly tipikus balkáni fejedelem áll előttünk, a kiről himet lehet varrni a többire is. Bátran modellje lehetett volna egy balkáni Macchiavellinek. Hitvallása tulajdonkép nem volt; a bogumil felekezethez tartozott ugyan, de a maga egyéni akaratának nem engedett korlátot szabni. 1452-ben – úgymond a krónika* – egy szép és kikapós firenzei nő jött Herczegovinába. István herczeg sokat hallott a firenzei nők szépségéről és szellemességéről s látni óhajtotta ezt «a szépséget.» Meglátta, belészeretett, aztán udvarába vette, végül pedig elhanyagolta hitvesét. Ilona herczegnő a hitves, nem türvén ezt az állapotot, fiával, Lászlóval azonnal otthagyta az udvart. A herczeg ugyan utána küldött, de a herczegnő abbeli kivánságáról, hogy hagyjon fel viszonyával, hallani sem akart. Luccari* úgy beszéli, hogy ez a firenzei nő tulajdonkép László felesége volt (Marino Marzano Principe di Rossano leánya) s az atyja elszerette tőle, ezért a fiu boszuja és a feleség haragja. Elvéti s összezavarja a dolgot, mert Margerita de Marzano nem Lászlónak, hanem öccsének Vlatkonak volt a második felesége, s ez a házasság is nem ekkor, hanem később ment végbe.
L. Resti 325. l. Chalcocondylas után: Liber X.
Copioso ristretto degli annali di Ragusa 1790. 165. l. – Giovio Istoriájában Istvánra a harmadik fiuta (a ki csak 1456-ban született) fogja ezt a regényes történetet. Klaić 385. l. 2. j. ezt az ágyast tévesen István harmadik feleségének, Ceciliának tartja.
A ténykörülmények összes regényszerü vonatkozásait ma már aligha tisztázhatjuk. Annyi bizonyos, hogy úgy Ilona herczegnő, mint idősebbik fia, László – egyéb okoktól eltekintve – egy asszony miatt hagyták el István herczeget és inditottak ellene hadat. Ezt az asszonyt «domina Helisabet de Cherzech»-nek nevezik a ragusai levéltári források, tehát a herczeg «asszonyának». Tudjuk, hogy 1452. julius 29-én a köztársaság nem engedte meg, hogy a herczeg kedvese bevásárlásokat tegyen a városban.* Midőn azonban a herczeg és fia, illetőleg ekkor már beteges felesége között létrejött a béke, illetőleg az eredménynyel kecsegtető alkudozások már megindultak (1453. ápr.), a köztársaság keresi a módot, hogy a «domina»-val is jó lábra helyezkedjék. 1453. szept. végén meghalt* Ilona herczegasszony s nemsokára (decz. 21.) ajándékot küldenek Erzsébet asszonynak, a kegyencznőnek.*
Jorga i. m. 450–60.
Jorga i. m. 49b. «pro condolendo de morte domine Helene» okt. 10.
«ad dominam Helisabet» u. o. 497. l.
Ez a viszony azonban nem tartott sokáig. A herczeg Erzsébet asszony mellett még más ágyasokat is tartott, e részben már eleve adoptálván a mohamedánság szabványait. Midőn Kosača István s Ragusa között 1454. máj. 15-én létrejött a végleges béke, a még javakorbeli herczeg úgy a maga, mint két fia, az emlitettük László s Vlatko – ki balkáni szokás szerint za inadból («csak azért is») az apja pártján volt bátyjával szemben – részére feleség után nézett.
S ezzel elérkeztünk az István herczeg második felesége kérdéséhez.
Alig telt egy hónapba, hogy Ilona herczegnő meghalt, István – 1453 nov. 5. – követei útján notifikáltatta a velenczei köztársaságnak, hogy fiával megbékült és kérte a signoriát, küldjön képviselőt «fia lakodalmára».* Velenczében erre elhatározták, hogy karácsonykor külön követséget menesztenek a herczeghez.
Ljubić: Listine X. 19. «ad nuptias filii sui».
Nov. 21-én meg is választották a követet Quirino Antalt, kirendeltek hat szolgát s egy jegyzőt s e mellé is adtak egy szolgát.* Ajándékul decz. 21-én 20 vég aranyos szövetet (végjét hat aranyával) szemeltek ki, de mert a szövet nem felelt meg a várakozásnak, a tanács két aranynyal többet (8) utalványozott végenként.* A követségnek 1454. jan. elején kellett volna indulni Herczegovinába.
U. o. 23.
U. o. 24–25. l. 1453. decz. 31. Ugyan a tanácsi végzés igy szól: «Cum alias captum fuerit de mittendo nostrum oratorem ad nuptias illustris domini ducis Stefani», miből magának a herczegnek házasságára lehetne következtetni. Ámde az 1453. november 21. végzés és az előzmények világosan László herczegfi nászára utalnak, ez csak fogalmazási hiba.
Ez esetben István herczeg elsőszülött fiának, 107Lászlónak a házasságáról van szó. Menyasszonya Brankovics György deszpota feleségének Kantakuzén Irénének az unokahuga: Kyra Anna ( 
Anna asszony.)*
Anna asszony.)*
Chieranna, Chierina, Chiurana, sőt 1476-ban Charavanak emlitik a krónikák, illetőleg oklevelek. Anna Catacusina Musachi ed. Hopf: Chroniques gr.-rom. p. 333. szüleit nem ismerjük. Egyébként Brankovics Györgyné sz. Kantakuzén Iréne (házasság 1414.) nemzedékrendi viszonyai nem eléggé világosak. Hopf szerint i. h. 536. Kantakuzen Manuel protostator leánya, Musachinál 304, Giovanni K., a kit Kantakuzen János császárral zavart össze. (Részben Jireček közlése.) Orbini i. m. 378. lapján tévesen azt irja, hogy Vukčić Istvánnak, tehát az öreg herczegnek első neje Anna, Kantakuzen György leánya volt. A zavarosan dolgozó krónikás könnyen Vukčić László feleségét, Annát tette meg az apa feleségének, de meglehet, hogy ennek az Annának az apja tényleg Kantakuzén György volt.
Ezen a réven atyafiságos összeköttetést akart létesiteni a Vukčić és szerb deszpota család között.*
«Quum inpropter nuptias et parentellam secutas inter dominum despotum Rassie et ducem Stefanum» Ljubić i. m. 22. 1453. nov. 15. – Nyilt kérdés, hogy Kyra Anna első felesége volt-e Lászlónak.
A ravasz fejedelem ezzel a házassági összeköttetéssel bizonyos politikai viszont-biztositási czélt kötött egybe. Ugyanis ő maga mint özvegy ember, az 1453. elhalálozott Thallóczy Péter horvát bán özvegyét akarta elvenni feleségül s gyámságot gyakorolván ekkép két megmaradt árvája fölött, birtokába akart jutni a Spalato melletti klissai zsupának s az országával határos erődöknek. Fia házassága révén ekként biztositani akarta magát a hatalmas rácz deszpota jó akarata felől, de a spalatoiak kifogtak rajta, érezvén, hogy a herczeg a régi Hervoja-féle «spalatoi ducatus»-ra törekszik. Menten értesitették tehát Velenczét, hogy a köztársaság egyezzék meg az özvegy bánné klisszai, zazvinai, signi és petrovaci várnagyaival és vegye oltalom alá az árvák örökségét. A köztársaság átlátott a herczeg tervén s ügyesen pártjára hozta a várnagyokat. Hogy a magyar király jogát meg ne sértse, értesitést küldtek Budára, úgy tüntetvén fel a dolgot, hogy nem birtokba vételről, hanem az árvák érdekében történt gyámsági aktusról van szó.* Eziránt értesitették István herczeget is.* Azonban nemcsak Velencze ellenezte a herczegnek ezt a messzelátó tervét, hanem Tamás István, a bosnyák király és Brankovics György is. Egyiköknek sem állott érdekében, hogy a cattaroi öböltől Spalatoig terjedő terület török fenhatóság alatt egy kézbe kerüljön. Előre tudták, hogy István herczeg nem éri be a részleges terjeszkedéssel, hanem önkéntelenül is majd az ő rovásukra törekszik kikerekiteni országát.
Ljubić X. 25. l. 1454. jan. 22.
U. o. 1454. márczius 18. 29. l.
István herczeg mindamellett konokul ragaszkodott tervéhez, sőt a háboruval való fenyegetődzéstől sem riadt vissza.* Látván azonban, hogy tervét mindenfelől ellenzik, czéljához uj csapáson igyekezett közelebb jutni. Először is magának keresett feleséget oly családból, melytől segedelmet remélt s azután kedvencz fiát, Vlatkot akarta – ugyancsak erre való tekintettel – megházasitani. Összefoglalva a mondottakat, egyazon időben három házassági tervről van szó.
Sobota traui polgár levele állitólag 1455 végéről, de azt kell hinnünk, hogy a keletben van a tévedés, vagy a levélben emlitett tények kronologice hibásan vannak csoportositva. Rad. I, 155. Idézi Klaić i. m. 396.
A mi István herczeget, az apát illeti, tudjuk, hogy második feleségének a neve Borbála volt. Ezt már Orbini is megirja.* Hogy tényleg Borbála volt a második neje, kitünik a herczeg 1466. végrendeletéből.* A házasság 1455-ben ment végbe s 1456-ban már fia születik.* Ez azonban, ugy látszik, csecsemő korában meghalt. 1459. junius havában ujból fia született, István (később, mint mohamedán Ahmed). Családi örömét azonnal tudatta a raguzaiakkal,* kikkel ekkor barátságos viszonyban állott. A köztársaság – jun. 22-én – üdvözölte* ez alkalomból, de a gyermek anyja halálát okozta;* egy nappal 108későbben, jun. 23-án már condoleálnak a herczegnő halálához.* Azt is tudjuk, hogy ez a Borbála «filia illustris ducis de Payro» (!) volt. Legalább igy adta elő István herczeg főkamarása, Vukotić Pribislav, Alfonz aragon királynak.* «Bajor» herczegnőről van-e szó, vagy másról, nem tudjuk, mindenesetre idegen, s nem délszláv családbeli volt.
I. m. 378. l. «Első felesége halála után elvette Ilonát (összezavarja első feleségével), vagy a mint mondják, Borbálát, a ki a német nemzetségü és utoljára Czelját vagy Czecziliát vette el.» (Ez helyes.)
Pučić: Spom. II. 125. l.
Resti i. m. 351. «Al herzegh nacque un figliolo».
Resti i. m. 355. «essendoli nato un figlio maschio».
«De filio sibi nato» Jireček sz. közlése.
Resti i. m. u. o. «questo acquisto del figliolo fu poco fortunato, poichč causň la morte alla propria madre».
Kondolencia az «excelsa signora madona Barbara» halálához Jireček sz. közlése.
1455. ápr. 5. gyüjteményemben.
Különös véletlen, hogy István herczeg háztüznéző követeit ugyancsak egy Borbála nevü hajadon megnyerése érdekében 1455. márczius elsején kelt kötelező iratával Nikolsburgba küldötte Lichtenstein Györgyhöz. Tény, hogy Lichtenstein Borbála nevezett Lichtenstein György és Pottendorfi Hedvig leányának kezét óhajtotta elnyerni a patarén hitü herczeg. Sejtésünk szerint erre a gondolatra úgy jutott, hogy midőn követei 1447–8-ban* III. Fridrik császárnál jártak, körülnéztek a német és cseh előkelők közt. A mindenfelé tekintgető herczeg ezzel az összeköttetéssel V. Lászlóval, illetőleg egyik főemberével került volna szorosabb összeköttetésbe. Nem lehetetlen az sem, hogy Cilli Ulriknak jutott eszébe ez a terv.
V. ö. I. sz. tanulmányunkkal.
Az 1455. márcz. 1-én Kljuć várából keltezett latin nyelvü oklevél* szövege igy szól:
A Lichtenstein herczegi cs. levéltárában. D. 16. Eredeti hártya, vörös viaszba nyomott töredezett pecséttel. Három j. b. harántpólya. Körirata: DNI . DUCIS . STEPHA .... Az oklevél hibás latinságu, hihetőleg Ruggiero latin diákja (Resti 344–351. l.) fogalmazta. Megjegyezzük, hogy az oklevél kékes tentával van irva.
Nos Stefanus dei gratia dux Sancti Savć dominus terrć Huminis maritimarumque partium, comes Drinć ac magnus vojvoda regni Bossnć etc. vicem illustrium principum filiorum nostrorum carissimorum comitis Vladislaui ac comitis Vlatconis cunctorumque heredum et sucessorum nostrorum in nos omnino assumentes, tenore prćsentium significamus quibus expedit universis, quod nos ad sincerć caritatis mutućque dilectionis fervorem ac perpetuć societatia indissolubilem unionem quibus altissimo opitulante unacum illustri et generosa domina Barbara de Lichtistain matrimonialiter et legitime connectimur summo opere atendentes ad utriusque commodi et honorem, quibus alter utrum prosequi obligamur merito respicientes eidem dominć conthorali nostrć delibato animo prćfatorumque filiorum ac aliorum consiliariorum nostrorum accedente ad id maturo consillio pariter et assensu talem fecimus dispositionern provisionem et ordenacionem, primo: quod eandem in ritu et fide sanctć Romanć ecclesić omnino prćservare, sibique prćsbiteros, puellas et familiam condecentem suć fidei apud se tenendum annuere eisdemque de expensis condignis et necessarijs providere volumus unacum effectu. Item si et in quantum diuina permissione ellemen [et clemencia?] nos primum quam ipsam dominam Barbaram conthoralem nostram carnis debitum exsoluere et ab hac luce vitalibus exui contingeret, quod tunc proinde ipsa conthoralis nostra in alienis laboribus mendicitate non depravatur set pocius iuxta status sui exigenciam honestam sumptus habeat condecentem sustentacionem et necessitatem, eidem Talle castrum cum suis pertinencijs ad duo milia florenorum auri etc. cum venerit ad nos prćnominata generosa domina Barbara tunc faciemus coloquium de castris ordinabimus et dabimus ac disponemus, se plene extendentibus post mortem et decessum nostram sine contradictione tenendum, proscribimus et obligamus prćsentium per tenorem, ista tamen conditione, quod si et in quantum filii heredes et sucessores nostri idem castrum cum suis pertinentiis ab eadem redimere et rehabere voluerint extunc eidem quatuordecim milia ducatorum auri quć eidem pro veris sponsalibus et parafernalibus damus, proscribimus et ordinamus, prius reddant et assignentur, tandem sollucione huius modi habita prćfatum castrum iterato occupant et recipiant, ipsaque conthoralis nostra cum ipsa summa florenorum in prćfato regno Bossnć vel extra quo suć placuerit voluntati remanere venire, transponere sit libera et secura sine contradictione ac inpedimento aliquali atque omnia et singula observanda et inviolabiliter tenenda sub fide et in verbo veritatis nos attentius obligamus et astringimus dolo et fraude semotis quibuscumque etc. datum Cluzie castri nostri die prima mensis Marcij anno domini millesimo quadringentesimo quinquagesimo quinto.
Az oklevélben: «Stefanus dei gratia dux Sancti Savć dominus terrć Huminis maritimarumque partium, comes Drinć ac magnus vojvoda regni Bosnć stb.» László és Vlatko fiai, valamint egész családja nevében s tanácsosainak megegyezésével kötelező levelet állit ki Lichtenstein Borbála részére, a kit feleségül szemelt ki magának, melynek egyes pontjai:
1. Patarén hiten lévén, megengedi és biztositja a menyasszonyt, hogy római katholikus hitében megmaradhat, papokat, cselédséget hozhat magával és ezeknek ellátásáról ő fog gondoskodni. 2. Elhalálozása esetére tisztes özvegyi tartást biztosit neki és egy olyan várat, mely a hozzátartozó birtokkal együtt 2000 forintot jövedelmez. Azon esetben, ha nevezett Borbála urnő felesége lesz, majd megállapitják, hogy mely vár legyen ez. A mennyiben fiai, örökösei vagy ezek utódai ezt a várat vissza akarnák váltani, 14 ezer aranyat tartoznak fizetni, a mit a herczeg neki moringol. E javadalommal az özvegy akár Boszniában, akár Bosznián kivül szabadon élhet és intézkedhetik.
Ez a házasság azonban nem jött létre. Fölösleges feltevésekbe nincs miért bocsátkoznunk. Az lenne feltünő, ha létrejött volna. A közöltük oklevél 1455. márczius 1-én kelt s 1455. ápr. 5. Alfons király Nápolyban már tudja, hogy István herczeg megnősült, tehát csak kisérletről lehetett szó, melyben a sokfelé háztüznéző vőlegényjelölt maga sem bizott. Hogy István herczeg második ugyancsak Borbála nevü felesége nem azonos Lichtenstein Borbálával, arra bizonyság, hogy ez utóbbi 1460. nov. 24. még él, holott István herczegnő második, Borbála nevü felesége 1459. junius havában meghalt. Lichtenstein Borbálának ugyanis ismerjük 1460. kelt lemondó levelét a Lichtenstein-örökségről, midőn Schwarzenaui Strewn Heinrichhoz ment feleségül.* Ez oklevélben igy szól: «Ich Barbara weylend hern Jörgens von Lichtenstein von Nikolspurg seligen tochter und des Edeln herrn, hern Hainreichs Strewn von Swarzenaw eliche hausfrau», tehát semmi vonatkozását sem látjuk István herczeghez. Egy esetleg másik ágbeli, egykoru Lichtenstein Borbálának pedig nincs nyoma a családi levéltárban. Mig István herczeg második feleségének «filia ducis de Payro» vonatkozását meg nem fejtjük, be kell érnünk azzal, hogy István herczeg hatalmi köre előmozditása czéljából valamely a Cilli atyafiságba tartozó, Borbála nevü előkelő nőt választott második feleségül.
Lichtenstein herczegi ltár. Eredeti hártya.
Ezt a nézetünket azzal a körülménynyel támogatjuk, mert István herczeg második fiának Vlatkonak az első felesége Cilli Ulriknak volt az unokahuga.* Ez a rokonság felette becsesnek kinálkozott István terveire nézve. Cilli Ulrik ugyanis a horvát bánság örökletes birtokára tört, erre irányzott czélzataiban segedelmére felkinálkozott István herczeg, ki viszont Spalatóra vágyott. Ezen a réven V. László beleegyezését is remélhette a szerzendő acquisitiókhoz.* Kérdés, hogy ki lehetett ez a Cilli atyafisághoz tartozó leány, a kit Vlatko herczeg elvett?
1455. ápr. 5. Alfons király levele István herczeghez: «duosque ex filiis vestris matrimonio locasse, unum scilicet cum nepte illustrissimi uxoris despoti Cervie (Kyra Anna) alterum verum cum sorore spectabilis et magnifici comitis Silie». Itt Cilli Ulrik nővéréről van szó, sokkal pontosabb a velenczei köztársaság kiadványa 1455. márcz. 22-ről. A herczeg ugyanis értesitette a signoriát, hogy «noviter contraxit parentelam cum comite Cilie, nam unus eius filius (Vlatko) accepit uxorem quandam nepotem prefati comitis. Ljubić i. m. 55. l. Úgy látszik, hogy Vlatko maga járt háztüznézőben. Ljubić i. h. 37. 1454. júl. 4. járt Velenczében s Loretoban is.
Velencze minderről tudomással birt. Ljubić X. 89.
Cilli III. Hermannak († 1426) Margit leánya (az utolsó Cilli leány) † 1480., mindkét férje Pfanberg Herman és Vladislav glogaui herczeg ismeretes, tehát ez az unokahug ki van zárva a feltevés köréből. Lehet, hogy Cilli János (1447. nov. 15. törvényesittetett) valamely leányáról van szó, de pontos választ nem adhatunk.
Többet tudunk az itt elmondott házasságok megkötési idejéről. István herczeg és Vlatko menyasszonya Zára felől jöttek, a hol Marco Longo révkapitány a velenczei köztársaság nevében fényesen fogadta őket.* László menyasszonya: Kyra Anna később érkezett Sokol várába, a hol a lakodalmat 1455. márczius havában ülték meg. A ragusai köztársaság kitett magáért, 4000 aranynál többre ment a lakodalmi ajándékok értéke; követséget (Aloiso Gozze, Nicola di Marino Caboga és Michiel Buzignolo) menesztettek az udvarhoz s elküldötték a városi zenekart és siposokat. Az ajándékokat a követek mindjárt első nap mutatták be a lakadalmi ebédnél.* Vajjon az atya együtt ülte-e nászát a két fiáéval, nem tünik ki az adatokból, de 1455. márczius havában az ő lakodalma is mindenesetre megtörtént.
Ljubić i. m. 60. l.
Resti i. m. 346. l.
A családi egyetértés ekkor oly bensőséges, hogy István herczeg fiaival együtt kérelmezte a velenczei patricziatust, melyet 1455. nov. 11-én el is nyert.* Ez azonban nem akadályozta az uj patricziust Velencze ellenes törekvéseiben, ha a saját érdekéről volt szó. Velencze nagyon jól ismerte a helyzetet s noha István herczeg minden lépéséről tudott, mégis bevette polgárai sorába. Igen bölcsen akkép vélekedtek, hogy mentől több szállal kötik magukhoz ezt a lokális nagyságot, 110annál könnyebben férkőzhetnek hozzá ők is.*
Ljubić X. 69. 75.
László és Vlatko további házassági összeköttetéseiről bővebben a 4. sz. tanulmányban szólandunk.
Mindezen családi összeköttetéseknek nem lett meg a várt sikerök. Cilli Ulrik megöletése és megelőzőleg a belgrádi diadal (1456) nagyot változtattak a déli szláv országok politikai helyzetén. Ismét Buda lett az egyik politikai központ s a török fenhatóság egyelőre nem látszott veszedelmesnek. István herczegnek Cilli Ulrikba helyezett reménye is szétfoszlott s be kellett érnie eladdig szerzett birtokaival.
Midőn második felesége, Borbála herczegnő halála után ismét özvegy sorba jutott, nem tudván asszony nélkül élni, harmadszor is megnősült.* Német asszonyra, Ceciliára esett a választása, kit a ragusai köztársaság diszgályája Triestből hozott Zenggbe (novica de Segna) s onnan Ragusába, a hol fényesen fogadták. A lakodalmat Castelnuovo (Herczeg-Novi) várában ülték meg 1460-ban.
Resti 357. l. «havendo concluso il matrimonio con Cecilia Tudesca».
A harmadik feleség családi nevét sem ismerjük. Friauli, görzi család-e? Ha zenggi, azon esetben valami Frangepán atyafiságról lehetne szó, de az aligha valószinü. A harmadik herczegasszonyról csak annyit tudunk, hogy mostohafiai jól bántak vele, gyermeke nem volt, 1466-ban férje halála után «Alamagna»-ba utazott,* de 1474-ben még él.*
Dovendo Cecilia ritornare alla sua patria. A ragusai köztársaság egy nemes polgárát ajánlotta kisérőül. 1466. Resti 375. – 1467. Vlatko herczeg mostoha anyjával Lacromába érkezett.
Rag. levéltári adat.
A Kosača (Koszacsa, Cosaccia)-család nemzedékrendje.
Vuk de progenie et domo Casaze Kosača; Vlatko (Vukotić) † 1302 táján; Hranja magnus comes regni Bosnić; Sandalj † 1434 márcz. 13-án ~ 1. Ilona 1396–1402. 2. Katalin Hrvatinić Vuk leánya. 1405–1411. 3. Ilona Balsić Str. György özvegye. Lázár szerb kenéz leánya. 1411–1442.; Vukac † 1432; Vuk † 1424 elején; István 1448. Szt-Szávai herczeg Folyt. l. a következő hasábon.); Theodora ~ Pavlović Radosav
István ~ 1. Ilona III. Balša leánya 1423/24–1453 okt. 2. Borbála filia ill. ducis de Payro 1455–1452 jun. 3. Cecilia (novica de Segno) 1474-ben még él.; Katalin 1424–78 ~Tamás István bosnyák király † 1461 julius 10. (l. I. sz. tan.); László (Vladislav) † 1489 Magyarországban ~ Kyra Anna Kantakuzena; Vlatko 1425, † 1489 Arbe ~ 1. Cilli Ulrik unokahuga, 1463-ben mint elvált asszony Raguzában 2. Margarita de Marzano de Aragonia (Tocco rokona) 1474. Ennek 2. férje 1493-ban Marco Loredano (Arch. f. slav. Phil. 1807. 26.); Mara ~ Cernojević János (Házasság 1469-ben Resti 380. l.); István 1459–1518 Aleppoban mohamedán 1473–74; L. a következő tanulmányban; Utódai Ragusától alamizsnát kapnak; Giovanni Cosaccia él 1546-ban; Michesula (?) ~ principe di Barbania Spanyolországban Cosacciák.; Vlatko kb. 1551–1570; 1612-ben még élnek utódai Raguzában.
II.
A fentebbiekben lehető részletességgel összeállitottuk István herczeg családi körülményeit. Nem kell különös fantázia annak a megértésére, hogy miért jósoltak szomoru véget már az egykorúak is ennek a Ragusa és Spalato hátmögét alkotó állami szervezetnek. Csak egy pillantást kell vetnünk a kis ragusai köztársaságra, erre a nehány nagyeszü családot uraló városra, mely fegyveres erő nélkül tisztán bölcsesége által vezettetve megállott minden vihart és tulélte összes hatalmas szomszédjait. Olykor nagyerejü, pénzt, földet összeharácsoló hires királyok s királyocskák a szomszédos területeken, – mintha csak a végzet sujtaná őket, – elpusztulnak, idegen földbe vész a nemzetségük, a «gyönge» kis köztársaság pedig tovább virul. E Ragusával oly szoros összeköttetésben álló családoknak, mint a Vukčić István herczegének a pusztulásában nincs is tragikum. A tragikus hős küzd a végzet ellen s belépusztul, de Vukčić István egyebet sem csinál, mint megalkudni próbál a sorssal, csakhogy mindig rossz időben. Nincs benne semmiféle ethikai vonás, sem közérzés, csak ragadozó természet. A ragusaiak ekkép itéltek róla: «A herczeg természeténél fogva annyira ellenséges és rosszakaratú, hogy sem kéréssel, sem más barátságos ajánlásokkal vagy pedig fenyegetéssel nem lehetett a rossztól eltériteni.»*
A ragusai levéltár 1455-ki levelek. D. R. 493.
111Bizonyos, hogy a ragusai köztársaság ügyvezető elemei subjektive – nagyon is a magok szempontjából – itélték meg erőszakos szomszédjokat; de a kemény itélet jogosult volt.
A herczegben sohasem lehetett megbizni, sem a szavában, sem irásbeli igéreteiben. Mindig két vasat izzasztott a tüzben. 1455. márcz. 23-án követeket küldött László királyhoz. A ragusaiak értesülvén erről, attól tartottak, hogy ezek majd bepanaszolják őket a királynál. Ezért külön levelekben kérik a királyt, hogy ne hallgasson István vajda követeire. Hihetőleg számos ragusai érdekekben alkalmazott udvari ember mondhatta el nekik azt, a mit 112István herczeg követei referálnak a királynak. A herczeg t. i. azzal dicsekszik, hogy neki levele van a királytól, melyben a király felmenti őt a törökök ellen való háboruskodástól mindaddig, mig a király hada Drinápolyba ér. És viszont a töröktől van irásbeli bizonyitéka, hogy mindaddig nem kell a török mellett fellépni, mig csak a török had be nem vonul Buda várába.* Ezt az alakoskodást, mely immár természetévé vált, átörökitette fiaira is, kik alatt tönkrement öt évtized munkájának a gyümölcse.* Ezuttal nem adhatunk teljes képet arról a züllésről, mely a Balkánfélsziget északnyugati sarkán a török előnyomulás és politikai occupatio következtében 1460 után mindinkább nyilvánvalóvá lett. Részleteznünk kellene a bosnyák királyság végső katasztrófáját, de czélunk István vajda egyéniségének megvilágitása lévén, csak a herczegovinai politika taktikájának elemzésére szoritkozunk.
1455. ápr. 24. DR. 579.
A Kosačák történeti szereplését 1416-tól számitva.
István herczeg – miután Mátyás király minden igyekezete daczára is elveszett a Dunamelléki szerb deszpotatus, Szendrő székhelyével egyetemben,* – azt vélte, hogy török fenhatóság alatt folytathatja saját külön kikerekitési terveit. Csodálatos szivóssággal ragaszkodván régi ábrándjához, Spalato elnyeréséhez, segélyt kért a velenczei köztársaságtól, hogy Klissa (Kliš) várát elfoglalhassa a köztársaság számára Sperančić Pál horvát bántól, a Signoria ellenségétől. Ha igy – t. i. ellenség kezén – marad Spalato vidéke, – úgymond – Velencze birtoka nyitva áll a török előtt.* Másfelől a törökökkel és bosnyákokkal próbált szerencsét, hogy viszont azok segitsék őt Velencze ellen. A köztársaság átlátott a terven és a bánnal közvetlenül alkudozott Klissa elnyerése dolgában;* azonban Mátyás király neszét vette a kétszinü játéknak s a köztársaság jobbnak látta 1462. julius 18-án a kész alkut visszavonni.* István herczeget, a kinek nem volt tudomása az alkudozások részleteiről, azzal az általános igérettel nyugtatta meg a Signoria, hogy a török ellen majd találnak az ő védelmére is módot.* A herczeg azonban már nem volt a «helyzet» ura s országa sorsának intézése már nem ő rajta mult. László fia – méltó vére az apának – ekkor másodszor is feltámadt az apja ellen. Vajjon az öreg István herczeg harmadik felesége, vagy ismét valami asszony-dolog,* avagy – s ez a leghihetőbb – az apa féltékenysége s testvéreinek az ő rovására való kegyelése, volt-e az ok? mindez még nincs tisztázva. István herczeg, saját bevallása szerint, osztályt akart tétetni az örökségben és ezen indult meg az ellenségeskedés 1462 derekán. De hadd halljuk, miként adja elő maga István herczeg az ügy folyamatát, a velenczei köztársasághoz 1462. nov. havában menesztett küldöttsége utján. Az előadás annyira közvetlen, hogy szinte megelevenedik előttünk a balkáni azonkori «diplomácziai ügykezelésnek a módja». A herczeg iródeákját – egy Ruggiero nevü taljánt – előhivatta és tollba mondotta neki, hogy mit és miként szóljon követe Velenczében.* István herczeg követeinek ez alkalommal utasitásuk alapján igy kellett szólaniok:
L. Turul 1907. I/lI. f.
MDE. I. 118.
Ljubić: Listine X. aug. 28. 1461. 180. l. szept. 11. okt. 6. 188–9. skk. l.
Ljubić i. m. 221. és MDE. I. 159.
MDE. u. o. 1462. jul. 7.
Makušev i. m. II. 167. irja ezt, de valószinüleg az 1452. lázongással véti össze.
Tiszta dalmát-velenczei népies szólamokban fogalmazott note verbale-nak nevezhető a pontozatokba foglalt jegyzék, melyet kapituláknak neveztek. Ezt a követek beadták a velenczei titkos tanács választmányánál s azután élőszóval is megmagyarázták. A tanács erre külön ülésében tárgyalta a dolgot s megfogalmazták, hogy mit válaszoljanak a követeknek. Ez alkalommal a magunk részéről hálásan kell megemlékeznünk Ljubić Simon munkásságáról, a ki nem mindig teljes preczizióval, de nagy szorgalommal gyüjtötte össze, a még távolról sem kimeritett velenczei levéltár kincseit. Mircse János is sokat dolgozott, de a jövő nemzedék feladata lesz a velenczei levéltár módszeres, teljes kiaknázása.
Ismeretes, hogy László herczeg az ő (István) akarata ellenére elment a török császárhoz, azt mondván:
Az én apám kikergetett országomból, nem adván ki azt az örökségemet, a mi engem illet. Azért jöttem hozzád Nagyur és kérlek, hogy add meg nekem az engem illető birtokokat, melyeket apám, István herczeg, tart a kezei közt.
László herczeg a császárnak 100 ezer aranyat igért és még többet is, hogyha megkapja az országot és a várakat, mire a császár azt válaszolta:
Honnan lesz neked 100 ezer aranyad, hogyha az apád kikergetett a tartományából?
És László azt felelte, hogy a velenczei és ragusai köztársaság kölcsönöz neki 50–50 ezer aranyat.
A herczeg most már arra kéri a köztársaságot, hogyha megigérték a fiának ezt a sommát, ne adják meg, ha pedig nem igérték, ne igérjék meg ezentul sem. A ragusaiakhoz is küldött követeket ugyane tárgyban és ezek megesküdtek, hogy eddig sem igértek és nem is fognak igérni ezentul sem, mert elég bajuk van a maguk ügyeivel.
A szultán, László igéretének hallatára sereget küldött ellene (István hg ellen), megparancsolván, hogy az ország felét adja fiának. E hónapban azonban a magyarok a Dunánál összegyülekezvén, a törökök László herczeggel nem mertek az országba jönni.
Nehány nap mulva azután a császár követeket küldött ő hozzá, a kik igy szólottak:
A te fiad nekem 100 ezer aranyat igért, azért adj te nekem 100 ezer aranyat vagy adj három várat. Az első Cerovic, a másik Mičevac melyek Ragusa közelében vannak, a harmadik Zaševina, mely a dalmát parton van. Adj tehát 100 ezer aranyat vagy ezt a három várat. Én fiadnak Lászlónak majd az én országomban adok birtokot és a te országodat nem bántom, ha ezt a három várat odaadod.
A herczeg elhatározta, hogy inkább meghal, semhogy azt megtegye, de most már bizonyos a felől, hogy ebben az esztendőben rá fog törni a török, azért kéri a köztársaságot, hogy adjon neki gépeket, fegyvereket és katonát, mert hisz a köztársaság tudja, hogy ő mindig szolgálatára volt és ha követeket küld a köztársaság a törökhöz, erről az ő kérdéséről valamikép ne értesitse a portát.
«A mint nagybátyám Sandalj, midőn arról volt szó, hogy adót fizessen a töröknek, a köztársaság beleegyezését kérte, úgy én is kérem Uraságtokat, adjatok tanácsot, hogy mit kelljen tennem, mert nékem nincs nagyobb barátom a köztársaságnál.
Midőn követeink (a herczegé t. i.) már Ragusában voltak és épen utazóban voltak Velencze felé, István herczegtől futár jött hozzánk, azt a hirt hozván:
A mint ti elutaztatok, egy török követ jött az udvarba, a ki meghallotta, hogy a herczeg a pápával szövetkezik és hogy oda követet küld, valamint Velenczébe is, ezért ajánlja, hogy ne bocsátkozzék semmiféle alkudozásba sem Velenczével, sem a pápával. Én azonban – igy szól a herczeg, – mert apám és nagybátyám mindig jól voltak a köztársasággal, ezért mégis elküldöttem a követet.»
Ez a végső passus «captatio benevolentić»nként szerepel.
A köztársaság u. é. november 13-án adott válaszában kijelentette, hogy László herczegnek, a pártos fiunak sem nem igért semmiféle pénzbeli segedelmet, sem szándéka nincs a jövőben effélével biztatni.
Dicsérik, hogy nem enged a szultán fenyegetésének s megengedik, hogy hadi felszerelési tárgyakat vámmentesen vihessen ki Velenczéből. A portánál nem fognak ellene vallani és mint eddig is, barátai lesznek.
Arra a kérdésére, hogy fizessen-e adót a töröknek, csak általánosságban válaszolnak, t. i. hogy a mint eddig is megállotta helyét ellenségeivel szemben; remélik, ezentul is megsegiti az isten s remélhető, hogy a pápa s a keresztény fejedelmek is támogatják majd.
Bizonyosra vehető, hogy a herczeg hallván ezt a körmönfont választ, azt mondotta, hogy ez nem tanács, hanem kitérő válasz. Ezért ujabb követséget küldött s minthogy már országát is megcsapta a nagy török készülődés szele, határozott 113választ kért. Már a menekvés utjára is kellett gondolnia, mert ha a török rátör, neki maradása már azért sem volt, mert alattvalóinak nagyobb része a fia pártjához szitott.
A köztársaság erre 1463 február 11-én azt a tanácsot adja a herczegnek, hogy a töröknek ne adjon ajándékpénzt, mert bizonyára ellene forditja. Ha valami baj érné a török részéről, a köztársaság területén mindig menedéket találhat.
Mig István herczeg és fia imigyen egymás ellen küzdöttek: a szomszéd bosnyák királyság török kézre került. Hogy Tamás fia (Tomásevics) István, a bosnyák király megöletett, azt személyesen – a köztük fennforgó nagy szeretetnél (!) fogva – nem bánta a herczeg, de noha – éppen Bosznia eleste következtében – nyakán érezte a török fojtó kezét, fiával szemben még sem akart engedni. Csak a ragusaiak és Velencze fogták fel Bosznia elvesztének a jövő fejleményekre gyakorlandó hatását. Ragusa létét féltette, Velencze pedig tudta, hogy kereskedelmi pozicziója forog koczkán. Ezért 1463 aug. 1-én elhatározták, hogy békét szereznek apa és fia között.
Erre a kibékülésre kiváltképen a velenczei köztársaságnak volt nagy szüksége. Minden áron Bosznia visszahóditását tüzték ki czélul Velenczében, melyet dalmácziai birtokai tekintetében közelről érintett a török hóditás. 1463 augusztus 26-án Antonio de Priolis velenczei követ utasitást nyert,* hogy legelőbb menjen Spalatoba és ott szerezzen részletes tudomást Bosznia állapotáról a török hóditás után. Tudja meg, hány hely, hány város van török kézen; mikép vélekednek a Spalatoba menekült előkelő bosnyákok, mennyi erő és mily eszközök volnának szükségesek a törökök visszaszoritására és hogy mi módon lehetne ezt végbevinni. Van-e Boszniában oly erőditett hely, a melyet a dalmát uralom biztositása szempontjából meg kellene szállni?
Ljubić i. m. 626–68.
Azután menjen el István herczeghez, keresse fel ott, a hol van. Adja elő neki, hogy a köztársaságot mennyire meghatotta Bosznia bukása és hogy mily benyomást tett az az egész kereszténységre. Nagy a köztársaság öröme, hogy legalább István herczeg megszabadult az elnyomatás alól; és most ő rajta van a sor, hogy helyt álljon és országát megtartván, meg is növelje.
Bosznia visszahóditásában a főszerep István herczegnek és főurainak jut. A török hódoltság még uj és a bosnyák nép közvetlenül érzi a sajgó elnyomatást, azért fölkelésre bizonyosan hajlandó. Szövetségesekre is számithat szomszédai között, a kik készek a török ellen kezet fogni vele. Adja elő a herczeg udvarában, Spalatoban szerzett tapasztalatait és a köztársaság készségét, hogy mindent megtesz Bosznia megszabaditására.
Velenczében voltaképen nem tudták, hogy tulajdonképen miben is áll a herczegnek és fiának viszálykodása, de érezték, hogy az ellentétek kiegyenlitése nélkül Herczegovina tényező nem lehet Bosznia visszahóditása munkájában. Meghagyták tehát a követnek, hogy minden áron igyekezzék békét szerezni a viszálykodó családban. Megbizó levelet adnak neki úgy a herczeghez, mint fiához, Lászlóhoz, a kiknek mondja meg a köztársaság nevében, hogy: «az ő viszálykodásuk volt ama nagy veszteségek és országzüllés oka és ez fogja őket országostul és személyestül végső veszedelemre juttatni, ha csak az uristen megkönyörülvén rajtuk, meg nem szabaditja őket.» Ne gyülölködjenek egymás ellen és a herczeg legyen atyai kegyességgel fiához, a fiu pedig mutasson szeretetet apja iránt. Békéltesse meg minden áron a viszálykodó feleket, hogy Bosznia visszahóditásának e részben ne legyen akadálya. Ezzel az actioval – ugyancsak e czélból – párhuzamosan folyta magyar-velenczei szövetkezés.*
Ljubić 272. l. 1463. szept. 12. Mátyás királynak Péterváradon kiadott oklevele.
Herczegovinában azonban a török hóditás már is éreztette bomlasztó hatását. A török a szomszédban dult, a szövetkezések eszméje pedig csak tervszámba ment. A szorongatott herczegovinai előkelő birtokosok, nyakukon a portyázó törökkel, nem várhattak, mig ez a hosszadalmas tervezgetés valóra vált. Maga László herczeg, csak úgy, mint az apja, menekülésre gondolt és összes jussát felkinálta, ha a köztársaság cserébe Brazza szigetét adja neki. Velenczében azonban ekkor már biztos tudomást szereztek Mátyás király abbeli erős elhatározásáról, hogy 114Jajczát visszafoglalja és Boszniát kiragadja a török kezéből, úgy, hogy László herczegnek emlitett ajánlatára 1463 okt. 13-án adott válaszokban tudatják vele Mátyás király szándékát Bosznia visszahóditása iránt. Brazza szigetét azonban nem engedhetik át, mert a sziget lakosai kiváltságainak fenntartását ünnepélyesen megigérték* s igy nem változtathatnak a «dominiumon».
Ljubić 278., 279. l.
A helyzet ilyetén alakulása közepette érkezett Herczegovinába a már emlitett békéltető követ: Antonio de Priolis. A fenyegető török hatalom ugyan nagy sulylyal nehezedett az országra, de három vár kivételével az egész tartomány még az uralkodó család kezén volt. A követ tehát még nem késett el. Tagadhatatlan, hogy Velencze szava nagy sulylyal birt s a követ érvelése bizonyos hatást tett az öreg herczegre. A megbékülésnek kedvezett az a körülmény, hogy Bosznia elestének hatása alatt – már augusztusban bizonyos előzetes béke jött létre az apa és az eladdig török-barát László herczeg között azon az alapon, hogy István, az uralkodó herczeg átadja neki országának negyedrészét a benne levő várakkal egyetemben és erről egyezséglevelet állitottak ki, melyet a velenczei követ is látott és egy másolatát birja. Mikor azonban László herczeg megértette, hogy a köztársaság oly nagy sulyt fektet az egyezségre, most már nem negyedrészét kérte az országnak, hanem harmadát, t. i. öcscsét, a kiskoru István herczeget ki akarta turni az örökségből, pedig – úgymond az öreg herczeg – «az éppen olyan törvényes, mint ő és éppen olyan nemes anyának a gyermeke, mint ő». Midőn ezek az egyezkedések folytak, István herczeg másodszülött fia, Vlatko, az ország határán a törökkel hadakozott s Trebinjét, valamint Szreberniczát sikerült is megtartani, elüzvén onnan a törököt. Ha Vlatko megtudta volna, hogy Laszló bátyja testvéröknek, Istvánnak örökségét el akarja rabolni, ez bizonyára nem kedvezett volna az egyezménynek. Mind e nehézségek daczára, úgy látszik, az egyezmény mégis létrejött. László herczegnek apjával szemben, úgy látszik, az volt a kifogása, hogy az csak igérte az örökség átadását, de mikor a birtokba vételre került a sor, nem adta át, hanem azzal állott elő, hogy a fia követelte juss nem negyed, hanem harmadrész s mi lesz aztán a kis István részével? László valószinüleg úgy okoskodott: hárman vannak fiuk: ő, Vlatko és a kiskoru István, a ki még atyai hatalom alatt áll, ennélfogva az atyabirta terület úgyis az Istváné lesz, ha pedig most négy részre osztják az országot, t. i. a három fiut és az atyát is egyforma részesként veszik számba, attól tartott, hogy az apa halála után István fogja kapni az atyai részt is és igy ennek akkor két rész jut. A vége azonban az lett, hogy 1463 nov. 18-án sikerült a végleges egyezséget, legalább irásban megkötni és László Velencze kivánságára látszólag megnyugodott.*
Ljubić i. h. 283., 288. l.
László herczeg a kibékülés után, ravasz naivitással és hogy az esetleges balsiker esetén a maga személyét biztositsa a törökkel szemben, csatlakozott ugyan a törökellenes háboruhoz, tényleg hadra is kelt és egyes erőditett helyeket – jelesen a Ráma mentét – elfoglalta a maga részére, kikerekitvén vele birtokait, de fennen hiresztelte, hogy ezt a velenczei köztársaság parancsára teszi. Erre meg a köztársaság jött zavarba a magyar királylyal szemben, a mennyiben Boszniára Magyarország formált jogot és László actiója oly szinben tüntette fel a köztársaságot, mintha a maga részére akarná hóditani. Azért egyfelől rögtön értesitették a spalatoi főtisztviselőjüket – aki László herczegnél járt követségben – hogy intse meg és értesse meg vele, hogy a köztársaság felhatalmazása nélkül ne tegyen semmit;* másfelől Emót, a Mátyás király hadával Boszniába indult velenczei követet tudósitották, hogy László herczeg mindezt, megbizások nélkül, a saját rovására cselekedte.*
Ljubić i. h. 288. l. 1463. nov. 18.
Ljubić i. h. 288. l. 1463. okt. 18. Emo követnek a bosnyák hadjáratokban való részvételét emliti Bonfinius dec. IV. lib. I.
THALLÓCZY LAJOS.
