2. A Szent-Száva (Herczegovina) herczegség-területe. 1448., 1454.
2. A Szent-Száva (Herczegovina) herczegség-területe.
1448., 1454.
1448., 1454.
(Térkép melléklettel.)
A mennyire a hibás irásmód alapján lehetséges volt, igyekeztünk – az 1448-iki előbbi tanulmányban közlött oklevélből – megfejteni az egyes helyneveket és azokat a mellékelt térképen feltüntetni. István herczeg országa területének térképi feltüntetésére nézve azonban az emlitett oklevélen kivül tekintetbe kellett vennünk Nagy-Alfons nápolyi királynak Kosača István herczeggel 1454. kötött egyezményét is.
Mielőtt a topografiai összeállitást közölnők, politikai szempontból méltatnunk kell Alfons nápolyi király és István herczeg egyezményét.
Tamás István, bosnyák király 1449. április 7-én a velenczei köztársaságnál előadott panaszából megértettük, hogy István herczeg Alfons nápolyi királylyal alkudozásokat folytatott, Spalato környékének birtokba vétele iránt. A Velencze és Nápoly közt lefolyt háboruban István herczeg azon volt, hogy országát Nápoly segedelmével Velencze rovására «kikerekitse.» Azonban már 1450. aug. 15-én, midőn Alfons király Velenczével békealkudozásokat folytatott, kilátásba helyezte Istvánnak, hogy a békébe őt is befoglalja. A béke ugyanazon év október havában jött létre és igy a velenczei köztársaság és István herczeg között, ha nem is valami benső, de türhető viszony állott be. A Ragusával 1451-ben folytatott küzdelem és később a fiával Lászlóval való viszony ezt a herczegovinai-nápolyi érintkezést ugyan nem szakitotta meg, de csak akkor lett az ismét aktuálissá, midőn 1454-ben a Kosača család megbékült és a herczegfiak: László meg Vlatko házasságával a Szent-Száva herczegség legalább külsőleg megerősödött.*
Alfons király 1454. okt. 15-ki levelében Lászlót «Serenissimus princeps consanguineus»-nak nevezi. Ez a rokonsági, illetőleg baráti viszony egy 1454. jun. 1-én Nápolyban kelt István vajdára nézve nagyfontosságu és a balkáni politikai irányzatra nézve jellemző államokban, illetőleg véd- és daczszövetségben nyert kifejezést.
István herczeg 1453-ban Bucsia és Radivoj nevü követeit küldte Alfons nápolyi királyhoz, hogy vele bizonyos egyezményes megállapodásra jussanak. A nápolyi király azonban – irásbeli felhatalmazás hiányában – akkor még nem köthette meg velük az egyezséget. Tekintettel a kölcsönös megegyezés fontosságára, a nápolyi udvar e követeknek bizonyos pontozatokat adott át azzal a meghagyással, hogy térjenek vissza hazájokba s terjesszék elő uruknak. A herczeg és tanácsadói erre Ključ várában megvitatván a pontozatokat hiteles formában kiállitott oklevelet adtak át a megbizottaknak s ujból leküldték őket Nápolyba. István herczeg ez oklevelében a következőket igéri:
Hogy alattvalóival együtt háboruban és békében Alfons király szövetségese lesz, természetesen 103megóvásával barátai s a török szultán érdekeinek, a kinek ő szolgája. Ez a véd és daczszövetség a Bojánától Záráig és a Zetához tartozó belső részekig terjedő területre értetődött (mintegy 30 mértföld), valamint azon várakra és városokra, a melyeket Alfons király Albániában Kasztrióta György országától függetlenül birt. Azonfelül a herczeg kötelezte magát, hogy időről-időre ajándékokkal keresi fel a királyt, «a mint hogy ez a jó szolgák és jó barátok szokása». Egyúttal, ha a király kivánja tengeri háború esetén annyi embert bocsát a rendelkezésére, a mennyit épen tud, ezeket azonban a király, arra az időre, a mig neki szolgálnak, saját költségén tartozik ellátni, azután pedig megengedi, hogy hazamehessenek.
István herczeg egyúttal megigéri, hogy azon esetre, ha a király meg tudja őt szabaditani a török császár szolgálatától és adójától és mindazon uraktól, a kik felette uralkodni akarnak, (ennek éle a magyar király ellen fordul) a királynak évenként 5000 aranyat fizet. Ez a kötelezettség a király és fia Ferdinánd kalabriai herczeg élte tartamára érvényes. Természetes, hogy ez a kötelezettség csak akkor lép érvénybe, hogyha megszabaditják a török hübérességtől. Egyúttal kiköti a herczeg, hogy addig is, mig a török császár uralma alatt áll, olybá vétessék, mint a nápolyi király és fia védencze. És ha erre való alkalmatosság nyilik, legyen meg az a joga, hogy követeit a király udvarába küldhesse és hogy az adriai tenger tulsó partján levő uralkodók (tehát az olasz fejedelmek) tudjanak erről a viszonyról s legyen tudomások felőle, hogy ő a király és fia szolgája és barátja. Ezzel a pontozattal azt akarja feltüntetni, hogy még abban az esetben is hüséges szövetségese Nápolynak, ha nem szabadul meg a török felsőségtől, mert mindig olybá akar vétetni, mint a király és fiának szolgája és barátja. Ez oklevél Castelnuovoban (Herczeg-Novi, a kattaroi öbölben) 1454. márcz. 30-án kelt.
Ünnepélyes bevezetés után Alfons király kijelenti, hogy ujból megerősiti mindazt, a miben a herczeg követeivel megegyezett és a mihez István oklevelében hozzá járult.
1. Igéri és biztositja, hogy a herczeg és fiainak személyét és összes báróit és alattvalóit minden javaikkal egyetemben védelme alá fogadja. Ugy fog velük bánni, mint védenczeivel és ebbeli kötelességét mindig meg fogja tartani. Ennélfogva a herczeg, fiai vagy követei királyságába és országába bizton jöhetnek és akkor s annyiszor térhetnek vissza, a mikor, s a hányszor nekik tetszik.
2. Ezzel kapcsolatban minden igazságtalanságtól, rossztól és kártól, a mely személyükben vagy javaikban érheti őket, ő és fia Aragoniai Ferdinand, kalabriai herczeg összes báróival egyetemben védeni fogják őt és hogy modern kifejezéssel éljünk, garantirozzák birtokait.
Továbbá igéri a herczeg, hogy abban az esetben, ha ellene vagy országa ellen háboru támadna oly fél részéről, a kivel ő nincs szövetségben és nem barátja (t. i. a királynak) – ezek közt a ragusai köztársaság is, – segélyt fognak adni a herczegnek és fiának minden lehető módon. Azonban ki van kötve, hogy ha a herczeg és fia tőle segélyt akarnak, azt a király mindaddig nem tartozik küldeni, mig a herczeg az óhajtott segélyhadakért és gályákért, tényleg megküldi a pénzt. Ugyancsak a herczeg e hadakat mindaddig fizeti, mig szolgálatában állanak és aztán köteles őket a királyságba visszaküldetni.
A védelem ekként értelmezendő:
3. Megigéri, hogy mindannyiszor, a mikor egyezséget, békét, vagy szövetséget köt valamely királylyal, herczeggel vagy köztársasággal úgy az adriai tengeren tuli részeken mint Itáliában, azon egyezménybe vagy békébe bele foglalja István herczeget, fiait és báróit is, földjeikkel, váraikkal és minden javaikkal egyetemben.
4. Mindannyiszor, a mikor a herczeg valami okból személyesen akar hozzá jönni és őt erről eleve értesiti, a szükséges gályákat és hajókat, úgy az odamenetre, valamint a visszatérésre is a király fogja rendelkezésére bocsátani.
5. Igéri, hogyha valamely uralkodó, vagy köztársaság háborut akar inditani a herczeg vagy fia vagy országai ellen, Alfons király a herczeg ellenségeinek nem fog segélyt nyujtani és nem fogja megengedni, hogy azoknak bármely alattvalója segélyt nyujtson.
Mindezeket a király szavára fogadja és irásban is kiadja jelen levelét Nápoly Újvárában jun. 1-én. E szövetségnek inditó oka, hogy a nápolyi király a dalmát parton meg akarta vetni a lábát és konfliktusok esetére ott a helyszinen óhajtott oly szövetségessel birni, a ki majd a szárazföld 104felől nyugtalanitsa az ellenséget. Ez ellenfél alatt csakis a velenczei köztársaságot lehetett érteni, mint a mely mare clausum teljes birtokára törekedett, szemben Nápolylyal, mely – a maga módja szerint – a szabad kereskedést vallotta elvének. Ragusát illetőleg a nápolyi király máskép vélekedett, mint István herczeg, a ki a szive mélyén mindig a köztársaság elfoglalására törekedett. A nápolyi király igen jól tudta, hogy Ragusa Velenczének, ha nem is mindenkori ellenfele, de lokális vetélytársa és azért «melegen tartotta» Ragusát és csak néha fenyegette meg, ha érdeke épen úgy kivánta. Hisz Ragusa egyenesen Nápolyra volt utalva Velenczével szemben. A szövetség magyar-ellenes éle is nyilvánvaló, de e tekintetben is, Nápoly érdeke nem állott egyenes ellentétben Magyarországéval. E törekvés csak a pillanatnyi helyzetből folyt. Természetes, hogy Alfons király szerette volna lábát megvetni Dalmácziában, ép úgy mint Albániában és e tekintetben az volt a czélja, hogy Velencze rovására hóditásokat tegyen, bár tudta, hogy ezt csak Magyarország jogigényeinek megsértésével tehetné.
István herczeg paktuma Nápolylyal tulajdonkép olyan véd és daczszövetség, mely csak bizonyos esetekben válhatott valóra. Adót és hüséget csak arra az esetre igért csupán, ha a nápolyi király megtudja szabaditani a török fennhatóság alól. Egyelőre abban állott a szövetség értéke, hogy a két fél – a saját költségére – katonai ember-anyagra számithatott a másiknak országából. E részben jellemző, hogy a nápolyi király hitelbe nem ad a herczegnek.
Topografiai szempontból nagy értéke az oklevélnek, a mennyiben István herczeg birtokait elősorolja. Tényleg azonban a nápolyi király ugyan hiába biztositotta ünnepélyes oklevelében István fejedelem összes birtokainak integritását. A geografiai helyzetnek és István herczeg hatalmas szomszédainak, a töröknek, Velenczének és Magyarországnak is volt ehhez hozzászólása. István herczeg azonban úgy gondolkozott, hogy V. László magyar király megerősitette birtokait, a törökkel jó barátságban van, Velenczével szintén megtartotta az összeköttetést, a bosnyák király pedig veje és igy a maga részéről megtett mindent, hogy birtokait bármely oldal felől biztositsa. Ha tisztán önfentartási ösztönét követve, belterjesen forrasztja össze egyes országrészeit, kétségtelen, hogy kitartó munka mellett eredményt ért volna el. De István herczeg mind ama tényezők rovására akart terjeszkedni, a kikkel birtokait biztositatta. Ősi ravaszsággal szabadulni akart mindegyiktől, de ezzel abba a hibába esett, hogy egyszerre üzött védelmi és ragadozó politikát. Igy ezután nem sok időbe telt, hogy mindenki felismerte ezt a politikát s mindenki ellensége lett. A török ismerte fel legelőbb az uj herczegség gyöngéjét. Egyelőre hosszu pórázra eresztette a herczeget, mert nem tartotta érdemesnek a sok emberáldozatot a jobbára kietlen és kopár birtok megvivásáért akkor, a midőn gazdagabb és jobb zsákmányra volt kilátása.
Ismételjük azonban, hogy az oklevélnek becse a helyrajzi meghatározásokban keresendő.
E czélból először adjuk III. Frigyes császár 1448. okleveléből az eredeti, rossz németes helyesirással adott helyneveket s szemben ezekkel helyesbitve a mai elnevezéseket, a mennyiben megfejthettük. Ugyanigy cselekedtünk az Alfons király egyezményében foglalt helynevekkel is, megjegyezvén, hogy ez oklevél szószerinti szövegben való közlését más alkalomra tartottuk fenn.
)
