Jahrbuch der k. k. Heraldischen Gesellschaft «Adler». Neue Folge. Zwanzigster Band. Wien, 1910.
Jahrbuch der k. k. Heraldischen Gesellschaft «Adler». Neue Folge. Zwanzigster Band. Wien, 1910.
Hozzá vagyunk már szokva, hogy az Adler majd mindegyik kötete általánosabb érdekü vagy tisztán osztrák vonatkozásu czikkeken kivül minket közelebbről érdeklő közleményekkel is szolgál heraldikusaink- és családtörténeti kutatóinknak; ha jelen kötet e szempontból kevesebbet is nyujt, mégsem hiányoznak belőle egészen a magyar vonatkozások. Mindjárt az első czikk hasznavehető adatokat nyujt néhány főrangu családunk genealogiájához. Szerzője Emerich v. Zenegg, a ki 387 darab, a klagenfurti levéltárban őrzött esküvői meghivót dolgozott fel családtörténeti szempontból. Karinthiában is megvolt ugyanis az a szokás, a mely a többi nyugati osztrák tartományokban is divott, hogy a tartományi rendek és hivatalnokok esküvőikkor ünnepélyes meghivólevelet küldtek a tartományi rendi választmánynak. E meghivók azért értékesek, mert a jegyespár nevén kivül felemlitik a szülők nevét, továbbá a menyegző helyét és idejét is. Az adatokat táblázatosan csoportositva kapjuk a vőlegények nevei szerint abc-sorrendben, a második rovat a menyasszony s hozzátartozói nevét tartalmazza, a harmadik pedig az esküvő helyét és idejét. E levelek az 1585-1733. évekből valók s köztük a következő magyar jegyespárokkal találkozunk: gr. Batthyány Ádám – gr. Strattmann Eleonora, Bécs, 1692 XI. 25.; gr. Paradeiser György – gr. Blagay-Urssin Katalin, Laibach 1661 XI. 20 ; b. Muschkhon Rudolf – gr. Blagay-Urssin Mária, Laibach, 1659 V. II.; gr. Regenstein und Tattenpach János – özv. Frangepán grófnő, szül. Forgách Judit grófnő,* Gonobitz, 1656 II. 27.; gr. Gäller János – özv. Erdődy Mária grófnő, szül. Wagensberg grófnő, Lübring (Horvátorsz.), 1695 VII. 18.; b. Rátkay Péter – gr. Erdődy Borbála, Kaysersberg vár, 1611 IX. II.; gr. Zrinyi Péter – gr. Frangepán Anna, Károlyváros, 1641 X. 27.; Rákóczy Ferencz – gr. Zrinyi Ilona, Zboró 1666 III. 1.; gr. Paradeiser János – b. Rátkay Constantia, szül. Herberstein grófnő, Pettau, 1678 I. 3.; b. Keglevich Zsigmond – gr. Schrottenbach Mária, Cilli, 1661 XI. 23.
1674-ből ismerünk egy F. Judit grófnőt, a ki Frangepán Tersaczky Gáspár özvegye. (B. Szabó L.: A Hunt-Pazman nemzetségbeli Forgách-család története. Budapest, 1910, 498. 1.)
Genealogiai természetü a kötet következő czikke is, a melyben Othmar Freiherr Stotzingen a XII. század második feléből való, műkincsekben gazdag schwaigerni (Württemberg) templom sirköveit ismerteti egy XVIII. századbeli kézirat alapján; számos sirkő u. i. a rossz elhelyezés miatt nem betüzhető ki, azért kellett kisegitőül a gr. Neipperg-család levéltárában levő kézirathoz fordulnia. Az 1432–1690-ig terjedő időből 57 sirkő feliratát közli, s mivel a köveken az elhunyt őseinek czimerei is (4–6–8) helyet foglalnak, szerző minden egyes sirkőnél nagy apparatussal dolgozza ki az őspróbát. Legtöbb sirfelirat a gr. Neipperg-család tagjairól szól, a kik kegyurai e templomnak.
Heraldikai szempontból érdekes Konrad Fischnaler tanulmánya: «Über einige Adels- und Wappenverleihungen der Fürstbischöfe von Brixen.» A mint a czimerek használata, különösen pecséteknél, mindjobban elterjedt, a császár mellett más szuverén hatalmak is kezdtek rangemelésekkel jutalmazni érdemeket, hogy igy gondoskodjanak a czimerek s pecsétek iránt egyre jobban megnyilvánuló szükség kielégitéséről. Hogy mily korán megtörtént ez már, Fischnaler közleményéből látjuk, a ki a brixeni herczegpüspök 188nemesség- és czimeradományait ismerteti. A brixeni birodalmi herczegség Tirol szivében terült el, s II. Konrád és IV. Henrik nagy adományaiból alakult ki a XI. század folyamán; 1179-ben már «reichsunmittelbares geistliches Fürstentum» s igy a püspökök elég széleskörű jogokat élveztek: kiváltságokat, immunitásokat osztogattak polgáraiknak, jutalmaztak nemességgel, czimereket adományoztak, s legalább időnként igényt tartottak arra is, hogy polgáraik az idegen uralkodóktól nyert szabadságaikat s előjogaikat a brixeni Hofrattal elismertessék. Ha czimerkérésről volt szó, a folyamodó, mint nálunk is, mellékelte kérvényéhez a czimer vázlatát, erről azután a püspök elnöklete alatt tanácskozó Hofrat döntött, s ha a kérésnek helyt adott, 1603-tól kezdve bevezették az u. n. Mandaten-Buchba. Ezek a könyvek, melyek a birodalmi és tiroli ügyekre vonatkozó irott vagy nyomtatott mandatumok gyüjteményei, 1530–1791-ig két kötet hijával teljes sorozatban megmaradtak s a Hofrat protocollumaival együtt gazdag forrásul kinálkoznak. Fischnaler azonban 1603 előtt való időkre is kiterjesztette kutatását s az 1286–1603-ig terjedő évekből is sikerült több nemesség- és czimeradományt összegyüjtenie. Nemesités aránylag kevés akad, legtöbb a czimeradományozás és pedig elsősorban a püspök s a káptalan irányában szerzett érdemek jutalmakép. Sokan kaptak czimert a püspöki udvar alkalmazottai közül, továbbá kanczelláriai, birósági tisztviselők, leggyakrabban azonban tekintélyes polgárok, iparosok a püspöki városokból. I. Ulrik püspök 1397-i czimeradományát, melylyel a kihalt Neuenburg ministerialis család czimerét továbbadományozza Kauflin Henrik brunecki polgárnak, részletesebben tárgyalja Fischnaler. Érdekes, hogy a Neuenburg-család 200 év alatt különböző czimert használt, mely feltünő jelenség oka kétségkivül az összetartozás erősebb érzetének hiánya, a melyhez felvehetjük még a család egyes ágai közt felmerült egyenetlenkedéseket, ellenségeskedéseket, mert ezek is közreműködtek a czimerek megváltoztatására. Az önállóságra való törekvés s ennek kifejezésre juttatása annyira ment, hogy egy időben három testvér mindegyikének más-más czimert találunk. – Bevezető sorai után összeállitja Fischnaler a Mensal-Archiv-Registraturból s a Mandaten Buch-sorozatból a nemesség- és czimeradományozásokat 1286–1799-ig, ennek folytatásakép pedig a gyanitható brixeni czimeradományokat rövid czimerleirásokkal.
Sigismund v. Kripp a Kripp-családnak már kihalt i s eredetileg Tirolban honos, majd Szászországba költözött Freudenecki ágának történetét mondja el a család fennmaradt krónikája alapján. Az 1507-1887-ig terjedő krónika kéziratának ismertetése s a feljegyzések közlése után leirja a benne található czimereket, majd kimentő családtörténetet ad beható levéltári kutatások alapján.
Általánosabb érdekü a kötet utolsó czikke a kitünő s termékeny osztrák heraldikus, H. G. Ströhl, tollából, a mely a japán pecsétek és kézjegyek történetét ismerteti. A pecsétek használatát a kinaiaktól vették át a japánok, még pedig elég korán, mert 629-ben már emlitik históriai feljegyzések. Eredetileg csak a mikádó kiváltsága volt, de 794-ben már jogot nyertek pecsétek használatára a tartományi helytartók is; jó ideig azonban még ezután is megelégedtek a japánok azzal, hogy fontosabb alkalmakkor a jobb kéz nagyujjának véres lenyomatát vagy a hüvelykujjét fekete festékkel alkalmazták. Ez utóbbi különben még ma is divatos s hivatalosan is elismerik. A pecsétek iránt való szeretet hamar s korán elterjedt a japánoknál, s megmaradt mai napig, sőt emelkedett azóta, amióta a jelenlegi mikádó az összes rendeknek megadta a jogot pecsétek használatára. Tudjuk, hogy a japán ember nagyon szeret irni, rögtön feljegyez mindent kalligrafikusan apró papirdarabokra s az állandóan magával hordott festékes dobozból rögtön ellátja ezeket pecsétjével. Fontos alkalmakkor «főpecsétjüket» használják, a melyet kötelesek hatóságilag bejegyeztetni, e mellett azonban minden japánnak van még több, néha 20–30 «mellék» vagy «elismerő» pecsétje is. A főpecsét megváltoztatása, uj pecsétnek hivatalos regisztráltatása nagyon körülményes, azért tartós anyagból készitik a pecsétnyomókat.
A hivatalos pecsétek már Kinában négyszögüek voltak, s ilyenek ma Japánban is, mig az egyeseké kerek alakuak. Szint szabadon választhat bárki, de főpecsétje szinét köteles bejegyeztetni a pecsét rajzával együtt. Azelőtt vörös szint csak a mikádó és a sogun használhattak, de 1868, a sogunság bukása után, e korlátozás megszünt.
Nagyon korán elterjedtek Japánból a szintén kinai eredetü irott pecsétek; bizonyára már akkor használták ezeket, mikor még csak a császárnak volt jogában vésett pecséttel élni. Ezeket az ecsettel rajzolt, irt pecséteket is hivatalosan be kellett jegyeztetniök. A pecsétek irása a négyzetirás, s az egész név vagy annak egy része foglal helyet rajtuk. Japán képeken gyakran láthatunk pecséteket, néha nem is egyet, mert a művészek, épugy mint a kalligrafusok és rajzolók, ritkán mulasztják el alkotásaikat pecsétjükkel ellátni;* egész sorára találunk a pecséteknek könyvekben is; 189ott van a szerzőé, az illusztrátoré, a kiadóé, nyomdászé. Hogy a kereskedővilágban számtalan alkalmazásra talál, az természetes; ujabban a világkereskedelem követelményekép kezdenek elterjedni a kétnyelvü pecsétek (japán-angol vagy német). Sokszor gyakorlati haszna is van a pecséteknek, igy pl. hogy csak egyet emlitsünk, ha a faszandálok, melyeket a házba való belépéskor letesznek tulajdonosaik, nem volnának pecsétekkel megkülönböztetve, templomban, vendéglőben, téaházban nehezen tudná kiki megtalálni a sajátját. A papok, a sintoisták épúgy mint a buddhisták, hasznot is huznak a pecsétek iránt való e nagy szeretetből: zarándokhelyeken megpecsételik a zarándokok fehér köpenyét, megpecsételt czédulákat, amuletteket árulnak stb. – Ströhl érdekes tanulmányát számos kép teszi szemléltetővé.
A «The Studio» 1910 júl. 15-i száma Jiro Harada tanár czikkéhez a mai japán festészetről (Japanese art and artists of to-day. – 1. Painting.) mellékletkép egész táblát mutat be festőművészek pecsétjeiből.
Mielőtt lezárnók az Adler ez évi kötetének ismertetését, meg kell emlékeznünk czélszerü ujitásáról. Zenegg, Fischnaler és Kripp czikkét kimeritő alfabetikus névmutató egésziti ki, melyek nagy könnyebbségére vannak a kutatóknak, mert ezeknek segitségével könnyen kikeresheti kiki azt, a mi őt érdekli a nagy adathalmazból; másrészt azonban megvan az az előnyük is, hogy jelentősen megkönnyitik majd az egy-egy kötetsorozathoz készülő generalis index készitését.
Dr. Holub József.
