Hans Schubert: Eine Lütticher Schriftprovinz nachgewiesen an Urkunden des elften und zwölften Jahrhunderts.
Hans Schubert: Eine Lütticher Schriftprovinz nachgewiesen an Urkunden des elften und zwölften Jahrhunderts.
Marburg, 1908. 8 ° 114. (Két litografikus táblával.)
Az oklevélkritika legfontosabb feladata az oklevelek irásának provenientiáját megállapitni, kutatni, hogy valamely oklevél irása identificálható-e egy már ismert hiteles oklevél irásával, megfelel-e azon kanczellariában 88avagy testületben működő scriptorok irássajátságainak, melyben kiadták. E nélkül nem lehet biztos itéletet mondani valamely oklevél felett s ezért sokkal nehezebb és bizonytalanabb azon oklevelek kritikája, melyek csak másolatban maradtak ránk. – A Monumenta Germanić oklevélkiadásaiban a hitelesség megállapitásánál a kanczellariaszerüség (Kanzleimässigkeit) volt a főeszköz, vagyis annak igazolása, hogy valamely oklevél irása megegyezik egy a császári kanczellariában müködő scriptor irásával. A XII. századtól kezdve azonban igen nehézzé válik e kritikai eszköz alkalmazása, mert sok az oly oklevél, melyet maga az oklevelet nyerő fél – rendesen egyházi személy vagy testület – saját kanczellariájában, illetőleg iróközegei által iratott s készen mutatott be a császári kanczellariának megpecsételés végett. Az egyetlen czélra vezető módszer az illető fél összes, ugy császári, mint magánokleveleinek kritikai vizsgálata, értve az utóbbiak alatt az általánosan elfogadott terminologia szerint mindazokat, melyek nem császári, illetőleg pápai oklevelek. A magánokleveleknél is fontossá válik ezek szerint az irás provenientiájának megállapitása.
E téren Posse volt az uttörő Lehre von den Privaturkunden czimü munkájában. Módszerét deductivnak mondhatjuk. Ő felvette azt, hogy egy rendnek vagy kolostornak vannak irássajátságai s ezek kikutatása a feladat. Szerző szerint inductive kell eljárni. Ki kell indulni bizonyos irássajátságokból s azoknak idő- és térbeli határait kell megvonni. Ez által egy bizonyos csoporthoz jutunk, melyet irásterületnek (Schriftprovinz) nevezhetünk, melynek épen nem kell egy rendhez vagy összefüggő kolostorcsoporthoz tartozó kanczellariákkal, illetőleg irómühelyekkel megegyeznie. A kutatás e módszer szerint természetesen nehezebb, mert egy irásterület levéltári anyaga rendkivül szétszórt is lehet. Az eredmény azonban nemcsak a diplomatikai kutatást mozditja elő, hanem a paleografiait is, mint specialis tudományágat, a mennyiben bizonyos irássajátságok elterjedésével ismertet meg bennünket.
Schubert munkájának első része a lüttichi irásterület megállapitásával foglalkozik. Ehhez szükséges tudni, hol voltak iskolák és minő viszonyban állottak az egyes kolostorok egymással: filialis viszony, fraternitas, szerződések, apátok és iskolamesterek átvétele. Különös jelentősége van a szellemi élet egy-egy gyujtópontjának, minő a X-XI. században a lüttichi székesegyházi iskola volt. Egy-egy hires iskolából nyerte a kolostorok egész sora tanitóit. Mindez azonban csak másodrendü s legfeljebb igazolhatja a paleografiai uton már megállapitott eredményt. Magának az irásnak kell beszélni, mit az oklevélirás sallangjaival, önkényes alakzataival inkább tehet, mint a könyvirás. A sajátságok, melyek a lüttichi irásterület megállapitására vezettek: 1. minuscula g alsó horga egymásba fonódó ivekből van összetéve, ugy hogy egy § jelhez hasonlit, a mi más betüknél is feltalálható, minők a cursiv s, E. 2. Rendkivül gyakori diszitési alak a száraknak összefonódó kigyóvonalakból való összetétele, a mi ugyan a XII. században másutt is előfordul, de nem annyira uralkodó, mint itt. Az alsó és felső szárak köré kis horgok fonódnak, melyek lassanként kigyóvonalakká képződnek ki. 3. Az egyszerü jól ismert és az «us» szótag röviditésére használt horogszerü jelt kis egymás alá helyezett horgokkal a szóval összekapcsolják, mi néha a que röviditésénél is előfordul. Mindezen sajátságokat Lüttich környékén és az Alsó-Rajna vidékén tizennégy kolostorban és egyházi alapitványban mutatja ki. Sorra veszi az egy-egy kolostor által és annak kiállitott okleveleket. Legtöbbnél az az eredmény, hogy az oklevelek a kolostorban iródtak a lüttichi irás hatása alatt, nemcsak a püspökiek, hanem a császáriak közül is több. Gyakran állapitja meg, hogy több oklevelet ugyanazon kéz irt, sőt azt is, hogy egy scriptor átmegy egy más kolostorba s ott folytatja müködését, mi a benczéskolostorok közti szoros kapcsolatnál fogva igen könnyen érthető. Nem egyszer megállapitható, hogy ki volt az, ki a lüttichi irásmódot valamely kolostorba magával vitte, midőn az iskola vezetőjéül meghivták, igy a mainzi S. Albanban Gozechin, ki egy Passio s. Albani-t is irt. Egy lüttichi irót kimutat a pápai kanczellariában is IX. Leó alatt, s többet a császáriban a XII. században V. Henriktől I. Frigyesig. Legerősebb volt a hatás III. Konrád alatt. Az irásterület keletkezését a clunyi reformmal hozza kapcsolatba s az egyes sajátságok keletkezését graphikailag is magyarázza.
Szerzőnek egy más fontos kérdésben is állást kell foglalnia. Posse emlitett munkájában azt hangsulyozta, hogy az irásazonosság megállapításánál, vagyis valamely oklevélnek egy bizonyos irókörbe utalásánál kevésbbé fontos annak kimutatása, hogy két oklevél ugyanazon kéztől ered, mint inkább hogy irása megegyezik valamely kolostorban szokásos ductussal. Ezzel szemben Steinacker nézete szerint (Die Lehre von den nicht königlichen Urkunden) kolostorductusról csak akkor lehet szó, ha valamely kolostorban iró szerzetesek nagyobb részének oly irássajátságai vannak, melyek másutt nem mutathatók ki, a mi pedig nagyon ritkán fordul elő. Azért is az irásazonositás alapja mindig csak az individualis kéz lehet. Szerző az utóbbit fogadja el. A korábbi időkre azonban ez az eljárás szinte kivihetetlen, mert igen csekély az eredeti oklevelek száma. Még nehezebben ismerhetők fel császári kanczellariai irók kolostori oklevelekben. Ezért fontos a kolostorductus elmélete is, melyet azonban az irásterület elméletével kell kibőviteni. Az irásterületet a kolostorok zárt csoportja képezi csakis itt előforduló s könnyen felismerhető irásmóddal. Bár ez tágabb fogalom, de biztosan felismerhető. A munka végén néhány oklevél hamisitottságát mutatja ki az előbbiekben nyert alapon.
Schubert dolgozata egyike azon csekély számu munkáknak, melyekből módszertanilag is sokat tanulhatunk, bár elmélete még sem olyan biztos, mint ő gondolja. Igy rámutattak már arra, hogy a lüttichi irásterület egyik fősajátsága, a czopfos g Dél-Németországban is előfordul (Mitt. d. Inst. 1911. 342 1.). Az alap azonban, melyből kiindul, feltétlenül elfogadható s ha egy és más tekintetben módszere kiegészithető, nem csekély haladást jelent.
Eckhart Ferencz.
