Eine Wappenurkunde Deutscher Ritter in Italien.
87Eine Wappenurkunde Deutscher Ritter in Italien.
(106 Schilde des 14. Jahrhunderts in frühgotischer Heraldik gemalt.) Veröffentlicht und erläutert von Dr. Karl Heinrich Scäfer. Paderburn. Schöningh, 1911. – 4°, 28 l. + 9 tábla.
Középkori okleveleken némely ritka esetben a kiállitó nem elégszik meg a pecsételéssel, hanem a hitelességnek mintegy fokozására: még a czimerét is odafesteti vagy odarajzoltatja. Ezt a monogramm, a közjegyzői kézjegy által való signatura heraldicai transpositiojának mondhatnánk. Igy például az 1352. évben elesett Eduard, Beaujeu ura, Francziaország marsalljának végrendeletén ott látható sisakczimerének tollrajzban való ábrázolása.*
Heraldisch-genealogische Zeitschrift des Vereines Adler. 1873. p. 114., a «Musée des Archives Nationales. Documents originaux de l'Histoire de France exposés dans l'Hôtel de Souhise». Paris 1872. – és: «Gazette des Beaux-Arts 1873. p. 118. után. Ismertető a marsall sajátkezü művének tartja a rajzot, mely a sisakon magas szárnypárt, a takarón pedig elszórt keresztecskéket mutat.
Hazánkban eddig még nem jöttünk eme, ritkaságánál fogva curiosum számba vehető szokás nyomára; pedig, mint látni fogjuk, magyarok által kibocsátott okleveleken is előtalálható.
Az előttünk fekvő munka egy német tudós: Dr. Karl Heinrich Schäfer, a tizennegyedik századbeli német-olasz vonatkozások szerencsés kezű és alapos kutatójának most megjelent értekezése, mely eredetileg a Deutscher Herold 1911 évi február-áprilisi számában látott napvilágot s a mely, tekintettel a tárgy fontosságára, most külön is megjelent.
A Gonzaga-ház hatalmának megalapitója: Luigi, 1360. évben elhalálozván, öröksége felett unokája: Ugolino és ifjabb fia: Feltrino (Frigyes) között villongások törtek ki, melyeknek folyamán mindketten, koruk szokásához hiven, az egymással vetélkedő nagy pártok egyikéhez csatlakoztak. Ugolino, kinek felesége külömben is Visconti leány volt – a ghibellinekre támaszkodott; nagybátyja Feltrino pedig a guelph-párttal adta össze magát. A sors Ugolinonak kedvezett, legyőzte Feltrinot és vitézeinek nagy részét foglyul ejtve, azokat Mantova várába záratta. Ezek közül a Heinrich von Eglingen kapitánysága alá tartozókat nemsokára szabadon bocsátotta azon feltétellel: hogy sem a mantovai Gonzagák, sem pedig, egy esztendő leforgásán belül – a vele szövetséges Visconti Bernabo és Galeazzo ellen fegyvert nem fognak.
Erről a szabadon bocsátott zsoldosvezetők reversalist állitanak ki 1361 november 12-én, melynek minket érdeklő részletbe igy hangzik:
… in quorum omnium testimonium atque robur presentes fieri fecimus et insignia nostra que in actibus militaribus nos ferimus, fecimus hic dpingi …
A nagyméretű hártyán hat sorban kilenczvenegy, az olasz gothica stilusában gondosan festett czimerpajzs látható; öt sorban 16–16, a hatodik sorban pedig 11. Felettük egyenkint a tulajdonos neve; a csapatban viselt katonai rangja és nemzete feljegyzésével. Például a csapat vezérének pajzsa felett: D(ominus) Henrichus de Eglingen miles et capitaneus compagne. A czimerek egyes kivételektől (két burgundi és két magyar) eltekintve, németeké, kiknek neve után «de alta» vagy «de bassa» (scilicet:Alamannia) arról világosit fel, Dél- vagy Északnémetországból származnak-e. Az itt előforduló katonai rangok az emlitett főparancsnokén kivül: merescallus, a vezér segédje; Eglingen compagnájában kettő is van: Enverardus de Steyn és Olricus de Degheluet = Ulrich von Degenfeld, utóbbi a hazánkban is honos, ősnemes Degenfeld család tagja; czimere: veressel és fehérrel négyelt, itt – nem kék, – hanem zöld pajzslábbal. További czimek: conestabilis. Dr. Schäfer szerint olyan vezető, ki 20–25 lovas vitéz élén áll; mig a caporalis 8–10 lovas parancsnoka.
A minket közelebbről érdeklő két magyar czimer: Janes pez conestabilis Ungarus: fehérben ágaskodó, veres nyelvü és karmu zöld farkas, közvetlenül feje felett veres hatágu csillag.*
Péchy János lovag azon magyarok között emlittetik, kik Károly nápolyi király udvarában tartózkodván, adományokban részesültek. Századok, 1879. évf., 217. 1.
Dr. Schäfer a czimerállatot medvének blasonálja; a hasonmás azonban határozottan farkast ábrázol.
D(ominus) Laurentius de selage conestabilis Ungarus miles: fehérben lefelé fordult zöld szárny, melybe a felső jobb sarokban, három veres nyilvessző egymás mellett tollig van jobbharánt belészurva.
Érdekes az elsőnél a keresztnév formája. A mantovai notarius láthatólag igyekezett hiven visszaadni a neveket, a mint azokat kiejteni hallotta. Igy például a János név több változatban szerepel: a németeknél: Anes = Hannes, Hans; egy alsórajnamenti vitéznél: Anichinus-Hanneken; Zannus egy tiroli, Passeier-családbelinél; a velenczei tájszólás szerint mai nap is Zan = Gián.
A másodiknál pedig feltünő a lovagi (chevalier) rangot jelző: dominus és miles, mely magyaroknál oly ritkán található.*
A tizenötödik századot illetőleg megjegyzendő: hogy azok, kiket mi a «sárkányrend lovagjainak» szoktunk nevezni, e rend tagjai voltak, de nem minden esetben lovagok. Figyelemre méltó a Garázda czimeradomány 1409. évből (Mon. herald. hung.), mely szerint … quicunque ex eisdem vel ipsorum heredibus legittimis militari dignitate fuerint conspicui, hi in premissis armorum insigniis (sic)' album colorem mutari possint in aureum … vagyis: ha lovagi rangot nyernek, az ezüst szint czimerükben aranynyal cserélhetik fel.
Sajátságos a czimerképek: a farkas és a szárny szokatlan zöld szine. Ebből is látható, milyen kevés alapja lehet annak, ha, például pecsétek nyomán egy czimer ismeretlen szineit, analogiák és elméletek segitségével próbáljuk reconstruálni.
A nagy, kilenczvenegy pajzsos oklevelen kivül még egy kisebbet is őriz a mantovai Gonzaga levéltár 1361. deczember 29. kelettel, tizenöt német vitéz festett pajzsával; ez előbbinek kiegészitő pótlása. Ugyanott, szintén 1361. évből, van még egy hasonló oklevél, tizenkét magyar lovasparancsok festett czimerével. Reményünk van reá, hogy olvasóink középkori heraldicánk e nagyérdekü emlékével nemsokára megismerkedhetnek.
Ghyczy Pál
