A Csikszentmihályi Sándor-család levéltára.
A Csikszentmihályi Sándor-család levéltára.
A család megbizásából szerkesztette Sándor Imre. Kolozsvár. Stief J. 1914. I. IX. 1539–1756. 8. XXIII. 365. l.
Midőn 1903-ban a Csikszentmihályi Sándor-család mezőkapusi ágának leszármazását egy nemességi per kapcsán (Erzsébetváros és vidéke 1903. jún14-iki szám.) kiadott emlékek és a család mezőkapusi ágának eredeti okiratai alapján Szádeczky Lajos felszólitására összeállitottam, a család régibb történetére vonatkozólag annyi volt megállapítható, hogy a család «csak a XVII. század utolsó éveitől fogva tudja kimutatni a leszármazási continuitást; voltak ugyan már azelőtt is a székelyek történetében szerepet vitt csikszentmihályi Sándorok, de azokkal a családi kapcsolatot megtalálni legalább eddig nem sikerült. (Genealogiai füzetek. 1903. 79–82. l. V. ö. Sándor Imre dolgozatával. Nagy Iván II. 147–48.)
Azt a hézagot, melyet a család régibb, XVI. és XVII. századi történetében, a leszármazás folytonossága tekintetében akkor észleltem, teljesen kitölti Sándor Imrének, a család egyik érdemes és tevékeny irótagjának nemrég megjelent kötete. Szerző az anyagot közel harmincz levéltárból gyüjtötte össze, de elismerést érdemlő fáradságos munkájával megállapithatta családja oklevélileg igazolható előősét a XVI. század első felében Erdély politikai közéletében már jelentős szereppel biró Sándor Mihályban.
91Sándor Mihály az erdélyi fejedelemség megalakulása idejében jutott nagyobb szerepkörhöz. Mint Fráter György személyes hive, mindenkor a helytartó politikáját követte; azokból az okiratokból azonban, melyeket Sándor Imre közzéadott, nem lehet felismerni, hogy Sándor Imre és Fráter György között a székelyek megadóztatása kérdésében szakadás állott be, mint szerző véli. Ez csak feltevés, de nem történeti tény. Szerző ezen Sándor Mihály életrajzi adatainak felsorolása közben köztörténeti vonatkozásokra is kiterjeszkedik. Igy I. Ferdinándnak a székelyek adómentességét biztositó 1554 ápr. 26-án kelt diplomájával kapcsolatosan Karácsonyi Jánossal polemizál az adómentesség, nevezetesen pedig az ökörsütés kérdésében. Itt csak az a megjegyzésünk, hogy a Mátyás-féle 1473-iki okiratban emlitett «spontanea oblatio» kifejezést (Székely oklev. I. 220:) nem kell szószerint venni, mert a székelyeknek ezt az önkéntes megajánlást meghatározott esetben teljesiteniők kellett, rendszerességénél fogva tehát rendkivüli adó jellege volt. II. Ulászló 1499-iki okirata épen ezért az ököradót ténylegesen fennálló kötelezettségnek tekinti (Szék. oklev. III. 141.), épen úgy, mint I. Ferdinánd emlitett 1554 ápr. 26-iki okirata is. A bevezetés ezen részére még csak annyi mondanivalónk van, hogy székely «főnemes»-ről ebben a korban nem szokás beszélni; továbbá, hogy nem tartjuk helyénvalónak Sándor Mihály jellemzésével összefüggésben a családi jellemvonások kiemelését, mert arra családtag nem hivatott, épen érdekeltségénél fogva.
Sándor Mihály 1569 előtt halt el. Fia István Báthory István és Zsigmond fejedelemsége alatt szerepelt. István fia Péter (1587–1651.) az országos politikában már nem vett részt. Péter fiai közül János (1633–1705.) már nagyobb jelentőségre tett szert. 25 éves korában csiki alkapitány és országgyülési követ, s mint ilyen vett részt az 1658-iki segesvári országgyülésen, 1660-ban Barcsay Ákoshoz csatlakozott. 1674-ben vezetője volt azon csiki seregnek, melyet Bánffy Dénes elfogatására küldtek ki. 1681–87-ig felcsiki alkirálybiróságot is viselt. Az 1634-iki tatár beütés alkalmával feleségével és Mihály nevü öcscsével fogságba került, honnan csak nagy anyagi áldozatokkal, a gr. Apor Istvántól kölcsön vett összeggel, szabadulhattak meg. Ebből a kölcsönből keletkezett az ú. n. tatár-per, mely 1848-ig elhuzódott. Közben megemlitendőnek véljük, hogy Teleki Mihály szerepének ismertetése a Duka vajda-féle pénzösszeg ügyében ugy, a hogy szerzőnél olvassuk, félreértésre adhat alkalmat, mert Teleki tudvalevőleg 1690-ben esett el. Sándor János egyébként, ki a Rákóczi-mozgalmakban Rákóczi hüségére esküdött, 1705 körül halt el, mint bujdosó.
Szerző ezek után rátér a családnak 1723 január 5-én keltezett leszármazási táblájára és ezzel kapcsolatosan szóvá teszi a csiki székely krónika keletkezésének kérdését is, melynek szerzőjét Szádeczky Lajos ismert becses tanulmányában a család egyik tagjában, Sándor Zsigmondban állapitotta meg. A leszármazási táblát 1723 január 5-én hitelesitette Bocskor Sámuel. Maga a kérdéses tábla szerző szerint «a XVII. század végén, avagy a XVIII. század elején ismeretlen feljegyzőtől való, de két oldallal utóbb már azt irja róla «A csatolt facsimile alapján minden szakember meggyőződést szerezhet, magának arról, hogy a leszármazás XVII. századbeli irás munkája». Legyen szabad erre annyit mondanunk, hogy a tulkicsinyitett facsimile az irás keletkezési idejének meghatározására alkalmatlan; az eredeti pedig (Orsz. levéltár: Gyulafeh. káptalan. Cent. Ji. 107.), mint arról magam is meggyőződtem, egyáltalában nem sorolható kétségtelen bizonyossággala XVII. századba.
Feltéve azonban, de még nem engedve, hogy az mégis a XVII. század legvégén keletkezett volna, még mindig nem bizonyitja azt, hogy mivel «ez a leszármazás kétségtelenül egyez a csiki székely krónikával, tehát csakis annak alapján készülhetett». A dolog megforditva áll. A csiki székély krómika készült a leszármazási tábla alapján. E tekintetben bátor vagyok szerző figyelmét arra a körülményre felhivni, hogy Erdélyben épen a XVIII. század első tizedeiben történtek a tömeges grófositások és bárósitások. Az egyes családok között valóságos versengés folyt minél több ős kimutatásában, mint arról az egyes családi levéltárakban bőven található genealogica deductio-k kellően tanuskodhatnak. Az ősök gyártásának klasszikus példája a Trophaeum domus Estorasianae, mely az Esterházy-család tulajdonképeni őséül Örs vezért tekinti, kinek felesége dák királyleány volt. A könyv épen 1700-ban jelent meg Bécsben s megjelenésének bizonyára volt annyi hatása hogy egyes családokat hasonló munkára ösztönzött. A nemesi családok közt, az ősökért folytatott versengéseknek egyik gyümölcse a Sándor család truncusa is, mely a fenti okok miatt alig lehet korábbi időből való, mint a hitelesitési záradék kelte.
A leszármazási tábla feltünő egyezést mutat a csiki székely krónikával, a miből azonban nem az következik, hogy «kétségtelenül a csiki székely krónika alapján készült. (261. l.) Egyedül azon tény is, hogy a leszármazási tábla nem emliti Zandirhámot, a család első ősét a krónika szerint, mutatja, hogy a krónika később készült, mert nem tehető fel, hogy a leszármazás összeállitója, ha ismerte a krónikát, készakarva mellőzte volna Zandirhámnak a leszármazási táblába való beiktatását. Miért tette volna? Ellenben kétségtelennek látszik, hogy a bizonyára Sándor, családbeli krónikagyártó előtt ez a régebbi, 1723 körül keletkezett családi leszármazás szolgált alapul, s a krónika tulajdonképen ennek bővitése. Elhirtelenkedett itélet tehát azon kijelentése, hogy Szádeczky «állitásait ezen egyetlen irat véglegesen megczáfolja». Ha ennyit ér a krónika mellett felhozott többi érv is, – melyekre Szádeczky Lajos valószinüleg válaszolni fog, – akkor kár volt ennek a hirhedt krónikának ügyét ujból szóvá tenni.
A Sándor-család egyébként a XVIII. század első felében Erdély politikai életében alig szerepel. A közölt okiratok is jobbára birtokügyiek. Az okirattár, melynek anyaga 1756-tal zárul, részletes és megbizható névmutatóval van ellátva.
Dr. Lukinich Imre
