Szeremley S.: Hód-Mező-Vásárhely története. A hon ezer éves fennállása emlékezetére a városi törvényhatóság megbizásából. Sok kép…
Szeremley S.: Hód-Mező-Vásárhely története.
A hon ezer éves fennállása emlékezetére a városi törvényhatóság megbizásából. Sok képpel. a közművelődés története 1526–1848. Második rész. Kiadja a város közönsége 1913. 8. XII. 1183.
A hon ezer éves fennállása emlékezetére a városi törvényhatóság megbizásából. Sok képpel. a közművelődés története 1526–1848. Második rész. Kiadja a város közönsége 1913. 8. XII. 1183.
Családtörténeti és heraldikai szempontból a kötet következő fejezetei érdemelnek figyelmet: 20. Városi székházak és czimerek. 25. Helységeink külön történetei. 26. Városi, urasági és megyei tiszti névsor. 27. Földesuraink nemzetiségi és birtoklási története. 28. A lakósok családi és történeti jegyzéke.
A öt fejezet 485 oldalon foglalkozik családtörténettel, s igy felcsigázott reménynyel a sok ismeretlen adat és család iránt, fogunk bele a munka olvasásába és tanulmányozásába. A bennünket érdeklő első fejezet a város czimeréről szól. Kérdés, lehet-e egyáltalában Hódmezővásárhely czímeréről beszélni az 1873. év előtti időkből? Határozottan mondhatjuk, hogy nem s igy e 14 oldalas czimertani értekezéssel, mint tárgytalannal, felesleges is foglalkozni. Azonban az értekezés keretében néhány oly általános alapelv van lefektetve, melyeket szó nélkül nem hagyhatok s melyeket mint curiosumokat szükségesnek tartok szó szerint is közölni: Szeremley azon nézetének ad kifejezést, hogy «nem valószinü, hogy a városnak már a törökvilág előtt külön pecsétje és czimere lett volna, mert ez időben az ilyen községeknek ugyszólva semmi önállóságuk sem volt, s a községek földesuraik nemesi czimerét használták akkor is, mikor a maguk ügyeikben intézkedtek (ez gyakran előfordult, azonban a községeknek saját pecsétnyomójuk volt, bizonyos jelvényekkel, melyekből pl. Hőke is többet ismertetett!) ép úgy, mint a megyék az alispánokét és a szolgabirákét» (inkább talán az alispánok és szolgabirák az általuk kiadott megyei kiadványokat saját pecsétjükkel pecsételték meg!). «Eleink attól fogva, hogy földesuraink őket elhagyták, azzal a szabadsággal éltek, a melylyel ma is minden ember élhet, hogy megalkották vagy megválasztották és megválogatták a czimer jelvényeit (azaz csak jelvényeiket, mert a jelvény még nem czimer), saját tetszésük szerint, a nélkül, hogy erre nézve bárkitől engedélyt vagy levelet kértek volna. Királyi levélre vagy adományozásra különösen nem gondolhatunk, mert a királyi czímert csupán nemeseknek vagy megnemesitett jobbágyoknak ajándékozhatott» (ezek szerint a vármegyék és szabad királyi városok czímere nem királyi adományon alapszik? pedig a meglévő armalisok mást igazolnak). Ezen két mondatról csakugyan lehetne 14 oldalas értekezést irni, ha már mások meg nem irták volna, s igy nagy örömömre felmentve érzem magamat a czímer és pecsét közjogi fejtegetésébe bocsátkozni.
A bennünket érdeklő részek közül legbecsesebb a birtokok története, melyek nagyarányu és alapos levéltári kutatások alapján, lehető teljes részletességgel tárgyalják az egyes községek történetét. Összevetettem 127ezen fejezetet a birtokosok történetével és ennek alapján megállapitottam, hogy néhány birtokos a községek történetében nincsen felemlitve, igy pl. Csirkei Alabani Györgynek magyarósfecskési, Babaynak kopáncsi és mágosi, Berényi Mihálynak földvári és fecskési, Deák Jánosnak mártélyi, Nemes Lászlónak batidai, Szirmay István bárónak körtvélyesi birtoklása.
A Földesuraink nemzetségi és birtoklási története czimü fejezet csalódást hozott számomra, annál is inkább, mivel az előbbi fejezetben nem egyszer a birtoklás jogát a vérségi kapcsolatban keresi s ezen kapcsolatot feltüntető leszármazási táblákat pedig hiába keressük ugy ebben, mint az előbbi fejezetben, leszámitva a Jaksics és Károlyi leszármazási táblákat, pedig a Parlaghy, Zeleméri, Dóczyak szegvári ága, Mágocsy stb. családok leszármazásai még ma sincsenek tisztázva. A családtörténetek is annyira szükszavuak, hogy ezen fejezetet inkább csak földesuraink birtoklási történetének nevezhetjük; de e tekintetben is vannak hiányai, kiegészitésképen közlöm azon családok névjegyzékét, kik birtokosok voltak, de a névjegyzékben felvéve ninesenek: Gerlai Ábrahámffy; a szerző bizonyos Ábrahámot ugyan emlit, de nem mondja róla, hogy ez volt őse az Ábrahámffy-családnak. Birtokai Ujváros, Mágocs, Pereskutas, holott Á. István csak Mágocsot foglalta el, mig Ujvárost és Pereskutast az egri kanonok vette birtokába (784, 801, 841). Apor, tudtommal nem családnév, tagjait a Laczkffy-családnál kellett volna felsorolni. Ártándy neje Jaksics Mária révén birta Csomorkányt (711), Sámsont (817) és Tótkutast (834). Bakay István nejét megillető jogon foglalja el Bátidát, de hogy ki volt neje, nem tudjuk (702). Balásfy Bálint birtokos Bátidán (700). Bornemissza Benedek elfoglalja Mágocsot (784), mig Bornemissza Menyhértnek Pereskutas adózik (801). Czucz András ellentmond Derékegyház, Szántó, Felgyő elidegenitésének (724). Csüry Sándor neje, Őry Krisztina révén jogot formál Szentkirályhoz (827). Czakó Mátyás birtokos Földvárott (752). Deák Gergelyné birja Derékegyházát (720). Mellétei Dévényi Ferencz és neje, Becsky Zsuzsánna, megveszik Tejed, Vassantó, Dedenszeg, Szentmiklós, Tempes és Vásárhely birtokokat 300 tallérért (748). Eszterházy Miklós és Sándor zálogba birják Mártélyt (795). Eteley alias Kátay Imre birja Pereskutast (801). Fekete Mihály szaboszlai hajdu vitéz magának követeli Bátidát (702) és birja Mártély felét (794). Feledy Lesták neje Csulai Móré Katalin révén tiltakozik Rétkopáncs, Rárós és Vásárhely elidegenitése ellen (762). Bojnicsics-Horváth László adományul kapja a Makó-család csanádmegyei birtokait (744). Jakus János kapja Csomorkány, Ormosegyháza, Tés és Fecskés egy részét (714, 735 736). Janka Márton birja Csárpát (707); Péter neje, Csomády Anna, révén birja Csomorkányt (716) és Fecskést (738). Jármy András, mint Dóczy örökös, igényt tart Tótkutasra (836). Kónya Bertalan birtokos Csomorkányon (711); Köpi Gergely részeket bir Körtvélyesen, Mámán, Bökényen és Tőkén (776); Kun Gáspár bir Csomorkányon (711); Lévay Boldizsár bir Földváron (753); Majláth Miklós elfoglalja Földvárt és Acza-egyházat (753), Örsy Lőrincz és Sebestyén birnak Kopáncson (765), Őrteleky Sebestyén bir Gorzsán (757), Póka László kapja Sámsont és Férgedet (818), Szegedi Pap György Mártély egy részét elfoglalja (796), Petrovics Péter birja Csomorkányt, Sámsont és Tótkutast (709), Pornoky Gáspár bir Gorzsán (757), Rédeky Mátyás elfoglalja Földvárt és Acza-egyházát (753). Szabó Mihályné, Örsi Magdolna, birja Szent-Királyt (827), Szakadáthy Ferencz kapta Erzsébetet (728), Széll József igényli a Széll Mihály-féle birtokokat (752, 704, 741, 759), Szentlőrinczy Farkas bir Körtvélyesen (774), Vásárhelyi Szilágyi Ferencz és fia Ferencz, tiltakoznak Kopáncs eladása ellen (768), Vajda Pál bir Földvárott (753), Marjalaki Vitéz Barnabás kapja Fecskést (729), Zsarkó Péter zálogba vesz Fecskésen és Orosházán részeket.
Ezeken kivül a családtörténetben találunk leszármazási hiányokat és hibákat is, igy pl. Básthy Pál és Sámuel Fecskéshez való jogukat eladják, mig Fecskés történeténél az eladók Básthy Ferencz, Pál és János; Bika Imrének özvegye, Somogyi Erzsébet (765), a Borbély-családnál emlitett Rácz Kata, Borbély Ferencz neje volt (857); a Dóczy de Szegvár család őse Péter kevei, szentlászlói és érsomlyói kapitány; nagy kár, hogy a forrás nincsen megnevezve, mert eddig még, tudtommal, a Szegvári és Nagylucsei Dóczyakkal az összeköttetést nem sikerült megtalálni; megjegyzem, hogy Karácsonyi szerint a szegváriak őse nem Péter, hanem Gergely volt; Dóczy Miklósnak Jaksics Erzsébettől gyermekei: Ilona, Gergely és Kelemen (728, 773, 818), Dóczy Katalin pedig Móré Lászlóné (763); Csanády János ónodi kapitánynak felesége Móré Katalin, mit okvetlenül meg kellett volna emliteni (jászói lt.); Földváry János mig Földvár történeténél Istvánnak nevezve (752), Keglevich Miklós neje Móricz Borbála volt (787), másik Keglevich Miklósé a 777. oldalon Czobor Annának van mondva, holott Évának hivták; Makó Miklós neje Zólyomy Klára (743), Mocsáry Erzsébet nem Horvay, hanem Ilosvay István özvegye (694); Móricz Anna, Tatay Györgyné, mig a 805. oldalon Patali Györgyné, melyik a helyes? Móricz Margit, Palog Ferenczné, holott helyesen Palágyi Ferenczné; Móricz Balázsné, Nagymihályi Pongrácz Margit, okmányainkban 128Nagymihályi Margit, anyósa volt Móricz Gáspárnak és Mártonnak, mig Móricz Balázsnak neje Nagymihályi alias Zalay Francziska volt (Péchy lt.).
A végső fejezet «A lakósok családi és történeti jegyzéke. E jegyzék kezdettől maig kiterjed az egész lakosságra. Régibb időből felvettem minden ember nevét – irja a szerző – az utolsó száz évről azonban inkább csak a nevezetesebbekéit.» Ezen fejezet majdnem 200 oldalát foglalja el a kötetnek, de hogy mi czélt óhajtott a szerző azzal szolgálni, hogy pl. N. N. tálas, takács, csizmadia, szabó, kovács, lókupecz stb. meghalt ekkor, ennyi éves korában, – nem tudom. A szerző igéri, hogy a szövegben megjelöli a nemes és az állitólagos nemes családokat, s tényleg több családnál a jelölést meg is találjuk, azonban ezen jelölés oly hiányos, hogy ezek alapján a nemes családok jegyzéke össze nem állitható; találunk alispánokat, szolgabirákat, táblabirákat és családokat, kiknek neve előtt a jelzés elmaradt s igy genealogiai szempontból egy nagyon hézagos és nehezen használható chaos az egész fejezet. A szöveg között 24 czímer ábráját is találjuk, melyeknek rajza és kivitele igen gyarló és kezdetleges.
Mindezeket összegezve, a kezem között lévő V. kötetet épen nem mondhatom sikerültnek genealogiai és heraldikai szempontból; kár, hogy ez a befejező kötet nem váltotta be azokat a reményeinket, melyekkel a sikerült s a kritika által is jól fogadott első négy kötet után megjelenése elé néztünk.
Daróczy Zoltán.
