FEJÉRPATAKY LÁSZLÓ EMLÉKEZETE.
1FEJÉRPATAKY LÁSZLÓ EMLÉKEZETE.
A Magyar Heraldikai és Genealogiai Társaság 1922. február 12-iki nagygyűlésén tartott emlékbeszéd.
Mélyen tisztelt Nagygyűlés!
Az emlékezet fáklyájának meggyujtása mindig nagyon szomorú és gyászos cselekedet. Szomorú akkor is, ha egyénileg tőlünk távolálló, idegen személynek emlékét kell felújítanunk, a körünkből eltávozott kiválóságok iránt tartozó kegyeletnek általános emberi adóját róva le. De kétszeresen szomorú és fájdalmas akkor, ha hozzánk egyénileg is szorosabban kapcsolt személy felett kell az elmúlásnak komor szavait hallatnunk. És az ember mégis éppen szeretteinek és hozzátartozó legkedvesebbjeinek emlékét ujítja fel legszívesebben; azoknak emlékére gyujtja fel időnkint a halotti mécsest, bizonyára az örök elmúlással való dacolás gondolata által vezettetve ebben önkénytelenül is, és azzal áltatva magát, hogy az örök elválás keserves tényét sikerül talán ekként kijátszania.
Fejérpataky Lászlóról itt, ebben a társaságban, mely megalakulásának legelső percétől kezdve össze volt forrva az ő személyével és működésével, kétszeresen fájó a visszaemlékezés nekem, ki benne tanítómesteremet és az atyai jóságú barátot veszítettem. Hogy a társaság igen tisztelt vezetőségétől erre vonatkozólag nyert megtisztelő megbízást mégis készséggel elvállaltam, abban elsősorban természetesen az a gondolat vezetett, hogy az iránta érzett hálának legalább ilyen formában való – nem lerovása, de mégis némikép megmutatása elháríthatatlan kötelesség. Működött azonban az a, bár önámító, de oly jóleső törekvés is, hogy az ő szeretett és végtelenül nagyrabecsült személyével foglalkozva visszaidézzem őt körünkbe és testi örök elmúlását a szelleme alkotásaira való rámutatással próbáljam egy-két pillanatra feledtetni.
Közeledik a gyászos évforduló.
Mikor 1917 nyarán tanítványainak hozzá szeretettel ragaszkodó serege az ő hatvanadik születésnapját és tudományos működésének negyvenedik fordulóját ünnepelte, s ő köztünk állva a meghatottságtól elfojtott hangon mondotta nekünk: «Megédesítettétek életemnek még hátralevő, rövid egy-két esztendejét», – melyikünk hitte volna, hogy ezek a sablonosoknak tetsző szavak a legszomorúbb jóslatot rejtik magukban s hogy azt a megjósolt 1–2 esztendőt a kegyetlen valóság nagyon kevéssel fogja túlhaladni! A hatodik esztendő sem telt még be azután s 1923 márciusának elején már utolsó útjára kisértük őt.
A megdöbbentő váratlansággal bekövetkezett vég egy harmónikus életpályát zárt le hirtelen; egy gazdag és sokoldalú alkotó tevékenységet szakított meg és ritka szeretetben és köztiszteletben álló egyéniséget ragadott ki közülünk. Habozva és vonakodva ejtem ki ezeket a szavakat, bármennyire igazak is, mert a laudatio funebris-nek a látszatát kerülni akarnám. Fejérpataky László egész alakja sokkal elevenebben áll még előttünk, nagyjelentőségű működésének hirtelen megszakadása sokkal nagyobb ürt hagyott maga után, semhogy a legcsekélyebb mértékben is szükség volna a kegyelet és ragaszkodás által esetleg öntudatlanul is sugallt túlzásnak bárminemű nyilatkozására.
Hogy Fejérpataky László örök elmúlásával mit veszített a magyar tudományos élet, azt nemcsak itt, a történettudomány 2művelőinek körében érezzük mélyen és fájdalmasan, hanem tudja azt mindenki, aki tudományos életünkkel bármilyen kapcsolatban van, vagy legalább figyelemmel és érdeklődéssel kisérte annak fejlődését az utóbbi félszázad alatt. A M. Tudom. Akadémia, melynek négy évtizeden át volt tagja, s melynek Történelmi Bizottságában évek hosszú során át mint előadó, 1914. óta pedig mint a II. osztály titkára vett buzgó és tevékeny részt a magyar történettudomány sorsának irányításában és arra igen sok esetben elhatározó befolyást gyakorolt; a Pázmány-egyetem, melynek évtizedeken át nagytekintélyű és nagyhatású tanára volt; a M. Nemzeti Múzeum, amelynek könyv- és levéltárát európai modern színvonalra emelte és a magyar tudományosságnak egyik legelsőrangú gócpontjává tette, majd, mint főigazgató, a legnehezebb időkben vezette az egész intézetet bölcsen és ritka tapintattal; a Heraldikai és Genealogiai Társulat, melynek egyik alapítója s mindvégig úgyszólván lelke és vezetője és irányítója volt; a M. Történelmi Társulat, melynek alelnöke, – s a magyar tudományos és közéletnek annyi más társulata és intézménye, melyeknek tagja volt és vezetésükre s irányításukra befolyt: mindezek egyenként és együttesen tehetnek bizonyságot az ő egyéniségének nagy súlyáról. Egyenként és együttesen hálásaknak kell lenniök ezeknek mindaziránt, amit neki, az ő gondoskodásának, tudásának, működésének és alkotó tevékenységének köszönhetnek.
Leginkább hálás lehet azonban iránta és tanubizonyságot tehet az ő kiválóságáról a történettudomány művelőinek s a történettanítóknak az a nemzedéke, melyet négy évtizedes egyetemi tanári működése alatt nevelt, oktatott és buzdított s amely nemzedék részint a tudománynak tőle hallott igazságaiból, részint a vele való személyes érintkezés varázsából sokszor az egész életre kiható impulzusokat és irányítást merített. Szerette tanítványait s azok is szerették őt; nagyhatású tanári működésének az volt a főtitka, hogy maga is nagyrabecsülte a tanári működést. Legszebb bizonysága volt ennek az az ünneplés, melyben tanítványai hatvanadik születésnapja alkalmából részesítették.
Tudományos irodalmi működése pedig, amelyre való elhivatásáról húsz esztendős korában tett először bizonyságot, a legértékesebbek közül való. Munkáit kivétel nélkül a figyelmes gond, mélyreható ítélet, formai csinosság és a magyar történettudomány ügyének előbbrevitelére való buzgó törekvés jellemzi. Bár műveinek száma aránylag nem nagy, vannak köztük olyanok, melyeknek alapvető jellege és fontossága általánosan elismert, a bennök foglalt megállapításokat pedig az újabb kutatásoknak és a fejlődő és változó felfogásnak is mindenkor figyelembe kell venniök. Ha az általános emberi természet gyarlósága következtében és a változandóság örök törvénye folytán Fejérpataky László egyéniségének és közéleti működésének emléke majdan halványulni fog, szellemének ezen alkotásai mindenesetre méltóan fogják fenntartani az ő emlékezetét akkor is.
Ime, pár szóba foglalva egy életnek valóban páratlanul gazdag és sokoldalú működése, melynek minden egyes ága eredményes és magában véve külön-külön is elegendő arra, hogy becsülést és elismerést hozzon a működés kifejtőjére.
Fejérpataky László jelentőségét semmi sem mutatja inkább, mint az, hogy az ő személyében oly természetesen és harmonikusan egységes működésnek az ő kidőlése után való tovább folytatása négy-öt új vállra nehezedik és e működés egyes ágainak betöltése többeknek egész emberi munkáját fogja igénybe venni. Azok az intézmények és intézetek, amelyeknél az ő elmúlása betöltendő ürt hagyott maga után, a tudományegyetem, a M. Nemzeti Múzeum, a Tudom. Akadémia s a többiek mind csak akkor érezték igazán az ő megszokott tökéletességű működésének nagy súlyát, amikor ez a működés megszűnt és amikor annak további pótlásáról kellett gondoskodni. És akiknek az a megtisztelő szerep jutott, hogy az ő munkáját annak egyes ágaiban tovább folytathatják, erőik legjavát és teljes képességüket kell lekötniök, ha külön-külön az övéhez csak némileg is hasonló sikerrel akarják végezni azokat a feladatokat, melyeket ő egymaga oly példásan jól és mintaszerűen végzett.
Hogy a sokoldalú működés az ő személyében annyira harmonikussá és természetszerűvé vált, az csak az ő egyéni kedvessége, finomsága, tapintata és vonzó modora mellett volt lehetséges. Kevesen tudnak úgy bánni az emberekkel, mint ahogy ő tudott, s ha tanítványai, tisztviselőtársai s a közéletben vele érintkezők azonnal megszerették őt, annak egyik főoka abban rejlett, hogy egyéni kedvessége a félénkséget, bizalmatlanságot, tartózkodást és az első érintkezéseknek annyi más gátját azonnal leszerelte. Ez a páratlanul kedves egyéni finomság tüntette el az általa teljesített feladatoknak nehézségeit is és mutatta egyszerűnek és természetesnek az oly súlyos feladatokkal járó, sokoldalú működést. Természetesnek láttuk őt munkásságának mindenik ágában és természetesnek láttuk, hogy éppen ő végezze e sokoldalú munka mindenik részét, mert kifogástalanul és mintaszerűen végezte azt és a sokoldalúság nála harmonikus egységbe forrott.
Mélyen tisztelt Társaság!
Nem kivánom Fejérpataky László életének pályáját ez alkalommal még vázlatosan sem ismertetni s nem szándékozom az ő gazdag és nagyhatású működésének általános méltatását sem nyujtani, habár a hozzáfűző tisztelet és kegyelet szívesen keresne megnyilatkozást a személyével való minél részletesebb foglalkozásban. Mivel azonban úgy az általános jellemzés, mint működése egyes ágainak részletesebb méltatása más helyeken már vagy megtörtént, vagy pedig közelebbről meg fog történni, méltóztassék megengedni, hogy a Heraldikai és Genealogiai Társaság céljainak és jellegének, meg a saját szaktudományom körének is megfelelően csupán két ponton próbáljam e működést nehány vonással vázolni: mit köszönnek a magyar történettudománynak úgynevezett segédtudományai és mit köszön főképen a magyar oklevéltan és ezzel általában a magyar történettudomány Fejérpataky Lászlónak és hogy milyen működést fejtett ő ki a Heraldikai és Genealogiai Társaságban, amellyel annak megalakulása óta mindvégig elválaszthatatlan kapcsolatban állott.
A XVIII. sz. 2. felében és a XIX. sz. elején működő derék historikusaink végtelen hálára kötelezték a magyar történettudományt. Katona, Pray, Koller és a szintén idesorolandó Kovachich M. nevét csak a legnagyobb tisztelet hangján említhetjük, mert ők helyezték először a magyar történettudományt biztos, mondhatni modern alapokra. Szinte emberfölötti erővel küzdöttek meg a nehézségekkel és nemcsak lelkiismeretesen, hanem éles elmével is építgették a magyar mult történetének épületét. Meglepő, hogy milyen éles szemmel, olykor valóságos intuitióval látták meg a problémákat és akárhány kérdésnek, melyeket a modern történetírás újra felvet, náluk már megtaláljuk a csiráit, 3sőt nem egyszer az egészen kielégítő megoldást is. Amiben tévedtek, – mert természetesen sok még náluk a hiány és a tévedés, – az a legtöbb esetben nem az ő hibájuk, hanem a viszonyoké. Lelkiismeretes gondosságuk mintaszerű. Koller oklevélközlései pl. nem egyszer megszégyenítik a sok évtizeddel későbbi közléseket. Pedig mily nehézségekkel kellett küzdeniök! Munkáik egyszersmind okmánytárak is; de az anyag még nagyon hiányos, és ha a kritika, melyet e fölött az anyag fölött gyakoroltak, nem mindig kielégítő, azt főképen az összehasonlításra szolgáló anyag hiánya vagy elégtelensége okozta.
A XIX. sz. folyamán a forrásanyag hiányai sok irányban gazdag kiegészülést nyertek. Igy a középkori okleveles anyagban is. Fejér György nagy kiadványa a már előbb kiadott, vagy a szorgalmas gyűjtőknek, Hevenesinek, Fejérvárinak, Cornidesnek, Kaprinaynak stb. másolatgyüjteményeiben vagy egyébként hozzáférhető középkori okleveleket foglalta egybe, sok hibával és kritikátlanul ugyan, de gyüjteményével mégis nagy hálára kötelezte az utókort. A magyar középkor történetének gazdag anyaga volt itt együtt, melyet az 50-es és 60-as évekkel megindult újabb kiadványok sora egészített ki, nagy számban hozva napfényre a családi és közlevéltárak anyagát. Wenzelnek, Knauznak, Nagy Imrének és társainak közleményei már a 70-es években bőséges új anyagot nyujtottak középkori történetünk alaposabb megismerésére. Igaz, hogy a közlemények szinte áttekinthetetlenül szerteszét szórva, különböző kiadványokban és folyóiratokban jelentek meg, mi az anyagban való eligazodást annál nehezebbé tette, minél sűrűbben jöttek ezután is a családi oklevéltárak és egyéb gyüjtemények. Igaz az is, hogy a közlemények értéke és megbízhatósága nagyon különböző volt, s a közlés módjának elvei nemcsak a különböző kiadványokban voltak eltérők, hanem ugyanazon gyüjteményben sem voltak mindig következetesek. Ezeknél a hiányoknál azonban sokkal inkább érezhető volt a közölt okleveles anyag megrostálásának és kritikai feldolgozásának a hiánya. A történetíró többnyire kritikailag is maga volt kénytelen feldolgozni az úgyszólván nyersen kapott okleveles anyagot, mi kettős hátránnyal járt. Az oklevelek kritikája nagyon sok esetben egészen elmaradt s a hamisítványok vagy téves közlések adatai gyakran egyértékűekként szerepeltek a hiteles oklevelek adataival; az oklevélkritika pedig, ha egyáltalán sor került rá, gyakran ötletszerű és alkalomszerű volt, a történeti munkák jegyzeteibe szorult és itt is a legtöbb esetben igen fogyatékos és kevéssé kielégítő volt. A nagyérdemű Horváth Mihály munkái szolgálhatnak erre például, melyekben középkori történetünk anyagának bőséges ismeretével találkozunk, de éppen az oklevélkritika terén minduntalan érezzük a hiányokat, ámbár pl. a kereszténység első századáról írt munkájában nagy igyekezetet fejtett ki ebben az irányban is.
Az oklevélkritika és az okleveleknek a történetírás céljaira való előkészítése az oklevéltan feladata. Nem kizárólagos, de mindenesetre fontos feladata. Végzi pedig ezt a feladatát részint azáltal, hogy az oklevelek helyes értékelésére megadja a módokat és eszközöket, részint pedig azzal, hogy az értékelést maga el is végezi. Ezzel együtt és e mellett megismertet a középkori okleveles gyakorlat teljes egészével, az ezzel kapcsolatos jogi, köz- és magánéleti viszonyokkal és lehetővé teszi a középkor történetének erről az oldalról való teljes megismerését.
Nem mondhatni, hogy az oklevéltan a XIX. század folyamán nálunk teljesen el lett volna hanyagolva. Schwartner, Perger munkái, bár még a század elejéről származtak, az általános oklevéltani elvek ismeretét nálunk is lehetővé tették és az egyetemi oktatás ugyanezt a célt szolgálta. Azonban ezek az ismeretek valahogy inkább elméletiek maradtak és ritkán vezettek az oklevéltani elveknek tökéletesebb gyakorlati alkalmazására. Amint a pannonhalmi oklevél hitelességének kérdésében a XVIII. században folytatott nagy vita túlnyomó részben történeti és tárgyi érvek alapján folyt s az oklevéltani érvek sokkal kisebb mértékben kerültek elő, jórészt ugyanez az állapot maradt meg még a mult század 70-es éveinek történetirodalmában is. Az oklevélközlés bősége ekkor éles ellentétben volt a magyar oklevéltani irodalom szegénységével.
Pedig éppen akkoriban az oklevéltan a külföldön már óriási lendületet vett, legfőképen a két német tudósnak, Ficker Gyulának és Sickel Tivadarnak nagyszabású működése folytán: Fickernek a Beiträge két kötetében s Sickelnek a Karoling regesták kiadásához írt remek tanulmányában s egyéb dolgozataiban közzétett vizsgálatai új utakat nyitottak a diplomatika számára, mit Brunnernek diplomatikai alapon nyugvó s a diplomatika továbbfejlődésére is nagyfontosságú jogtörténeti tanulmányai egészítettek ki. Nyilvánvaló lett egyrészt, hogy az oklevéltan olyan tudomány, amely nemcsak hivatva van a középkori okleveles anyagnak a történetírás céljaira való előkészítésére, hanem arra képes is, másrészt pedig, hogy ezt a célját az oklevéltan az általános elvek ismeretén túl egyes oklevélcsoportoknak és egyes oklevéladók okleveles gyakorlatának speciális tanulmányozása útján érheti el.
Ez volt az oklevéltan állapota külföldön, amikor az 1878. év folyamán megjelent az akkor 21 éves Fejérpataky Lászlónak, a Sickel által vezetett bécsi történeti intézet növendékének első nagyobbszabású tanulmánya a pannonhalmi apátság alapító-okleveléről. A munka az oklevél hitelessége felett akkor már kevés híján másfélszáz esztendő óta folyó vitába szólt bele Horváth Mihálynak 4kevéssel előbb megjelent újabb hozzászólása kapcsán és úgy a Szent István-féle oklevelek kérdésében, mint általában oklevéltani irodalmunkban fordulatot volt hivatva előidézni. A tanulmány méltó feltűnést keltett. Új volt a módszere és legfőképen új volt nálunk az a rendszeresség, melyet a kérdés tárgyalásában alkalmazott. Pauler Gyula a munkáról a Századoknak még ugyanazon évi folyamában közzétett ismertetésében úgy vélekedett, hogy a pannonhalmi alapítólevél hitelességének kérdése ezzel véglegesen eldöntöttnek tekinthető. Kiemelte az ismertetésben, hogy Fejérpataky az oklevelet «a diplomatika jelen álláspontja szerint» veszi vizsgálat alá s «kimutatja, hogy az semmiben sem ellenkezik az egykorú olasz vagy német viszonyokkal és irodai szokásokkal. A munkának ezen része – írja Pauler – bő olvasottságról tanuskodik és egészen új a magyar közönség előtt ...» (Századok 1878. 740. l.)
A pannonhalmi oklevél hitelességének kérdését Fejérpataky tanulmánya – tudjuk – még nem dönthette el, mert azóta is sok vita folyt még a felett; s ma, bár a kérdésnek egy-egy részlete még mindig tisztázásra vár, felfogásunk az oklevél mai alakjának hitelességéről nem egészen kedvező. Fejérpataky munkájának jelentősége azonban nem az oklevél hitelességének megállapításában állott, hanem abban, amire már Pauler is helyesen mutatott rá fentebb idézett szavaiban. Ez a munka vitte keresztül először rendszeresen és következetesen a pannonhalmi oklevélnek az egykorú német császárok okleveles gyakorlatával való összehasonlítását, mi azelőtt inkább csak ötletszerűen és következetlenül történt, azóta azonban a Szent István király okleveleinek vizsgálatában általánosan alkalmazott módszerré vált. Ezóta került a Szent István király okleveleinek kritikai vizsgálata arra az egyedül eredményhez vezető útra, amelytől a kérdés biztos eldöntéséhez való jutást lehet remélni. De még sokkal nagyobb jelentőségű körülmény az, hogy Fejérpatakynak ez a tanulmánya volt a XIX. század második felének magyar irodalmában az első munka, amely egy diplomatikai speciális kérdéssel módszeresen, a kor oklevéltani tudása teljes apparátusának felhasználásával foglalkozott s ezzel megmutatta, hogy az oklevéltani kérdéseket hogyan kell a kor tudományának színvonalán teljes öncélúsággal kezelni, nem pedig mellékesen és ötletszerűen. Az akkor még oly fiatal író méltán panaszolhatta fel munkájának előszavában, hogy: «Sajnos, de úgy van: az oklevéltan művelése hazánkban eddig csak az oklevélpublicatiókig terjedt; az azonban, hogy valaki tisztán az oklevéltan kedvéért – értvén alatta azt a nagy tudományt, melyre a diplomatika francia és német tudósok által újabb időben emeltetett – művelte volna az ágat, hazánkban még mindezideig elő nem fordult». (Előszó. III. l.) A pannonhalmi alapító-oklevélről írt dolgozat a kérdésnek módszeres oklevéltani tárgyalása tekintetében valóban mintaszerű, s ha a hitelesség kérdését nem dönthette is el, a kérdésnek mindenre kiterjedő gondossággal és kritikai szemmel való taglalása nemcsak a diplomatika kiváló és szakavatott művelőjének oroszlánkörmeit mutatta meg, hanem a tanulmányt irodalmunkban az első modern és módszeres oklevéltani dolgozattá tette. Ez elvitathatatlan érdeme Fejérpataky tanulmányának, amely éppen ezért (az elődök, pl. Horvát I., Jerney, Knauz stb. érdemeinek kisebbítése nélkül is) a modern alapokon nyugvó magyar oklevéltani irodalom első emlékének és megindítójának tekintendő.
A tanulmány egészen újszerű volt a mi irodalmunkban s ezért méltán keltette fel széles körben a megérdemelt figyelmet és fiatal szerzőjének már a következő, 1879-ik évben, az egyetemi magántanári címet, 1881-ben pedig a kormány részéről külföldi tanulmányútra való küldését eredményezte. Fejérpataky ekkor Berlinben a már jóhírű Bresslau Harry előadásait hallgatta, majd Párizsban az Ecole des chartes tanfolyamain képezte magát tovább az oklevéltannak és az ezzel kapcsolatos tudományoknak alapjaiban. E tanulmányok által ismereteit még inkább elmélyítve tért haza s hozzáfogott az Árpád-kor okleveleinek tüzetes tanulmányozásához, minek eredményeképpen jelent meg 1885-ben az Árpád-kori királyi kancelláriáról szóló alapvető munkája. A munka ugyan főleg második részében a nyomtatott kiadásokra támaszkodott, amelyek tudvalevőleg túlontúl bővelkednek a hibákban s az eredeti oklevelek adatainak elferdítésében; de Fejérpataky éppen a kiadások adatainak gondos összeállítása és egybevetése alapján állapította meg a közlési és átírási hibákból származó ellentmondásokat, számtalan esetben megnyerve ezáltal a módot e hibák kiküszöbölésére és a tévedések elkerülésére. Csak azt kell megfigyelnünk, hogy Árpád-kori történetünk kérdéseivel foglalkozó munkák hányszor utalnak Fejérpataky ezen munkájának megállapításaira, és azonnal tisztán látjuk azt a megbecsülhetetlen érdemet, melyet Fejérpataky ezzel a munkájával szerzett. A munkának első, elméleti része pedig, melyben a saját levéltári kutatásainak eredményeit is felhasználta, az Árpádok kancelláriája gyakorlatának tüzetes megismerésére tette meg az első, nagy jelentőségű lépéseket és ezzel egyfelől a magyar okleveles gyakorlat megismerését, a magyar oklevéltan kiépítését készítette elő, másrészt pedig az Árpád-kori viszonyoknak és Árpád-kori történetünknek ismeretéhez járult becses adalékkal. Az Árpádok korának ismerete ezzel is biztosabb alapokra helyezkedett, mit Paulernek az Árpádok történetéről jóval későbben megjelent, 5de Fejérpataky kutatásait gondosan felhasználó munkája is eléggé bizonyít.
Ezzel, valamint Fejérpatakynak XII. századi királyaink okleveleiről, Kálmán, II. István, II. Béla és III. Béla királyok okleveles gyakorlatáról írt tanulmányaival nálunk is beigazolást nyert az oklevéltan speciális művelésének, a speciális diplomatikai vizsgálatoknak nemcsak létjogosultsága, hanem elvitathatatlanul nagyjelentősége. Nyilvánvaló lett, hogy a diplomatikai tanulmányokra nálunk is mily nagy jövő vár a középkor történetének felderítése szempontjából.
Fejérpataky ugyan a magyar oklevéltani kérdéseknek ilyetén vizsgálatában hosszabb időn át ha nem is egészen, de csaknem egyedül állt. Az új, legalább nálunk új irány útjának törése nem ment könnyen és akadályok nélkül. 1886-ban még teljes igazságként írhatta ő maga a Századokban: «Valljuk be őszintén, hogy a magyar oklevéltan is «werdende Wissenschaft». Bírjuk az oklevelek kiadott szövegét, ezt sem egész teljességében. Ez csak annyi, mint nyelvésznek a szöveg, melyből még le kell a grammatika szabályait vonnia. Sem az Árpádok, sem az Anjouk, sem a Hunyadiak, sem a Jagellók diplomatikáját nem ismerjük. Sejtelmünk van a kiadott szövegek nyomán róla; de eddig még nem akadt kéz, mely rendszerbe hozná az anyagot». (I. h. 897. l.)
Sőt az új iránynak eleintén részben ellenkezéssel kellett találkoznia. Mikor az 1885. évi történeti kongresszuson Fejérpataky feltárta egyrészt a történeti segédtudományoknak akkori helyzetét hazánkban, másrészt pedig rámutatott azokra az utakra, melyeket e tudományoknak hazánkban is követniök kell, kiemelve a speciális diplomatika művelésének, az egyes oklevélcsoportok és oklevélfajok különleges tanulmányozásának szükségét, mint az oklevéltan legközelebbi feladatát, a dolog ellentmondást váltott ki és polemiát keltett. Azonban a Fejérpataky által hirdetett és követett elvek helyessége hamarosan átment a köztudatba és megdönthetetlenül meg is maradt ott. Igaz ugyan, hogy speciális oklevéltani vizsgálatokat kívüle még hosszú időn át kevesen vállaltak, mi annak volt tulajdonítandó, hogy a diplomatika speciális módszerében és eszközeiben való alapos kiképzésnek nálunk itthon még akkor nem teljesen volt meg a lehetősége. Ezért még Pauler Gyula munkája is oklevélkritikai kitérésekkel volt kénytelen pótolni a speciális oklevéltani vizsgálatok hiányát. Mégis már a 80-as években megjelent néhány derék oklevéltani dolgozat. Mióta pedig Fejérpataky 1895 óta egyetemi kathedrára jutva rendszeresen taníthatta az oklevéltan tételeit és az általa helyeseknek ismert és alkalmazott elveknek tanítványokat nevelve lehetővé tette, hogy a magyar oklevéltan egyes részleteinek kérdéseivel és feldolgozásával mindig többen foglalkozzanak, azóta a haladás ebben a tekintetben kétségtelen és szemmellátható. Ő maga az ifjabb nemzedéknek ezirányú munkásságát, mely a hazai okleveles gyakorlat kérdéseinek modern szempontok szerint való megvilágítására irányult, mindig a legnagyobb figyelemmel kísérte és támogatta, minden rendelkezésére álló eszközzel elősegítve ilyen tanulmányoknak folytatását és a dolgozatok megjelenésének lehetővé tételét.
A saját dolgozatainak pedig, a mellett, hogy ráterelték a figyelmet a speciális oklevéltani tanulmányok szükségére, volt még egy kiválóan nagy érdemük. Az t. i., hogy beigazolták, hogy az oklevéltani tanulmányoknak lehetőség szerint az eredeti okleveleken kell nyugodniok, minek hiánya történetirodalmunkban ő előtte gyakran érezhető. Mint kitűnő palćographus, nagy szolgálatot tett tanulmányaiban az eredeti oklevélszövegeknek mintaszerű közlésével is; de ennél még fontosabb volt a példaadás arra nézve, hogy az oklevelek vizsgálatában az eredeti oklevelet kell alapul vennünk, ha egyáltalán kielégítő eredményt óhajtunk elérni. Tudvalevő, hogy ma sem felesleges még erre időnkint rámutatni, bár részben éppen a Fejérpataky működése nyomán ebben a tekintetben igen nagy haladás történt.
Általában, ha teljesen objektivek akarunk is maradni, az elhúnyt kiválóságok érdemeivel szemben szokásos jóakaratú túlzás nélkül is meg kell állapítanunk, hogy a magyar oklevéltani kérdések módszeres, tudományos vizsgálatának kifejlődése és a magyar oklevéltannak modern alapokra helyezése főleg Fejérpataky működésének volt az eredménye. Ő hirdette legeredményesebben nálunk az ezenirányú munkásság szükségét; dolgozataiban a modern diplomatika módszerét és elveit alkalmazta, és az ő hatása alatt fejlődött az újabb magyar oklevéltani irodalom. S hogy ez a magyar történettudomány szempontjából mit jelent, azt máris eléggé érezzük.
Igaz, hogy a magyar diplomatikára még nagyon sok megoldandó feladat vár. Hiszen tulajdonképpen csak néhány uralkodónknak, néhány egyházi testületnek és a hiteles helyeknek oklevelei, egyes oklevélcsoportok és fajok s a királyi és királynéi kancellária szervezetének és működésének egyes korszakai, valamint okleveles gyakorlatunk egyes jelenségei részesültek eddigelé beható feldolgozásban, s néhány oklevélcsoport kritikai vizsgálata és okleveles anyagunk egyes részeinek számbavétele történt vagy indult meg. Leginkább elő van készítve az Árpád-kor okleveles gyakorlatának feldolgozása, kisebb mértékben az Anjou-koré, és még kevésbbé a XV. századé. Úgy a hazai okleveles viszonyok sajátságainak és fejlődésének, mint a külföld gyakorlatával való összefüggéseknek megismerésére fontos kezdőlépések történtek ugyan, de ezek kiegészítésre és továbbfejlesztésre várnak. Alig lehet eléggé mérlegelni, hogy az előtanulmányoknak sok irányban 6mutatkozó hiánya miatt a magyar okleveles gyakorlat áttekintő feldolgozása ma még mily nehézségekbe ütközik. A mellett okleveles anyagunk jelentékeny része még mindig kiadatlan; a kiadott anyag áttekinthetetlenül szétszórt s az egész középkori anyag kritikai előkészítésének a magyar történetírás számára még ezentúl kell részleteiben is, teljes egészében is megtörténnie.
Mindezek a panaszok azonban egy örvendetes dolgot rejtenek magukban: jelentik a hiányok tudatát és jelentik a követendő útnak ismeretét. Minden tudomány csak úgy fejlődhetik, ha tudatában van a reá váró feladatoknak és tudatában van az alkalmazandó módszernek; csak úgy fejlődhetik, ha ráeszmél önmagára. Hogy a magyar oklevéltan eljutott a tudományosság feltételeinek ehhez a fokához, ebben áll Fejérpataky működésének érdeme és jelentősége.
Fejérpataky működésének hatása természetesen nem szorítkozott kizárólag az oklevéltan művelésére, hanem a rokon tudományok körére is kiterjedt. Hiszen korábban ezeken a területeken éppenséggel nem voltak jobbak a viszonyok, mint az oklevéltan terén. Az Archćol. Értesítő 1880. évfolyamában (203. sk. l.) külön is rámutatott Fejérpataky arra, hogy az addig szokásos elszórt, rendszertelen és igen sokszor helytelen módon kommentált pecsétközlések semmiképpen sem meríthetik ki hazai sphragistikánk feladatait. «Szaklapok hasábjai – írja – gyakran közölnek egy-egy pecsétpublicatiót, feleresztve jó hosszú szöveggel; ez azonban tíz eset közül kilencszer inkább tartalmaz genealogikus vagy históriai elmélkedést, mint szorosan pecséttani anyagot ... Oly módon ... miként eddig művelték sphragistikánkat, az egész csak luxus-tudomány, vagyis inkább kedvtöltésnek benyomását teszi az emberre – a heraldikával egyetemben.» (I. h. 208. l.) Ugyanezt ismételte az 1885-iki történeti kongreszszuson is, mikor is a hazai kortan, pecséttan, címertan és genealogia állapotát vázolva az ezekre váró feladatokat iparkodott körvonalazni. Maga is végzett kortani, pecséttani és különösen heraldikai tanulmányokat, melyeknek legszebb eredménye a Magyar Címeres Emlékek két kötete. Ennek a címeradományozásról általában s legrégibb címeradományainkról és címeresleveleinkről szóló bevezető tanulmánya, valamint az egyes címerek méltatása mutatják címertani tudását és tárgyszeretetét. A hazai tudományos irodalom ezenirányú fejlesztését is a legnagyobb készséggel támogatta és e tudományágak művelői iránt a legnagyobb elismeréssel adózott.
De itt már, mélyen tisztelt Társaság, tulajdonképpen e futó megemlékezésnek ahhoz a részéhez értem, mely Fejérpataky Lászlónak a Heraldikai és Genealogiai Társasághoz való viszonyát s ebben kifejtett működését érinti. Fejérpataky Lászlónak a hazai címertan fejlesztésére irányuló működése társaságunkhoz és főkép annak folyóiratához, a Turulhoz fűződik. Ennek a működésnek legalább néhány szóval emlékezetünkben való felidézése is legyen a hálának és kegyeletnek némi jele, mellyel társaságunk egyik alapítója, hosszú időn át titkára, majd másodelnöke és utóbb elnöke iránt ezen alkalommal adózik.
A Magyar Heraldikai és Genealogiai Társaság keletkezése és egész élete a legszorosabb kapcsolatban van Fejérpataky László nevével. A társaság alapítójáról és első elnökéről, boldogult Radvánszky Béla báróról az 1906. évi nagygyűlésen tartott emlékbeszédében nagy kegyelettel emlékezett meg a társaság megalakulásának körülményeiről. (Turul, 1906. 145. sk. ll.) Elmondta a Radvánszky Béla Stáció-utcai lakásán előzetesen folyt tanácskozásokat; felhozta a megalakulás nehézségeit; kegyelettel szólt a megalakulásban résztvevők közül elhúnytakról, de nem szólt, nem szólhatott természetesen arról, hogy az előkészítésben és tovább a szervezésben neki magának is milyen jelentős szerepe volt.
Hogy a történettudomány ú. n. segédtudományainak művelését célul kitűző társaság alakítása, főkép, ha ez tudományos folyóirat fenntartásával járt együtt, nálunk milyen kívánatos lehetett akkor, azt Fejérpataky Lászlónak kellett legjobban méltányolnia, aki e tudományágak művelésére szentelte életét s aki a külföldön szerzett tapasztalatai nyomán e téren való elmaradottságunkat érezve, e tudományágaknak modern irányban való fejlesztésére törekedett hazánkban. A Heraldikai és Genealogiai Társaság alakításának eszméjét neki annál is inkább fel kellett karolnia, mert hiszen a címertan és a genealogia is, ha tudományos alapon akar fejlődni, az oklevelekre támaszkodik; a társaság működésének tehát az oklevéltan művelését és fejlesztését is kellett eredményeznie. Fejérpataky valóban nagy lelkesedéssel csatlakozott a Radvánszky Béla által felvetett eszméhez; buzgón vett részt a társaság megalakításának munkálataiban s a társaság az 1883. évi február 25-én tartott alakuló közgyűlésen őt választotta titkárává. Egyszersmind Nyáry Albert báróval együtt megbízást nyert a társulat folyóiratának, a Turulnak szerkesztésére is.
Ettől kezdve a Heraldikai és Genealogiai Társaság működése a Fejérpataky László nevével elválaszthatatlanul egybe volt kapcsolva. A Turult Nyáry Albertnek 1886-ban bekövetkezett halála után egyideig egyedül szerkesztette, majd 1897 óta 1900-ig Schönherr Gyulával együtt, mely utóbbi évben Schönherr mint a társulat titkára, egyedül vette át a folyóirat szerkesztését. Fejérpataky szerkesztői minőségében nemcsak a folyóirat összeállításáról gondoskodott, hanem maga is hozzájárult annak anyagához hosszabb-rövidebb tanulmányokkal, különösen pedig a társulat céljainak megfelelően címeresleveleknek közlésével és 7méltatásával. (1883: a Chapy-címer, 1888: a Petneházy-címer és a Leövey-család címere, 1890 : Berekszói Péter címereslevele.) A gondos szerkesztés a folyóiratot kezdettől fogva előkelő színvonalra emelte. A Turul volt hivatva igazolni a Heraldikai Társulat létjogosultságát és érvényesíteni azokat az elveket, amelyek az alapítókat a társulat létesítésében vezették; a folyóirat ezt a feladatát becsülettel meg is oldotta.
Mint titkár, Fejérpataky ezek alatt a kezdőévek alatt nagy buzgósággal fáradozott a társulat érdekeinek ápolásában s Radvánszky elnökkel együtt működött a társaság ügyeinek felvirágoztatása érdekében. Titkári jelentései, amelyeket a társaság nagygyűlésein évről-évre előterjesztett, örömmel adtak hírt a társulat fokozatos megerősödéséről, beszámolva az évi működés sikereiről és eredményeiről. Ezekben az évi jelentésekben újból és újból rámutatott a Heraldikai Társaság főfeladatára, ami a hazai címertan és genealogia feladatainak lényegét is magában foglalja. 1885. évi titkári jelentésében ezt a feladatot így fejezte ki: «Szigorúan okleveles alapon való dolgozás, traditióknak, család- és címereredeti regéknek elvetése ... s a források felkutatása, melyekből a heraldika, genealogia s a többi tudomány tárgyát meríti». Az 1896. évi jelentésben: «Megtisztítani a családtörténetet számos tévedéstől, kinövéstől, mellyel azt az idő s a gyakran túlzásba menő kegyelet felcicomázta; elvetni a címertani mesék és regék egész sorát és merész kombinációk helyett inkább fölkeresni, megismertetni és megbecsülni hazánk címertani forrásait ...» 1891-ben pedig: «Nem elmult idők visszaidézője, a korszellem által sírba tett fogalmak felébresztője óhajt lenni (a társulat), hanem kutatja multját, egészében és részleteiben annak a nagy intézménynek, a magyar nemességnek, melynek története egy a nemzet történetével s melynek minden egyes tagja a magyar szent korona országainak integráló része volt». A Heraldikai és Genealogiai Társulatnak valóban kezdettől fogva ez volt a jól megállapított feladata s a társulat ennek iparkodott a rendelkezésére álló eszközökkel megfelelni, bár sajnos, az eszközök, t. i. az anyagi eszközök nagyon kevéssé voltak kielégítők. Mégis mikor Fejérpataky az 1892. évi titkári jelentésben a társulat életének első tíz évéről számolt be, már olyan eredményekre mutathatott rá, melyek a társulat működésének becsületére váltak. A társulati üléseken tartott tudományos előadások, a Turulnak teljesen a kor színvonalán álló közleményei, legrégibb címeresleveleink másolatainak és szövegeinek közlése, a Magyar Nemzetségi Zsebkönyv I. kötete, melyet Fejérpataky szerkesztett és abban az egyes családok eredetéről, történetük legfontosabb mozzanatairól szóló bevezető részeket ő írta, s általában a magyar genealogiai és címertani irodalom színvonalának emelése kétségtelenül olyan eredmények voltak, amelyek – főkép a rendelkezésre álló szerény anyagi keretek között – a társulatnak becsületet szereztek. És ezen eredmények elérésében Fejérpataky buzgó működésének nem csekély érdeme volt. Érdemeinek elismerése volt a társulat részéről az, hogy az 1898. évi nagygyűlés az elhúnyt másodelnöknek, Nagy Ivánnak helyére őt választotta másodelnökké.
Mint másodelnök is változatlan buzgalommal intézte a társulat ügyeit. Egyideig ebben a minőségében is résztvett még a Turul szerkesztésében, 1900-ig, majd ezóta a gyakran akadályozott elnök helyett sokszor vezette az igazgató-választmány üléseit, sőt olykor a nagygyűléseket is. Tapintata, a társulat érdekei iránt való ügyszeretete és szaktudása az elnöki megnyitókon kívül is igen gyakran nyilatkozott meg a szőnyegre kerülő társulati ügyekhez való tárgyilagos és a lényeget találó felszólalásaiban. Különösen nagy sikerrel tudta az ellentétes véleményeknek kiegyenlítésével előidézni a kérdések helyes megoldását és ezzel a legtöbbször ő lett a társulati ügyek fejleményének irányítója.
Mikor a társulatnak feledhetetlen emlékű első elnöke és voltakép megalapítója, Radvánszky Béla báró mindannyiunknak őszinte fájdalmára 1906 májusában elhúnyt, a társulat elnöki széke hosszabb ideig betöltetlenül maradt. Fejérpataky László, ki addig is egyik főirányítója volt a társaság ügyeinek, az 1906 után következő években teljesen magára volt kénytelen venni a társulat vezetését és tulajdonképpen csak formai dolog volt már, amikor 1910 december 29-én a nagygyűlés egyhangúlag elnökké választotta őt. Ezóta a társulat ügyeinek irányítása teljesen az ő kezébe volt letéve s ő buzgón iparkodott megfelelni a beléje helyezett bizalomnak.
Sajnos, hogy a viszonyok nemsokára nagyon nehézre fordultak. A kitörő világháború s a nyomában járó események a társulat helyzetét mind nehezebbé tették, sőt fennállását is veszélyeztették. Fejérpatakynak a társulat egész vezetőségével együtt növekvő aggodalommal kellett látnia, hogy azok a körülmények, amelyek régibb és anyagilag erősebb tudományos egyesületek működését is megbénították, a Heraldikai és Genealogiai Társaságra még nehezebben elviselhető súlylyal nehezednek. De hát ez az emberi erőket meghaladó tényezők hatása volt, amelyet elhárítani nem, legfeljebb csak enyhíteni lehetett. Fejérpataky László mindenesetre élete végéig tisztán megőrizhette annak tudatát, hogy a társulat mindaddig, amíg annak lehetősége megvolt, sikerrel teljesítette feladatait s hogy ő neki ebben az eredményes működésben elsőrangú szerepe volt. Ezért pedig nemcsak ez a társulat, hanem bizonyára az egész magyar tudományos élet örök hálára van kötelezve iránta.
8Mélyen tisztelt Nagygyűlés!
A magyar tudományosságra sohasem várt még olyan nagy és nehéz feladat, mint hazánknak mai szomorú helyzetében. Közreműködni, sőt jelentős, a művelt világ által észreveendő szerepet játszani a magyar nemzet életképességének és fennmaradásra hivatottságának bebizonyításában; s tenni ezt olyan helyzetben, mely a tudományos működést megbénítja és az anyagi eszközök hiányával a legszebb tudományos terveknek is minduntalan nyakát szegi ... Hogy ez mit jelent és a magyar tudományosságra milyen sisiphusi munkát ró, azt mindannyian fájdalmasan és szomorúan érezzük. És ebben a nehéz helyzetben és sokszor szinte kilátástalan küzködésben kétszeres fájdalmat és megdöbbenést kelt olyanoknak kidőlte, akik a magyar tudományosságnak oszlopai közé tartoztak s akik egy sikerekben gazdag élet tapasztalataival segíthették a magyar tudományosságot e küzdelmes állapotában.
Fejérpataky László ezek közül való volt. Az ő kiváló egyéniségére, nagy tudására és tapasztalataira most lett volna különösen nagy szükség. Azok az intézetek és intézmények, amelyeknek élén állott, s melyeket oly bölcsen, odaadóan és sikerrel vezetett, a mai viszonyok között sokszorozva érzik a veszteséget, mely boldogabb időkben is súlyos és fájdalmas lett volna. A magyar tudományos élet pedig most különösen számított volna az ő tevékeny, irányító és vezető munkásságára.
De ha az ő személyes működéséről már örökre le kell is mondanunk, és az ő személyes részvételét a reánk váró küzdelmekben – fájdalommal bár – nélkülöznünk kell, működésének eredményeivel és emlékével, valamint példaadásával ható erő lesz ő közöttünk továbbra is és ezzel hozzá fog járulni nehéz harcaink sikerének kivívásához.
Emlékét mindig hálával és kegyelettel fogjuk megőrizni.
SZENTPÉTERY IMRE.
