Armando Lodolini: Elementi di diplomatica, Milano, 1926, Ulrico Hoepli 8-r. 230 l.
Armando Lodolini: Elementi di diplomatica, Milano, 1926, Ulrico Hoepli 8-r. 230 l.
A milanói Hoepli-cég a tudományos kézikönyvek sorozatában már szép számmal bocsátotta közre a történeti segédtudományok összefoglalását (P. Taddei: L’archivista; P. Pecchiai: Manuale per gli Archivisti; S. Guelfi Camaiani: Dizionario araldico; E. A. Thompson: Paleografia greca e latina; A. Cappelli: Dizionario di abbreviature; G. Gasperini: Semiografia musicale; S. Ambrosoli e F. Gnecchi: Manuale di Numismatica stb.). Ezek sorát gyarapítja Lodolini idén megjelent munkája is, amely mellett nem haladhatunk el szó nélkül. Az ilyen kézikönyvek vannak hivatva arra, hogy példaadó módszeres feldolgozásban foglalják össze az általuk felölelt tárgykör lehetőleg egész területét, beleértve a legújabb tudományos kutatások eredményeit is. Alkalmas-e Lodolini könyve az olasz oklevéltani tudomány eredményeinek módszeresen összefoglaló megismerésére, aligha hisszük. Ez a könyv nem áll az olasz történettudomány mai színvonalán s annak díszére semmikép sem válik.
Tulajdonképpen Lodolini munkájának címe nem fedi tartalmát tökéletesen. A szerző ugyanis a diplomatika elemeit ígéri a könyv címében, de ezenkívül megtalálni benne a chronologia, sphragistika és heraldika kétségkívül nagyon hiányosan előadott foglalatát is. Ez a módszertelenség nyilván feltűnik még a tudományosan nem képzett olvasónak is. Még a chronologia és sphragistika vázlatos előadását talán bele lehetne magyarázni egy diplomatikai bevezetés tárgykörébe, de mit keres ott a heraldikai blazonálásnak – mert Lodolini másról, így a címeradományozásról, a címeres levelekről, a címerjogról mit se beszél – tíz lapra sűrített összefoglalása, nem is szólva arról, hogy a címertant ábrák nélkül, mint Lodolini teszi, a nagyközönségnek magyarázni ugyancsak bajos, majdnem lehetetlen.
Maga a mű két részre oszlik. Az első rész (Svolgimento e nozioni generali della diplomatica) tulajdonképpen a diplomatika történetét adja Petrarcától kezdve, aki Itáliában először gyakorolta a tudományos oklevélkritika módszereit, egészen napjainkig, s itt igen helyesen az előadás gerince az olasz diplomatika története, amelybe a többi nemzeteké csak szükségszerűleg kapcsolódik. Mindenesetre feltűnő és módszertani szempontból semmivel sem indokolható, hogy a szerző ide olvasztja be, Fumagalli és Gloria jelentőségének méltatása után, a középkori (La scrittura medioevale: a) capitale e onciale; b) la minuscola; c) corsiva), valamint az újkori (Secondo periodo della scrittura: a) gotica; b) umanistica; c) italia-bastarda-bollatica) írástörténetről szóló, egyébként sovány és hiányos fejezeteket, valamint a rövidítésekről és az írószerszámokról való mondanivalót is. Ezen harminc oldalnyi kitérés után, amelyben öt oldal jut még az oklevél keltezésének magyarázatára is, jóllehet úgy a chronologiával, mint az írás eszközeivel a szerző a második részben kűlön is foglalkozik, következik a jelenkori olasz diplomatika, a különböző olasz diplomatikai iskolák elég bő ismertetése. Ez a rész is pongyolán van ugyan megírva, a nevek és címek felsorolása meglehetősen hiányos, de az idegen olvasó számára talán ez a könyv legérdekesebb része, a különböző olasz diplomatika irányok összeállítása miatt.
A második rész (Lezioni particolari sulle principali branche della diplomatica e delle scienze ausiliare) első fejezetében (Terminologia diplomatica e dichiarazione dei relativi documenti) Lodolini bőbeszédűen, sok szóval mégis keveset mondva, foglalkozik az oklevelek fajaival, valamint a különböző egyházi és világi oklevéladó személyekkel és testületekkel, az oklevél létrejöttével kapcsolatos jogi és fogalmazási cselekményekkel. A második, igen bő fejezetben az oklevélírás eszközeivel (viasztáblák, papyrus, pergament, papiros és az írószerek) foglalkozik. Utána külön fejezetben, jóllehet ez szervesen egyűvé tartozik az előzővel, az oklevél anyagának kikészítéséről és az íráshoz való előkészítéséről beszél. Ezzel a tulajdonképpeni oklevéltani rész be is fejeződik.
A chronologiát tárgyaló következő fejezetben az író egy íven sok mindenről beszél ugyan, de előadása nélkülözi az anyag módszeres felépítését, a mellett, hogy sok tekintetben hiányos is. Ezután a sphragistika foglalata következik, amely részletesen ismerteti a különböző országok uralkodói pecsétjének fejlődését. A magyar királyi pecsétről azonban mindössze csak annyit mond, hogy a felségpecsét a királyt trónusán ülve ábrázolja. A címerek blazonálásáról szóló sovány összefoglalás, amelyről fentebb már szóltunk, zárja be a könyvet.
Az ilyen tudományos bevezetésnek az anyag gondos kiválasztása és a legújabb kutatások eredményeinek figyelembevétele mellett módszeres feldolgozása, a tömör és világos előadás, valamint gondos, a továbbkutatást minden irányban elősegítő bibliográfia adja meg a létjogosultságot. Lodolini munkája azonban híjával van mindezeknek a szükséges tulajdonságoknak. Anyagát hiányosan és ötletszerűen szedte össze, feldolgozása nélkülözi a logikusan felépített tudományos rendszerezést, bibliografiája nemcsak hiányos, hanem egész célszerűtlenül a szövegben szanaszét szórva, legtöbbször csonkán adja a könyvek címét. Lodolini munkáját olvasva örömmel állapíthatjuk meg, hogy a Magyar Történettudomány kézikönyvének eddig megjelent hasonló tárgyú kötetei (Áldásy: Címertan; Áldásy–Fejérpataky: Pápai oklevelek; Szentpétery: Chronologia) úgy az anyag gazdagságát, mint különösen a módszeres feldolgozást illetőleg messze felette állanak Lodolini könyvének, amelynek használatát számunkra még a különlegesen itáliai kérdéseknél is feleslegessé teszik.
T. L.
