Lapedatu Al. és Lupas J.: Anuarul institutulni de istorie natională. I. 1921–1922. Cluj 1922. és II. 1923. Bucureşti, 1924.
Lapedatu Al. és Lupas J.: Anuarul institutulni de istorie natională. I. 1921–1922. Cluj 1922. és II. 1923. Bucureşti, 1924.
Erdély kulturális és tudományos jótékony hatása az oláh irodalom és tudomány fejlődésére az oláh irodalom legrégibb írott nyomaitól kezdve a mai napig szünet nélkül érvényesült. Minden nagyobb történeti 33esemény vagy megrázkódtatás: a reformáció, az oláh egyháznak a katholikus egyházzal való uniója és Erdélynek elveszítése a trianoni békéből kifolyólag egyaránt pregnáns alkalmat szolgáltatott ezen tétel igazolására. Az oláhság szellemi fejlődésében ugyanis lüktetőbb korszakokat vagy akkor állapíthatunk meg, amikor az, a magyar hatás közvetítésével próbálkozott a nyugat áramlataiba belekapcsolódni, vagy pedig, amikor nagyobb állami függetlenségre és territoriális terjeszkedésre tett szert. Az elszakított Erdély ezeréves magyar kultúrájának a hatása a mai helyzetben jelentkezik egyrészt a magyar kultúrájú erdélyi oláhságnak a többi oláhság fölötti hegemóniára való nyilt vagy titkos törekvésében, másrészről pedig az újabb oláh tudományos kutatásoknak feltűnő mértékben magyar forrásokból táplálkozó orientációjában. Erdély régi kulturális és tudományos intézményei: az egyetem, iskolák, kultúrpaloták, könyvtárak, múzeumok, levéltárak, színházak, műemlékek stb. valósággal kihívják az oláh tényezők, kutatás és tudomány figyelmét a szellemi élet ezen magasabbrendű forrásaira, amelyek mintaképül szolgálhatnak egész Románia hasonló intézményeinek ugyanily irányú és színvonalú átalakítására, továbbá pedig kiapadhatatlanul nyujtják a nyers, írott és nyomtatott kútfőket az oláh irodalmi és tudományos mozgalmak összes irányainak. A nyelvészeti, történettudományi, sőt még irodalomtörténeti vonatkozású legújabb oláh kutatások is nagyon szívesen és szorgalmasan fordulnak – természetesen a maguk módja és soviniszta céljaik előírása szerint – a magyar források eddig általuk nem ismert vagy ki nem használt tömegéhez. Ezt a jelenséget tükrözteti vissza az oláh imperium alá került kolozsvári tudományegyetemen belül felállított úgynevezett történeti intézet eddig megjelent két kötet évkönyvének elolvasása is.
Az 1872-ben a magyar állam által alapított kolozsvári egyetem 1919 őszén kezdte meg működését az oláh fenhatóság alatt és új rendeltetése számára 1920 február 1-én lett ünnepélyesen felavatva Ferdinánd oláh király jelenlétében, aki ugyanakkor ezen egyetem keretén belül «az addig mostohán kezelt oláh nemzeti történet művelésének érdekében» egy történeti intézetet, szélesebb célkitűzésekkel felruházott történeti szemináriumot alapított. Ennek kimondott céljai voltak: 1. egy teljességre törekvő szakkönyvtár megalkotása; 2. egy oláh történeti bibliografia összeállítása; 3. egy évkönyv és esetleg egyéb intézeti kiadványok megjelentetése, melyek az oláh nemzeti történetre, különösen azonban a magyarországi oláhok történetére vonatkozó eredeti tanulmányokat fognak tartalmazni; 4. a történeti kutatókedvnek jutalomdíjak kitűzése által való serkentése és ébrentartása, valamint a nagyközönség történeti érzékének emlékünnepélyek rendezése, régi műemlékek és történeti helyek látogatása és hasonló célokért dolgozó társaságok istápolása által való felkeltése és terjesztése.
Mindezen célkitűzések azokból az óriási hiányokból fakadtak, amelyek pótlására a kolozsvári egyetem új oláh tanárai működésüknek az új színhelyen való megkezdésével vállalkoztak. E hiányok a valóságban egy teljesen tabula rasa-szerű állapotot és egy abszolut primitív kiinduló alapot és színvonalat jelentenek. Sem könyv, sem bibliografia, sem történeti érzék, sem ezek jelentőségének megértése, sem hagyomány, sem semmiféle előkészület, ami megkönnyíthetné a megkezdett feladatok teljesítését, nem volt. Önkénytelenül is kérdezi az ember: hol voltak, mit csináltak és hol vannak ezek az emberek, a magyarságnak ehhez képest igazán messze fölötte álló és nyugati színvonala mellett? A gyűjtési, szervezési, nevelési, szellemi és kutatási munkát egyaránt a legelejéről kellett nekik megkezdeniök. Ennyi nehézség leküzdésére pedig anyagi eszközök, megfelelő szakképzettség, elegendő számú munkaerő sorompóbaállítása és lankadatlan munkakedv és agitáció egyformán szükséges. Világos, hogy a semmiből egyszerre mindent megcsinálni nem lehet és a kitűzött célok elérését csak fokozatosan és hosszadalmas idő árán lehet megérlelni. Mind a négy irányban azonban az akció élén álló tényezők, nem ijedvén meg semmiféle nehézségtől, dolgoztak és dolgoznak, és megfelelő eredményeket is fel tudnak mutatni. Egyik programmpontjuk megvalósítását jelzi éppen az ismertetésünk tárgyát képező Évkönyvnek az 1921–22-ik és 1923. évekre vonatkozó két kötete. Az Évkönyv mindkét szerkesztője erdélyi származású ember. Az öregebbik: Lapedatu Sándor, már a háború előtt Romániába került, egyetemi tanár lett és Erdély megszállása után onnan hozták Kolozsvárra a régebbi oláh történelem előadására, a nemrég megbukott Bratianu-féle liberális kormányban pedig kultuszminiszteri tárcát viselt. A fiatalabbik: Lupas János, most lett egészségügyi miniszter az Averescu-kormányban és nálunk sem teljesen ismeretlen név. Középiskoláit a nagyszebeni állami és a brassói oláh gimnáziumban végezte, egyetemi tanulmányait pedig a budapesti egyetemen. Eleinte a nagyszebeni oláh teológiai szeminárium tanára, később esperes lett. A világháború alatt erős nacionalista érzelmei miatt Sopronban volt internálva, de a Mangra Vazul vezetése alatt álló magyarbarát oláh politikai párt kieszközölte Budapestre való áthelyezését, hol azután a Magyar Nemzeti Múzeum Levéltárában és az Országos Levéltárban szorgalmasan kutatta az erdélyi oláhok újabb történetére vonatkozó iratokat. Ez tette lehetővé, hogy 1918-ban magántanárságért is folyamodott a budapesti egyetemhez, folyamodványa azonban nem lett elintézve. A világháború után a kolozsvári egyetemen az újabb oláh történet tanára lett és azóta intenzív tudományos és politikai működést fejt ki.
Ennek az Évkönyvnek a szerkesztői tehát nem a történeti segédtudományok művelésével foglalkoznak, de a munkatársaik között is alig találunk olyat, aki kimondottan és kizárólagosan ezen a téren fejti ki irodalmi tevékenységét. A munkatársak legnagyobb része a kolozsvári egyetem történeti és filológiai tanszékeinek a betöltői. De van néhány külső ember is. A kiadott cikkek is ennek megfelelően a történettudomány és a nyelvészet szakjába vágnak. A dolgozatok nagy része tanulmány, értekezés, de van közöttük megfelelő méltatással kísért forráskiadvány, adatközlés is. A filológiai dolgozatok közül kiválnak a moldvai eredetű Bogrea V. és a budapesti báró Eötvös József-kollégiumban nevelkedett erdélyi származású Draganu Miklós értekezései, amelyek okvetlenül megkívánják a mi szakembereink hozzászólását. A történeti vonatkozású cikkek szerzői a szorgalmas két szerkesztő mellett szintén leginkább az erdélyi származásúak közül kerültek ki. E cikkek közül néhány a 34balkánfélszigeti oláhokra vonatkozik, a többi legnagyobbrészt az erdélyi oláhságra. Az egyik cikket magyar ember írja (Bittay Árpád), egy másik magyar embernek, Szabó Józsefnek, az 1875. évi Földrajzi Közleményekben megjelent cikkéből pedig kivonatos oláh fordítást kapunk. A magyar források és irodalom felhasználását különben egyebütt is tapasztaljuk. A XVIII. század második feléből és a XIX. század közepéről való magyarországi oláh mozgalmakkal foglalkozik több értekezés. Középkori és egyben nagyérdekű témát ölel fel Lapedatu Sándornak a «A Rossz Mihnea és a magyarok» című értekezése, amelyben szerző a Nagyszebenben meggyilkolt Mihnea havasalföldi vajda és Magyarország viszonyát 1508–1510 közti időben világítja meg a magyar és az oláh források egyforma felhasználásával. Érdekesek Brankovics György szerb krónikájának Dragomir Sylvius által kiadott magyarországi vonatkozásai, melyek különösen Brankovics Száva érsekre és Erdélynek Apaffy Mihály-korabeli történetére tartalmaznak egykorúan feljegyzett adatokat. Erdélyre vonatkozó földrajzi adatokat találunk egy 1816-ban Philippide Dániel által görög nyelven írt munkában, melyet Banescu M. méltat és fordít oláh nyelvre. Bogdan-Duica Gy. kiadja Barnutiu Simonnak, az 1848–49-iki szabadságharcban szerepelt egyik oláh vezérnek följegyzéseit az 1849–1863. évekre vonatkozólag.
Mindezek és egyéb hasonló cikkek érdekelhetik a magyar történettudományt, de nem esnek a történeti segédtudományok és a mi folyóiratunk szigorúbb érdekkörébe. Ily szempontból, mint ránk nézve közelebbi érdekkel bíró dolgozatot kettőt vagy legfeljebb hármat emelhetünk ki az Évkönyv mindkét kötetéből. Ezekből is az egyik egy rövid nekrológ, melyet Moisil C. írt egy nemrég elhúnyt oláh hisztórikusról: Onciul Demeterről, aki egyben az oláh állami levéltár igazgatója is volt 23 évig és történeti tanulmányai során többször érintett a történeti segédtudományok köréhez tartozó kérdéseket. Az itt található adatokat nem soroljuk fel, mivel folyóiratunk jelen számának egyik külön cikke egész részletesen foglalkozik ezzel a kérdéssel és Onciulnak a szerepét az oláh történetírás és történeti segédtudományok történeti fejlődésének részletes hátterében mutatja be.
A másik bennünket érdeklő cikk «Dragos legendája» cím alatt jelent meg és tulajdonképpen egy szemináriumi dolgozat, melyet Vuia R. írt és olvasott fel Lapedatu Sándor professzor szemináriumában. Ez az értekezés a Moldva megalapítására vonatkozó heraldikai mondát hasonlítja össze a külföldi hasonló mondákkal és speciálisan a mi Hunor és Magorra vonatkozó csodaszarvas mondánkkal. Az oláh mondában a következő öt pontot állapítja meg, amelyek közös motívumként szerepelnek a külföldi mondákban és így a magyar mondában is: 1. Dragos vajda vadászni indul; 2. bölényre akad, amely a magas havasok túlsó oldalára, vagyis a mai Moldvába vezetik; 3. Moldva vizéhez ér, amelynél utóléri a bölényt; 4. itt igen megkapó helyekre, nyilt síkságra bukkan, melyet új hazául választ; 5. visszatér Máramarosba, hogy a hozzátartozóit az új hazába vezesse. Ezen általánosan közös öt ponton kívül az oláh és a magyar monda között közelebbi feltűnő hasonlóságot is konstatálhatunk, mint pl. mind a kettőben ki van emelve, hogy az új haza különösen alkalmas a jó táplálkozásra, illetőleg a háziállatok táplálására. Vagy pedig a magyar mondában Hunor és Magor külön megkérik az apjukat, hogy engedje meg nekik a Maeotis-ba való költözést; az oláh mondában pedig Dragos a magyar királyt, Ulászlót kéri meg ugyanerre. A külön kérés motívuma megint közös. A különbség a két monda között az, hogy a magyar monda szarvasról beszél, míg az oláh monda bölényről tud, továbbá az oláh krónika a monda végén azt is kiemeli, hogy Dragos vajda – éppen a történtek miatt – határozta el, hoy a bölényfej lesz új országa címere. E különbségek jelzik az oláh monda eredeti részeit, valamint azt, hogy amint a Hunyadiak címerében levő gyűrás holló eredetének magyarázására létezett a középkorban egy külön monda, ugyanúgy Moldva címerében előforduló bölényfej magyarázatára is megtalálták a megfelelő mondát. Ettől eltekintve azonban lehetetlen el nem ismerni, hogy az oláh heraldikai mondának egyenes forrása a magyar krónika, illetőleg az abban leírt csodaszarvas monda. Ennek dacára szerző vonakodik teljes határozottsággal levonni az egyedül lehetséges következtetést, és noha ezen logikus következtetés ellen semmit sem tud felhozni, csak a lehetőségét engedi meg annak, hogy az oláh monda a magyar mondából és krónikából lett átvéve. De ez is óriási haladás az oláh tudomány eddigi romantikus felfogásával és álláspontjával szemben, amely azt tanította, hogy Dragos legendája egyszerű utánzata az Aeneasnak Itáliába való letelepedésére vonatkozó mondának.
Azt sem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy szerző ezen értekezés elkészítésénél igen nagy haszonnal forgatta az idevonatkozó magyar forrásokat és irodalmat, pl. az ethnografia különböző évfolyamait, vagy Sebestyén Gyulának «A magyar honfoglalás mondái» című művét. Vagyis, ez a kis dolgozat igen tipikusan tükrözteti vissza azt a helyzetet, amelynek a medrébe az oláh tudományos kutatás egyelőre csak szerényen és félénken kezd bekerülni, idővel és fokozatosan azonban nagyobb arányokban és minden rezerva nélkül fog elhelyezkedni, és amelyet fentebb magyar orientációnak neveztünk el. Ez alatt pedig azt akartuk érteni, hogy az oláh tudomány, ha igazán a nyugati színvonal felé törekszik, nem kerülheti el kutatásaiban a magyar források és irodalom teljes ismerését és felhasználását, másrészről annak a kimutatását, mily mértékben hatottak az idők folyamán a magyar szellemi élet produktumai az oláh hasonló termékekre. Egyelőre úgylátszik még nem tartják szükségesnek és kívánatosnak ezen megállapítás utóbbi részére fektetni a fősúlyt, hanem megelégszenek az első rész különösebb kultiválásával. De így is a folyamat megindult és meg fog erősödni és ez is már elég jellemző és messzire kiható tünet és a kifürkészhetetlen idők méhébe rejtett problémák és következmények árnyékát ki bírná előre látni?
Ezen ismertetett két dolgozaton kívül voltaképpen nem is találunk folyóiratunk tárgykörére vonatkozó egyéb értekezést. Ez a negatív eredmény egyben hű tükre annak is, hogyan aránylik általában is Romániában a történeti segédtudományok művelése a történettudomány műveléséhez, vagyis mily kevés figyelemben részesülnek azok utóbbival szemben? De hogy az ebben az Évkönyvben foglalt dolgozatok számából következtethető arány nem hamis, hanem megfelel a valóságnak, kiderül az Évkönyvben található egy 35másik, különben igen fontos tanulmányból is. Az Évkönyv második kötetének végén egy 106 oldalnyi terjedelmű bibliografiai repertóriumot találunk az oláh historiografiának az 1921–22. évekre vonatkozó termékeiről, amelyből a jelzett két évben Románia egész területén megjelent történeti segédtudományi produkciót is megismerhetjük.
A kolozsvári egyetem keretén belül felállított oláh történeti intézet egyik kimondott célja éppen egy teljes történeti repertórium összeállítása volt: az egész oláh történeti irodalomról, az összes időkből. Mivel azonban ezen a téren semmiféle előmunkálat nincsen és ennek a célkitűzésnek a végrehajtása nem kis feladatot jelent, ennek pótlásaképpen egyelőre az Évkönyv arra vállalkozott, hogy egyes évek történettudományi produktumairól fog hűségesen beszámolni olvasói részére, egyrészt a fontosabb művek részletes ismertetése, másrészt oly pontos bibliograifiai jegyzék kiadása által, mely csak egy-két év tudományos termelését foglalja magában. Annak a célnak, hogy minél nagyobb számban hozza a szükséges ismertetéseket, megfelelő szakértő munkaerők hiánya miatt nem tehetett eleget. Az ismertetések száma tényleg korlátolt. Az 1921. és 1922. évek bibliográfiai repertóriumát azonban Románia legnagyobb és legteljesebb könyvtárában: a bukaresti tudományos akadémia könyvtárában összeállította két tisztviselő (Craciun I. és Lupu I.) egy harmadik (Sadi-Jonescu A.) felügyelete alatt. Ez a történeti repertórium az oláhoknál az első kísérlet ezen a téren és megállapítható, hogy feladatát teljes sikerrel oldotta meg és igen nagy hasznára lesz az oláh történet kutatójának, aki ezen kezdet után szívesen várja az Évkönyv III. kötete számára megígért és az 1923–24. évekre vonatkozó folytatását, illetőleg kiegészítését. Ez a bibliografia feldolgozta az egyes külön megjelent műveken kívül az összes oláhországi folyóiratokat, hírlapokat, almanachokat, kalendáriumokat, évkönyveket és sok külföldi folyóiratot is (Magyarországról a Külügyi Szemlét és a Revue d’ Hongrie-t). A feldolgozott anyagot négy nagy osztályra, minden osztályt pedig számos nagy csoportra és alcsoportra osztja. Az egész anyagot 972 szám alatt sorolja fel. Valóságban ez a repertórium sokkal többet nyujt, mint amennyit a címe jelent. A történettudomány és a történeti segédtudományok termékein kívül feldolgozza a történelemmel szoros kapcsolatban lévő anyagot, mint az útirajzokat, életrajzokat és egyes intézmények és társulatok történetére vonatkozó adatokat, sőt a történettudománnyal csak távolabbi összefüggésben álló kérdéseket is külön állítja össze, mint pl. a politika, egyház, hadsereg, művészetek, kereskedelem, jog, filozófia, földrajz, filológia, sajtó, folklore, színháznak stb. a történettudománnyal összefügghető kérdéseit. Ily minuciózus feldolgozás mellett a külön nagy osztályt alkotó történeti segédtudományok anyagának bibliografiája is teljességre való törekvéssel összeállított képet nyujt. Az archeológiai tudomány produktumai 14 szám alatt vannak felsorolva, a numizmatika produktumai 24 szám alatt, az ikonografia produktumai 10 szám alatt, a genealógia produktumai 6 szám alatt és a heraldika produktumai 3 szám alatt. Ezenkívül az egyéb csoportokban felsorolt művek és cikkek közül 4–5-ben és 2–3 középkori vagy régi oklevélközlést tartalmazó dolgozatban lehet esetleg feltételezni a történeti segédtudományokkal is kapcsolatos dolgokat. Természetesen előfordulnak jelentéktelen hiányok is, amelyek vagy elnézésből származnak (pl. elkerülte a szerzők figyelmét a Revista Istorica 1922. évfolyamának 117–119. lapjain közölt bukovinai oláh családokkal foglalkozó rövid közlés stb.), vagy pedig onnan erednek, hogy még az akadémia könyvtárából is hiányoznak bizonyos nyomtatványok. Vagyis a bennünket közelebbről érdeklő címertani és családtörténeti dolgozatok száma két év alatt még a tizet sem bírta túlságosan felülmúlni. A bibliografiai repertóriumban felsoroltak közül is csak kettő van, amely magyar vonatkozású. Mind a kettő Jorga Miklós «Revista Istorica» című folyóiratában jelent meg. Sorainkat e két cikk rövid ismertetésével fejezzük be.
Az egyik családtörténeti vonatkozású, a másik heraldikai tartalmú cikk. Az elsőt Motogna Victor írta 1922-ben és a Majláth-család történetével foglalkozik. E cikk összeállítása a folyóiratunkban 1888-ban megjelent erre vonatkozó értekezés alapján jött létre. Egy fogarasmegyei községi pap házának falán talált XVIII. századbeli feliratról is megemlékezik, amely a Majláth-családnak egy képzelt genealogiáját tartalmazza és amelyet Engel is ismert és az oláh Hasdeu is kiadott. Kiemeli, hogy a családnak egy ága, amely nem magyarosodott meg, Fogaras megye három községében ma is virágzik. Újat különben nem mond a szerző, aki azok közé a szorgalmas oláh írók közé tartozik, akik a magyar kiadott forrásanyagot és történeti irodalmat teljes kitartással olvassák és tanulmányozzák azon célból, hogy az itt található oláh vonatkozásokat kiadják. E törekvésnek gyümölcse az ismertetett cikk is.
Ennél nagyobb érdekességgel és jelentőséggel bír a másik cikk, amelyet Bratinau G. I. írt 1921-ben «A magyar pajzs a Baszarabák címerében» cím alatt.
Havasalföld fővárosa a középkorban nem a mai Bukarest volt, hanem Curtea de Arges. Ez volt a vajdák székhelye, itt volt egy gyönyörű szép kolostor is, ahol a vajdák holttesteit is el szokták temetni. Ezelőtt hat évvel itt ásatásokat végeztek, melyek igen jelentékeny eredménnyel végződtek. A talált tárgyak a templom jobboldalán eltemetett Baszaráb (1330–1340) vajdától származnak; köztük voltak a vajda ruházatának arany gombjai, csatjai, gyűrűi stb. Ezeknek gótikus jellege, valamint az egyik gyűrűn látható német felirat nagy hasonlóságot mutatnak Nagy Lajos aacheni kápolnájában lévő pajzsához és így nincs kizárva, hogy ezek a tárgyak valamennyien Kolozsvári György és Márton magyar mesterek munkáját és művészetét dícsérik. Magyar szempontból azonban van ennek a leletnek egy másik nagy jelentősége is, amely heraldikai vonatkozásainál fogva bennünket is közelebbről érdekel. Az említett gombokon ugyanis a következő címer látható: homorú aranyozott pajzs, mely két mezőre oszlik, a baloldali mezőben pólyák vannak, míg a joboldali mező üres. A legrégibb havasalföldi érmen, Vlaicu vajda (1364–80) ezüstpénzén ugyanezt a pajzsot és alakokat láthatjuk, de megfordított helyzetben: a jobboldalon négy pólyát, a baloldalon üres mezőt. Az oláh tudósok Hasdeutól kezdve ezt úgy magyarázták, hogy az oláh vajdák a magyar címerből átvett ezen motívumokkal is elismerik vazallus voltukat a magyar királlyal szemben. Újabban azonban Moisil C. kétségbevonta ezt a felfogást azon az alapon, hogy az üres mezőből hiányzik az Anjouk 36lilioma. A Baszaráb családjából származó I. Rádu vajda, aki az 1380-as évek első felében uralkodott és Mircea vajda (1386–1418) érmein látható lovag balkezében lévő pajzson ugyanez a címer van. Tehát mivel ezekről valamennyiről egyformán hiányzik az Anjou-liliom, Moisil azt következtette, hogy az argesi leletben nincs dolgunk egy vazallusi szimbólummal, hanem Havasalföld urának saját önálló címerével. Ezzel szemben tény az, hogy I. Radu vajdától fennmaradt egy kisebb érem is; az ezen látható pajzs jobboldalán négy pólya, baloldalán pedig egy liliom van. Továbbá az argesi templom egyik oszlopán festett fejnélküli lovagot Onciul Demeter I. Raduval azonosította, amit Moisil is elfogad; de ezzel szemben ennek a lovagnak a jobbkarján egész világosan kivehetők a zöld ruháján levő sárga liliomok. Az 1920-ban kiásott sírból pedig, amely ugyanannak az oszlopnak az alapjánál fekszik, sok aranydísz került ki, amelynek alakja erősen hasonlít a liliomvirághoz. Tehát az Anjouk szuverénitásának ezek kétségtelen jelei, amelyek még gyakrabban előfordulnak a moldvai érmeken.
A magyar címerben lévő pólyák és az Anjou-liliom sokáig szerepelnek Moldvában, még Nagy Lajos halála után egy századdal is; de ugyanez alatt az idő alatt a liliom használatától vannak eltérések is, t. i. a liliom helyett bölényfejet látunk vagy pedig a pajzs jobb mezejében három pólyát, amig a bal mező üres. Havasalföldön is ezzel analóg helyzettel találkozunk. A liliom használata nem állandó és nem kizárólagos, de a «fasciae hungaricae» használata permanens és konzekvens mind a két oláh fejedelemségben. A pólyáknak az oláh vajdák címerében való jelenléte tanusítja, hogy az oláh pénzrendszer és címerrendszer szoros kapcsolatban volt a magyar mintával. Az első oláh érmek latin felirata és nyugati jellege még inkább bizonyítja a magyar hatás teljes érvényesülését. Ugyancsak a magyar hatás, közelebbről az Anjou-hatás érvényrejutásának kell tekinteni a Baszarabák címerében a pajzson lévő sasot is, amely már az első oláh érmen is megjelenik. Az Anjou magyar királyok sisakján előforduló struccfej szolgált a Baszarabáknak mintául, mikor a sisakra állat-, illetőleg madáralakot tettek.
A továbbiakban szerző külföldi példák analógiájával is igyekszik bebizonyítani, hogy a címerutánzat, illetőleg egy heraldikai alaknak az érmeken való átkölcsönzése nem mindig szimbóluma a politikai függésnek, hanem sokszor csak egy általánosságban elterjedt éremtípushoz való közeledési törekvést jelent. Végső konkluzióképpen azonban megállapítja, hogy az első oláh fejedelmek címerei és heraldikai produktumai kétségtelenül a magyar királyság címere alapján jöttek létre, ami természetes is kellett hogy legyen, hiszen az oláh fejedelemségek és a feudális nyugat között csak Magyarország lehetett a magától értetődő közvetítő.
Sulica Szilárd.
