A Pécz-nemzetség Apponyi-ágának az Apponyi grófok családi levéltárában őrizett oklevelei, II. kötet, I. füzet, 1527–1564. július.…
A Pécz-nemzetség Apponyi-ágának az Apponyi grófok családi levéltárában őrizett oklevelei, II. kötet, I. füzet, 1527–1564. július. Budapest, 1930. 8-ad r., 4 sztlan + 173 l.
Néhai Apponyi Sándor tudós bibliofil tevékenysége mellett nem feledkezett meg családja történetének méltó megörökítéséről sem. Mint vérbeli történettudós tudta, hogy a tudomány számára is leghasznosabb családtörténetírás a családi oklevelek módszeres publikációja. Ezért még a kilencvenes évek elején megbízta Kammerer Ernőt, a Zichy Oklevéltár akkori szerkesztőjét, az Apponyi-család okleveleinek 100közzétételével. Kammerer munkája azonban lassan haladt előre, s az oklevéltárnak első, a mohácsi vészig terjedő kötete csak másfél évtizeddel később, 1906-ban látott napvilágot. Apponyi Sándor továbbfolytatni kívánta a becsesebb családi oklevelek közzétételét a Mohács utáni időkből is, és a háború kitöréséig a második kötet első tíz íve készült el, amelyek az 1564. júliusáig terjedő anyagot tartalmazzák. A háború, mint annyi más tudományos törekvést, ezt is megakadályozta teljesedésében. Kammerer Ernő halála végkép megakasztotta a mű folytatását és befejezését. Apponyi Sándor özvegyének, a tudományért való áldozatkészségben méltó élettársának támadt élete alkonyán az a gondolata, hogy a készen heverő első tíz ívet összefűzve, mint a második kötet első füzetét közrebocsájtatja. Így jelent meg ez a kötet, minden változtatás nélkül csupán az utóbbi oklevél befejező részeit kellett újra nyomatni a teljesség miatt. Név- és tárgymutató, valamint az okleveles anyagot összefoglaló tanulmány a kötet befejező részére maradt, amely ilyenformán – reméljük – nem várat sokáig magára.
A második kötet előttünk fekvő része természetesen ugyanazon elvek szerint készült, mint az első kötet. Ennek megjelenése alkalmával Wertner Mór már kiemelte (Századok, 1906, pp. 930–8) a mű jelességei mellett annak fogyatkozásait is, különösen a topográfiai tévedéseket. Az ő elismeréséhez ez alkalommal is méltán csatlakozhatunk. Persze az elmúlt negyedszázad alatt nagymértékben megnövekedtek az oklevéltárakkal szemben jogosan felállítható igények is. Ha ezeket figyelembe vesszük, akkor már tehetünk kifogásokat Kammerer Ernő oklevélkiadási módszere ellen. Nem a mindenáron való hibátkeresés mondatja ezt velünk, hanem egyet és mást a Kammerer-féle módszer hiányai közül mégis csak le kell szögezni, nehogy ezek más oklevélpublikációknál ismét visszatérjenek. Kammerer, amint ez a mű terjedelmes címből is kiviláglik, nem az Apponyi-családra vonatkozó teljes oklevéltárat állította össze, hanem csupán a család hőgyészi levéltárában őrzött oklevelek közül közli azokat, amelyek a család valamelyik tagjára vagy a családi birtokokra vonatkoznak. Ez teljes és tökéletes megoldásnak tudományos szempontból semmiképpen se nevezhető. A helyes az lett volna, ha a kiadó a számbajöhető köz- és magángyüjteményekből összeszedte volna a család történetére vonatkozó valamennyi fontosabb iratot és azokat együtt, mint szervesen összetartozókat publikálta volna. Ez kétségkívül a nehezebb és fáradságosabb, de tudományos szempontból feltétlenül célravezetőbb eljárás. Ha azonban Kammerer Ernő bármi oknál fogva kénytelen volt erről lemondani és publikációja körét csupán a hőgyészi családi levéltárra korlátozni, akkor meg egyrészt ismertetnie kellett volna a családi levéltár egész anyagát és szervezetét, amiről az első kötet bevezetésében szó sem esik, másrészt nagyobb gondot kellett volna fordítani az irodalomra, s legalább jegyzet vagy más formában utalni a már máshol közölt oklevelekkel való kapcsolatokra. Akkor nem maradhattak volna figyelmen kívül a Vagner József által (Adalékok a nyitrai székeskáptalan történetéhez, Nyitra, 1896) már közölt család történeti adatok sem. Így, ahogy van az oklevéltár, rendkívül becses ugyan az anyag bősége szempontjából, de hiányoznak belőle azok a kapcsok, amelyek a már máshonnan merített tudásunkhoz szervesen fűznék. Kammerer módszerének ezzel a hiányával függ össze az is, hogy az oklevelek gazdag topográfiai, közigazgatástörténeti, nyelvi anyagáról az oklevéltár szerkesztőjének jóformán semmi mondanivalója sincsen. Helységek nevei, hivatalt viselő személyek, nyelvtörténeti szempontból becses szavak felett megjegyzés nélkül halad el a kiadó. Pedig az oklevéltárak kiadója nem elégedhet meg csupán azzal, hogy jó olvasásban közzéteszi az előtte fekvő iratokat, hanem a rendelkezésre álló tudományos eredmények alapján új anyagát be kell kapcsolnia tudásunk eddigi eredményei közé. Kammerer és vele együtt még sokan mások ezt nem tették. Pedig e nélkül a tudományos rendszerezés nélkül az oklevélkiadás nem sokkal ér többet, minthogy a kutató az anyagot nyomtatásban találja maga előtt. Mindezt nem a gáncsoskodás szelleme mondatja velünk a már elhalt érdemes tudóssal szemben, csupán a tudomány módszereinek természetes fejlődése érdekében szükséges hangsúlyozni Kammerer oklevélpublikációs módszerének elavultságát.
Ami a második kötet előttünk fekvő első részének anyagát illeti, ez hatvanegy oklevelet foglal magában. Ezek majdnem kizárólag a család birtokaira vonatkozó adatokat tartalmaznak, amelyek legnagyobbrészt Nyitra megye történetére vonatkoznak, vagy hatalmaskodásokról, erőszakoskodásokról szólnak. Nvelv- és művelődéstörténeti szempontból is becsesek azonban Korláthkői Anna hozományának 1531. november 27-én kelt jegyzéke, de még inkább Füri Gáspár özvegyének, Bibi Annának 1544-ben kelt jegyzéke azokról a tárgyakról, amelyeket másodszori férjhezmenetele alkalmával Praznóczi Pál házába vitt.
Apponyi Sándor özvegyének ez volt életében az utolsó ajándéka a magyar tudományosságnak. Elvi kifogásaink nem érinthetik a mű becses voltát, amelyet a kiadás primitívebb módszere legfeljebb csak nehezebben használhatóvá tett. Reméljük, hogy nemsokára módot találnak az illetékesek nemcsak az oklevéltár befejezésére, hanem az egyéb, politikai történeti szempontból fontos XIX. századi Apponyi-iratok közzétételére is.
Tóth László.
