ÁLDÁSY ANTAL EMLÉKEZETE.
49ÁLDÁSY ANTAL EMLÉKEZETE.
Felolvastatott a Magyar Heraldikai és Genealogiai Társaság 1933. március 24.-én tartott közgyűlésén.
Társaságunk összejöveteleinek szorgalmas látogatói bizonyára jól emlékeznek az 1931. év őszének arra az ülésére, melyen egy tanulságos és szépen felépített előadást hallottunk Mátyás király pecsétjeiről. De talán azt sem felejtették el, hogy annak a délutánnak nem a bemutatott értekezés volt egyetlen élménye. Alapszabályaink tételesen kimondják, hogy a gyűléseken és üléseken elsősorban az elnök, másodsorban a másodelnök elnökölnek; önmagában tehát nem jelentett volna meglepetést, hogy a pódiumon jelenlegi elnökünket, akkori egyik másodelnökünket láttuk. S mi mégis megilletődve mélyedtünk magunkba, mert valamennyiünket szíven ütött az a látvány, mit az emelvénytől jobbra eső széksorok elseje nyujtott. Mélyenülő fáradt szemmel, betegesen kipirult arccal, testében erősen lesoványodva ült ott a Társaság elnöke, Áldásy Antal; s jól tudtuk vagy nem mindegy, mindenesetre azt éreztük, hogy az elnöki székfelcserélése a közemberi hellyel, ha hivatalos megállapodás eredménye is, valami búcsúfélét szimbolizál. Legalább is valami súlyos elfáradást, az élet egy új, mindenesetre színtelenebb fázisának beköszöntését. Mert akinek aggódó pillantásaink szóltak, törődött öreg ember volt, egészen más, mint csak egy félévvel is azelőtt. A hirtelen változás tette, hogy hiába kergettük magunktól az elmulás hangulatát, sötét sejtelmekkel eltelve távoztunk. Adja Isten, hogy Társaságunk második negyedszázadának utolsóelőtti éve ne rejtegessen olyan csapást, mint az első megfelelője, mely tudvalevően az akkori elnök, báró Radvánszky Béla, halálát hozta meg.
Az élet folyt tovább a maga részvétlenül közömbös útján s mi elcsitítottuk aggodalmainkat. Elnökünk még el-ellátogatott az Akadémiába, s rendesen megtartotta egyetemi előadásait. Akik akkoriban láttuk őt s hallhattuk kötelességtudástól mindvégig átfűtött szavait, már-már azt hittük, hogy fegyelem és hit erősebb lesz, mint a most már kétségtelenül kiütköző alattomos kór, mely mind vánszorgóbbakká tette lépteit s mindinkább elfátyolosította szelídnézésű szemét. Vagy inkább akartuk hinni. Karácsony után összeomlott. Jöttek a mind reménytelenebbé váló életküzdelem kietlen hónapjai, a megújulást nem hozó tavasz, nyár elején az agónia s július derekán a vég. Tavaly ilyenkor még legalább aggódhattunk érte. Hiába volt; ma egybe kellett gyűlnünk, hogy búcsút vegyünk tőle, hogy vallomást tegyünk a felől, mit vesztettünk Benne.
Az ilyen megemlékezésnek tulajdonképpen hivatalos megnyilatkozásnak kellene lennie, de erre aligha mertem volna vállalkozni. S miután ezzel a megtisztelő feladattal a választmány egy egyszerű tagját bízta meg, úgy látszik az Elnökség is abban a véleményben van, hogy elhúnyt Elnökünk munkásságának hivatalosan logikushangú áttekintése, lemérni és értékelni próbálása, mondjuk néhány rövid búcsúszó kíséretében, éppen nem adna adaequat képet az ő egész egyéniségéről, következésképpen veszteségünkről és gyászunkról sem. Áldásy tudós volt, annak készült, és sohasem akart egyéb lenni. Legalább társaságunk körében kifejtett tudományos működéséről feltétlenül meg kell tehát emlékeznünk. De zárkózott és mimózaszerűen érzékeny lénye minden igyekezetével azon iparkodott, 50hogy írásaiban minél inkább személytelen legyen, hogy valami elfogultságféle mégcsak egy betűjére se vessen árnyékot. Ha tehát csak az írói működését vázolnók, ha nem kísérelnénk meg visszaidézni, ki állott ezeken a hidegen felsorakozó, feszes glédába merevült betűtömegeken túl, emlékezésünk bizonnyal fogyatékos volna. Legalább nekünk, kik nemcsak a kutatót, a tanárt, a társat és elnököt vesztettük el benne, hanem a barátot is, nyilvánvalóan kötelességünk az egész emberhez intézni búcsúköszöntésünket, annál is inkább, mert irodalmi működése éppen úgy a jövőé, mint a mienk, de a szubjektív rész velünk fog elhalni. Utódaink egy nagyképzettségű, szigorúan körülírt programm alapján dolgozó, hűvösen tárgyilagos lármás sikerekre nem pályázó, minden ízében megbízható tudományos jelenséget fognak tisztelni benne, mi mást is, mi többet. Számunkra igazság, hűség, becsület és melegség, élet tünt el Vele az életünkből. Társaságunk baráti körében kár volna eltitkolnunk, hogy nemcsak a tudatunk az, mi veszteségről ad számot, de a szemünk is könnyes, mikor a multra gondolunk.
Mikor ezt elismerjük és emlékezésünket ebben az értelemben alakítjuk, olyan személyiség példája lehet mentségünk, mint néhai Fejérpataky László, ki idestova harminchárom esztendővel ezelőtt, mikor ugyanerről a helyről Szilágyi Sándort búcsúztatta, – talán akad még sorainkban, ki emlékszik reá – ugyancsak azzal kezdte, hogy.«bizonyos-szubjektív érzés vesz erőt rajtam s ezt a szubjektivitást fogja mutatni emlékbeszédem is». Szilágyi Sándor gyámolítgatta az ő első szárnypróbálgatásait, bennünket is mindenekelőtt ifjúságunk köt össze Áldásy Antal emlékével. Ki tudna azokra az esztendőkre meghatottság nélkül visszagondolni? Nekünk egymás között aligha is kellene mentséget keresni, attól tartok, hogy kedves halottunk az egyetlen, ki természete szerint tiltakoznék reávonatkozó érzéseink kifejtése ellen. Inkább miatta hivatkoztam tehát Fejérpatakyra. Tudjuk, hogy amit ő tett, Áldásy szemében jól volt téve. «Mindig a legszívélyesebb jó viszony volt közöttünk», – szokta volt mondogatni, ami az ő modorában annyit jelentett, hogy rendületlen szeretettel és tisztelettel környezte egykori hivatalfőnöke minden lépését és megnyilatkozását. Ahogy beszélt róla, a «principális úr»-ról, – mert hiába lett belőle is egyetemi tanár, a múzeumi levéltárban magába szívott devóciót a katedrára is elvitte – mindenki előtt azonnal világossá tehette, mennyire alapvető tulajdonsága ennek a halkszavú és begombolkozott egyéniségnek a hála és szeretet, mindenki, egyesek és intézmények iránt, ha azokat érzéseire és elismerésére méltóknak ítélte. De ragaszkodása sohasem személyi érdekeken, hanem mindig jól lemért megbecsülésen, a munka értékelésén alapult. Szép szavak, tósztok, ünneplések nagyon hidegen hagyták, azt sem tapasztalhattuk, hogy összeköttetések, külsőségek bárkit is vonzódása tárgyává tettek volna. S ha mégis előfordult, hogy valakit szeretetével megtisztelt, de tudományos értéke, munkálkodásának odaadó volta felől nem volt meggyőződve, más esetekben szokatlan hévvel szerette megfogalmazni és hangsúlyozni idevágó, az úgynevezett közvéleménnyel esetleg egészen ellentétes álláspontját, mintha csak önmagát igyekezett volna megnyugtatni ítélkezésének pártatlansága és befolyásolhatatlansága felől.
Társaságunkkal tulajdonképpen életpályája hozta volt összeköttetésbe. Szaktudományának mindenkor a középkor egyetemes történelmét ismerte és vallotta, ennek művelésére készült a budapesti egyetemen, a bécsi Institutban s olaszországi tanulmányai idején. Ám hivatali pályája a múzeumi levéltár jó kikötőjébe vezette. 1894 április 17-én neveztetett ki könyvtári «segéd»-dé. Nem nagyon előkelő hangzású tisztség, de ezzel belekerült abba a környezetbe, mely, mint Schönherr Gyula feletti emlékbeszédében maga állapította meg, mindenkit ellenállhatatlanul ösztönöz a kutatásra, kiben csak némi fogékonyság lakik. Akik a Gondviselés kedvező kegyelméből a békeidők múzeumi levéltárában fiatal fővel legalább némi időt tölthettek, tudják, mennyire igaza volt. Azonban az a kedves sarokterem, s a talán még kedvesebb levéltári folyosó a magas szekrénypárkányon felsorakoztatott családi címereivel, minden ízével a magyar mult felkutatására intett. S mindenekelőtt ez a néma irányítás tette az egyetemes történelem mívelésére készült Áldásyt a hazai história, illetve annak segédtudományai lelkes és ernyedetlen istápjává. Ehhez járult Fejérpataky személye és vezetése, a sűrűn belátogató Radvánszky Béla báró, Nagy Iván, Nagy Imre, Csergheő Géza, Csoma József és Nyáry Albert báró társasága, no meg az a fiatal tudósgeneráció, melynek 51tagjaképpen a levéltárnoki munkálkodást megkezdette. A társulatunk művelte tudománycsoportoknak egytől-egyig büszkeségei voltak, csak természetes, hogy a mellettük és nyomukban haladó Áldásy sehogysem vonhatta ki magát hatásuk alól. Vérbeli genealógussá sohasem vált ugyan, de annál többet köszönhet néki másik tudományágunk a magyar heraldika, melynek terén rendszerező elméjével, érdeklődése és szorgalmával roppant munkát végzett.
Mindjárt múzeumi kineveztetése évében heraldikai dolgozattal, Batthyány Boldizsár és Benedek 1500-ban kelt címereslevelének leírásával köszöntött be a Turul hasábjain, hogy ezt a legközelebbi jövőben Kistárkányi Dénesé (1895), az Enyingi Török családé (1897), majd egész sor idevágó emlékünk ismertetése kövesse. Közben pedig állandóan próbáját adhatta kezdettől fogva megnyilatkozó széleskörű olvasottságának; 1893-tól fogva a Turul kritikai rovatának is hű munkatársa maradt. Fejérpataky szemmelláthatóan szívesen bízta különösen a külföld eredményeinek állandó szemmeltartását fiatal alárendeltjeire, kiknek sorában Áldásy ismertetései, hosszú, de egyben lapidáris, mindig tárgyilagos mondataikkal ezentúl a Turul állandó jellegzetességeihez tartoztak. Jellegzetes voltukat pedig elsősorban egyveretűségüknek köszönhették. Azok voltak stílusukban, s ami ennél sokkal fontosabb, a «non quis, sed quid»-elvnek kultusza tekintetében. Míg egyrészt huszonöt éves korában a «Manuel de diplomatique» kapcsán egy Giry-nek bőbeszédűséget mert a szemére vetni, ha egyúttal el is ismerte a kifogásolt részek önmagukban értékes voltát, másrészt teljesen kiforrott esztendeiben hajlandó volt alig ismert nevű szerzők, akár fiatal doktorjelöltek, ismertetésének nekiülni s őket esetleg fenntartás nélküli dicsérettel illetni, ha úgy találta, hogy újat és eredetit hoztak. Miután önismerete sohasem engedte, hogy olyasminek értékelésébe fogjon, mi a tudásán túl s nem érdeklődési körein innen esett, kritikai működésében tulajdonképpen alig van szavakba foglalható fejlődés. Bizonyos meghatottsággal kell ezt megállapítani, ha paradoxonnak hangzik is. Legfeljebb a látköre bővült, a megfigyelése szakszerűsége izmosodott t. i., a kritikus másik alapvető s az előbbivel legalább is egyenrangú tulajdonsága, az önállóság és a hozzáférhetetlenség, mit sem változott benne. Ebben a tekintetben Áldásy kezdettől fogva készen volt, tévedhetett, de tollát mindig ugyanaz a tiszta és rendületlen meggyőződés vezette.
Egészen más eredményhez vezet a Társaságunkat érdeklő tárgykörökben – egyebekre vonatkozók szóvátételét tudatosan kerülöm – végzett irodalmi működésének megfigyelése. Amint a múzeumi ranglétrán felfelé haladt, 1898-tól segédőr, 1902-től őr lett, s egyúttal Társaságunk életében is mind jelentősebb szerepet nyerve, 1896 óta a választmányban, 1899-től a jegyzői tisztségben szolgálta a reá bízott hivatalos és tudományos érdekeket, mind jobban összenőtt a múzeumi címereslevelek gazdag gyüjteményével, mely – nyugodtan mondhatjuk, hogy – elsősorban az ő munkás keze nyomán vált a kutatás számára áttekinthető és hozzáférhető értékké. Szinte természetes, hogy a Nemzeti Múzeum centenáris kiadványában az idevágó anyag rövid jellemzése reá hárult, mikor is szerény büszkeséggel jelenthette, hogy annak «szakszerű feldolgozása be van fejezve és a gyűjtemény leíró katalógusa, mely a címereknek az eredeti szövegben adott leírásán kívül még az oklevélben foglalt személyi vonatkozású adatokat is tartalmazza, előreláthatólag rövid idő mulva kikerül a sajtó alól, a még kiadatlan vagy hibásan közzétett címerek rajzaival. Ilymódon levéltárunk e gyüjteménye a szakkörök részére épp úgy, mint a nagyközönség előtt, ismeretessé válik».
Úgy is történt. 1904-ben napvilágot látott a múzeumi címeresleveleket ismertető első katalóguskötet 631 tétellel. Hosszas becslési kísérletek helyett talán elég, ha annyit mondunk róla, hogy a benne jelentkező ismertetési elvek általánosan elfogadott mintákká váltak s nincs címerkutató, ki ezt a füzetet ne tartaná állandóan a kezeügyében. A szerző nem is az az Áldásy volt többé, kit a századvégi olvasóközönség mint buzgó és megbízható címerkiadót tanult megismerni. A végzett hatalmas munka kifinomította ítéletét és biztos félreérthetetlenséget adott kifejezésmódjának. Szempontjainak köre is erőteljesen kibővült, ha ezt magából a katalógusból, a szöveg szűkreszabott volta következtében, talán nem is sikerülne megállapítanunk. De ezután következő egyes címerközlései határozottan kihívják az előnyösen módosított ítéletet. Ha fentemlített korai életjeladásait a Campanellis János címeréről 1909-ben 52vagy a Petrus Gentile Senilis de Montefalcoéról 1913-ban írott dolgozataival egybevetjük, mélyreható fejlődés felől kell tanúskodnunk. Ha azok valóban közlések voltak, korrekt blazonálások, mik a címerről mindent elmondottak, mit tudni illik és kell, ezekben a címerleírás formailag már szinte mellékes vagy mondjuk inkább csak kiindulás-jellegű. Az alap természetesen továbbra is és mindig a címer, de ezenkívül egész tanulmány szolgálja az armális részleteinek és jellegzetességeinek történeti beállítását és magyarázó megfejtését. Mindinkább szóhoz jutott most már gazdag, a középkort illető általános tudása, s az egyes címerek között éles szemmel felfedezett analógiák fokozatosan belevitték a címert viselő családok vérségi kapcsolatainak és leszármazásának szemmeltartásába is. Megnyílt az út a heraldikán keresztül a genealógia felé. Az Armbruster-család címeresleveleiről adott publikációja már nemcsak a megújuló ábrázolásokat – s a szövegek minden fordulatát igyekszik tisztázni, de részletes családtörténetet is ad, hogy utolsó nagy dolgozatában, melyet a Bezerédj-család multjának szentelt, a címeranalizis az egésznek terjedelemben tört részévé zsugorodjék s gondos, a hipotetikus részleteket mindenütt kiemelő genealógia kövesse. A szeretet, az igazi érdeklődés itt is a címeré, tehát talán ki is egészíthetjük, amit az előbb mondottunk, hogy t. i. nem lett igazi genealógussá. Kiegészíthetjük olyanformán, hogy soha nem is lett volna azzá, bármily hosszúra nyúlik kutatói munkássága. Bizonyos, hogy eredeti programmjától, és pedig a genealógia irányában jócskán eltért, de a címer a maga körülírt adottságában valóságérzékét lényegesen inkább vonzotta. S ezen változtatni az ő veleszületett lelki alkata mellett aligha is tudott volna, a családtörténettől szinte elválaszthatatlan hozzávetések, átöröklési elméletek, önmagukban izgatóan érdekes, de inkább az élettudomány körébe vágó, histórikusra nézve bizonnyal süppedékes talajt jelentő világától ösztönszerűen idegenkedett tudniillik.
Ha szabadna a történeti kutatás művelőit egész általánosságban és első közelítésben két csoportra osztani, megkülönböztető jegyül, gondolom, azt lehetne állítani, hogy egyiknek a fantázia, másiknak a valóságérzék az uralkodó csillagzata. S amennyire áll, hogy a két tábort nem lehet egymástól szigorúan elkülöníteni; annyira kétségtelen, hogy Áldásyt lényegében a második csoportba kell soroznunk. Viszont a fantáziától távolról sem tartott annyira, mint az elfogultságtól, hiszen – mint Zarándy, Huba vére Szemere című munkája ismertetésében részletesebben is kifejtette – az írásba nem foglalt hagyományt, a történetírói fantázia melegágyát és legfőbb táplálóját határozottan megbecsülte s ezenfelül nyomatékosan igyekezett érdeklődési körét, a valóság forrásanyagát, olyan széles körre terjeszteni, hogy a másik tábor kétségkívül jogos, sőt elengedhetetlen, szemszögéből nézve is, meg kell hajolnunk óvatos tartózkodása előtt. Annál is inkább, mert ez az óvatosság, legalább is elvben, nem a fegyelmezett és adatokkal támogatott történetírói fantázia és találékonyságra, – ezt másokban mindig elismerte – csak annak fattyúhajtásaira vonatkozott kimondottan. Amint szeretni tudta az életet a maga egészében, fel tudott újulni a nagyváros pezsgő életritmusán, s a munka nyüzsgő lármájában és minden eredményében a hívő ember szemével az Istenség teremtő gondolatainak kiteljesülését szemlélte, úgy ennek az életnek minden a multban rögzült megnyilatkozását történeti anyagnak tartotta, és pedig egészen tudatosan. A fantázia fékentartása tehát nála mindent jelentett, csak petrifikálódást és elfogult elzárkózást nem. A historikusképzés – nem kritika ez, hiszen mindenütt így van, csak ténymegállapítás – valljuk be, inkább betűembereket nevel. A fiatal történetkutató általában csak azt tartja forrásnak, ami írva van. Ezzel a tudatszínezettel kezdte meg élete munkáját kedves halottunk, így cselekedtünk valamennyien. Az élettől való el nem zárkózás, utazások, más tudományok eredményeinek szemmeltartása és méltánylása teszi azután, ha megteszi, hogy új lehetőségeket is meglát a szemünk és hajlandókká válunk egyéb kategóriák forrássá avatására. Áldásy oklevelek és könyvek között töltötte életét, de tudta, hogy a történet nemcsak oklevelek és szövegekben nyilatkozik meg. Amint melegen köszöntötte Kekule v. Stradonitz, a Museumskunde 1908. évfolyamában közreadott dolgozatát, mely erőteljesen követelte, hogy a múzeumokban egybegyüjtött tárgyak, lévén azok történeti emlékek, nemcsak stiláris jegyeik, de a rajtuk megjelenő történeti adatok, mindenekelőtt az esetleges címerek alapján is meghatároztassanak és értékeltessenek, amint 53egyetértett szerzővel abban, hogy a műtörténészre nézve elengedhetetlen a történeti, specialiter heraldikai tudás, éppen úgy ő maga nemcsak módszertani kézikönyvekből tudta, hogy a történetkutatásnak nem pusztán írott, de tárgyi inspirálói és kútfői is vannak. Egyetlen esetet sem tudok, hogy a Nemzeti Múzeum valamely nevezetesebb szerzeményét azonnal a birtokbavétel után gondosan meg ne nézte volna, s ne igyekezett volna annak tanúságát az írott források adta miliőbe beilleszteni. Saját történetkutatói munkásságán is kivetül ez a hajlandóság, hiszen heraldikus volt, s a címer már magában is hatékony kapcsoló tényező; kosztüm-, fegyver-, s általában tárgyi megfontolásokra késztet. Hogy a végső konzekvenciákat nem vonta le minden téren, az megint óvatos tartózkodásának következménye. Nem akart bírói talárt ölteni olyan perben, melynek bizonyító anyagát nem ismerte minden vonatkozásban. De hogy az elbírálásra váró peres adatok nemcsak aktákból állanak, nagyon jól tudta. S ki merné állítani, hogy ez a sokoldalú forrásszemlélet nem ér a tudomány szempontjából legalább annyit, mint a leggazdagabb fantázia szűkreszabott érdeklődési körökkel párosultan.
Az a korszak, melynek tanulságát, kiképeztetését köszönhette, még a pozitivizmus kora volt. Ennek viselte eltörhetetlen lelki hegeit, ha tudományos fegyverkészletét nem is volt hajlandó mindenestől magára ölteni. Ezt már mély és odaadó vallásos érzése sem engedte volna, melynél fogva a transzcendens tényezők történeti hatásait minden vonatkozásban kereste és elismerte. Tudjuk, hogy az a századvégi kutató irányzat sűrűn torkollott kimondott materializmusba, s ha nem is, gyakran hozta zavarba fellépése átlátszóságával, ellenmondást bajosan tűrő igényeivel, roppant öntudatot kölcsönző tételeivel a lelki hatóerőket teljesen feladni mégsem akaró gondolkozókat. Áldásy ezeket a vívódásokat krízis formájában azt hiszem nem ismerte. Tudománya a pozitivizmusban gyökeredzett, de dogmatikusan katolikus hittel párosult. S miután azt tartotta, hogy a hit tény, a tudomány folyamat, tudta azt is, hogy ellentéteik ideiglenesek vagy inkább látszólagosak; a hitnek az állandóság, az életnek és a tudománynak viszont a változás a legfőbb törvénye. Így azután mindig emelt fővel és nyugodt lélekkel járta a maga útját. Zátonyokra sohasem került, mert ami az esetleges érzelmi áldozatokat illeti, azokat mindig önáltatás, porhintés és fenntartás nélkül hozta meg a pozitív tudomány kedvéért. S ugyanakkor hitében és mindabban, mit a végtelenbe kapcsolódás a kutatóra nézve jelent, soha meg nem ingott.
Heraldikai tudományos irányzata, mint felette tartott akadémiai emlékbeszédében világosan érezteti, a Csoma Józsefé. Mikor Csoma sírkőtanulmányai értékéről beszélt, mintha a maga célkitűzését próbálta volna szavakba önteni. Eredményei – mondotta – nem puszta címerblazonálásokban állanak, hanem az odavágó egyéb, főleg pecséttani emlékek lehető egybegyüjtése s azok segélyével a címerek kialakulásának, fejelődéstörténetének megvilágításában. Elvei és felállított szabályai lehet, hogy merevek, lehet hogy némi tágítás, fantázia- és szemethunyás mellett sok nemzetiségi címert lett volna képes még kimutatni, de kérdés, kiállották volna-e ezek a tudományos kritikát. Minden szaván érzik, hogy örült volna a nemzeti múlt heraldikai felgazdagításának, hogy áldozatába került a szerényebb aratással való beérés. De azért Thalyval szemben, ki «érthető okokból» – ez a két szó idézet – s egy kései, címerleírásra támaszkodva a Kossuth-címer pajzsfigurájának kísérőjében magyar süveget vélt látni, teljes hévvel csatlakozik Csoma ridegebb aranykagyló-felfogásához, mert az ő megállapításai mozognak a valóság vitathatatlan talaján. Méltányolta Sándor Imre minél több címerkép közlésére irányuló törekvését, mert az ábra többet mond, mint bármely szakavatott leírás, de – suum cuique – ahol maga a forrásanyag csak leírást tartalmaz, ott nem szabad rekonstruálni. Honnan tudjuk, kérdi, hogy a Tasnádi Puskáscsalád címerének páncélosa éppen Zrínyi-sisakot visel, mikor a szöveg általában csak sisakot mond? Az előbbi bizonyára kedvesebb, mindenekelőtt magyarosabb volna, de az igazság és hűség az előbbrevaló s rosszul felfogott nemzeti ízlés volna az, mi igazolhatatlan elemekből próbálna táplálkozni.
Mikor a Csoma-emlékbeszédet tartotta, 1917-ben ötvenedik évéhez közeledett. Valaki avatatlan azt gondolhatná, már lehámlott róla az ifjúság lelkesedése s innen a hidegen mérlegelő elfogulatlanság, mi tollát vezeti. Tévedne. Áldásy, eltekintve betegséggel kitöltött utolsó esztendejétől, 54mindvégig fiatal maradt. Amióta csak ismertük, nyílt szemmel figyelt, agitált, támogatott, bírált és dolgozott; pontos időbeosztás és megfontolt munkaprogrammal. Napi teendőit eleve úgy intézte, hogy minél több legyen egymásután és egyfolytában lebonyolítható. Ilyenkor azután állandóan útban volt, megbízásokat adott vagy kért számon, az Akadémiáról átjött a Múzeumba, röviden előadta mondanivalóját, átnézett egy-egy folyóiratot vagy könyvet, azután sebesen búcsúzott, mert tíz perc mulya vizsgálata kezdődik s utána még előadása. Tíz perc bőven elég átmenni az egyetemre, – éppen ez az eset jut most eszembe – mondottam neki egyszer az utolsóelőtti őszön, hogy tartóztatni próbáljam. Igaz, felelte, de közben be kell még néznem a zenei osztályba, – s meglengette a kezében tartott külföldi újságkivágatot. «Egy Liszt-adalékot találtam, hátha Isoz-ék hasznát vehetik.» Ilyen volt az a bizonyos egyoldalúság, melyet itt-ott néha szemére vetettek.
Talán, talán akadt t. i. egy-két, mondjuk, nemjóakarója is, de mindig céhbeli, ez pedig tudvalevően döntő enyhítőkörülmény. Az ilyen programmteli napokkal váltotta meg azután a következőket, melyeket gyönyörű budai otthonában teljesen a kutató munkának szentelhetett. Harmadnap azonban megint feltűnt sietős járása, újra közöttünk volt, örökös nyugtalanságban, munkakedvben, egyformán fiatalon.
Hogy tudományos gondolkozásában érzéseivel, hagyománytiszteletével mennyire kellett küzdenie s hogy mennyire kész volt az igazság, a haladás kedvéért mindezt megtagadni, maga vallotta meg, egészen ünnepélyes formában Társaságunk negyedszázados jubileumi ülésén tartott titkári beszámolóján. Épen tíz évvel történt ez a Csoma-emlékbeszéd előtt 1907-ben. Szinte fiatalember volt még akkor, de a tónus ugyanazon áldozatkész szigor hangja. Újra elmondhatjuk, mit a kritikus Áldásyról mondottunk; lélekalkata nem volt életkora függvénye, elejétől végig ugyanaz maradt.
Miután reámutatott a hazai történettudomány hatalmas kibontakozására az akkor elmult huszonöt év alatt, így folytatta: «Ez a munka nem járt minden rombolás nélkül. Hazánk köztörténetéből számos, nemzeti büszkeségünknek hízelgő, elődeink által kegyelettel ápolt és őrzött hagyományt, mondát kellett fájó szívvel bár, de mégis kiküszöbölnünk, mert a tudományos kritika ítélőszéke előtt nem állhattak meg.» Sokszor megzavarta az új, ezt magánbeszélgetésekben nem is tagadta, egy-egy állítást vagy levezetést fanyar mosollyal fogadott, de ha bevált, azonnal úgy hirdette, mint saját meggyőződését. Mert nemcsak az igazságot tisztelte mindennél jobban, de annak a munkának, mely a meglévőt elavulttá tudta tenni, végeredményben egyenesen örült. Még akkor is, ha nemcsak világnézeti, hanem egyenesen személyi érzékenységet, kedélybeli adottságot, szeretett személyeket is érintett. «Furcsa – mondotta egyízben – hogy Fejérpataky eredményei, jóllehet annak idején a legmodernebb elvek s a tudományos fejlődés állandó szemmeltartása mellett dolgozott és tanított, rendre megdőltek, s talán nincs is tétele, mit tanítványai jórészt még életében ki ne kezdtek volna. Igaz, – tette hozzá némi gondolkodás után – hogy talán éppen ebben áll az ő tudományos jelentősége.» Nem tudtam akkor hirtelenében, igazat adjak-e neki maradéktalanul, de éreztem, s gondolom mindannyian úgy érezzük, hogy ha a Fejérpatakyt illető jellemzés kíválthat is némi szkepszist, magát Áldásyt bajos volna jobban jellemezni, mint tette ő maga ezzel a rövid és önkénytelen megjegyzésével.
A jubileumi év említett titkári jelentését még jegyzői minőségében tulajdonképpen Schönherr Gyulát helyettesítve mutatta volt be, de a Társaság belső ügyeinek jövendőbeli intézőjét már akkor mindenki benne látta. Az 1908. februári választmányi ülés formaszerűen is megbízta a titkári teendők végzésével, őt választva egyúttal a Kassára távozó Varjú Elemér helyébe a Turul szerkesztőjévé. Az év végére valóságos titkárrá lett s kétségtelen volt, hogy a második negyedszázad alakításában a legnagyobb szerepek egyike vár reá. Ez a második huszonöt év virágos reménység jegyében kezdődött. «A régiek nyomdokaiba lépő fiatalabb nemzedék – mondotta a jubileumi ülés megnyitójában Fejérpataky – teljes biztosítékot nyujt arra, hogy az a tudományos szellem, melyet elköltözött társaink körünkben meghonosítottak, Társulatunk életének második negyedszázadában is ugyanaz marad. Nekik már nem kell megküzdeniök azokkal a nehézségekkel, melyeken az első alapítók átestek. Szilárd talajon építhetnek tovább s csak rajtok áll, hogy a második negyedszázad eredményei sokkalta felülmúlják 55azokat, melyekre visszatekinteni most módunkban áll.»
Akkor mindenki úgy érezte, talán leginkább Áldásy, hogy a «principális úr»-nak igaza van. Tudjuk mi következett, ő is, hallgatósága is csalatkozott. Szilárd talaj helyett az új nemzedék lába alól szinte egészen elveszett a talaj, tagjainak egészen más nehézségekkel kellett megbirkózni, mint az elődöknek. Szinte csoda, hogy az eredmények, ha nem is múlták felül a régieket, méltók maradtak azokhoz. Ez igazán ennek a fiatalabb gárdának, valljuk meg, elsősorban Áldásy Antalnak érdeme.
Mert mindenekelőtt és mindenki előtt ő állt a gáton. Akarattal, lelkesedéssel és munkával. Egyre bővülő hatásköre, igaz, mind több módot adott a kezdeményezés és cselekvésre. 1916 óta Ortvay Tivadar utóda a másodelnöki székben, majd Fejérpataky László elvesztése után a Társaság elnöke. De visszatekintve az elmúltakra, szinte rossz tréfának hangzik nagy dolgokat, cselekedeteket várni az akkor elkövetkezett keserves esztendőktől. Jó, hogy nem tudtuk, mi vár reánk. Ha egyesek és összességek szerencséje római felfogásban a szerint alakul, mennyire képesek «fortia agere et pati», a mi sorsunk az előirásból valahogy kiemelte a kötőszót s helyébe cezurát tett. Az első negyedszázadra inkább a fortia agere, a másodikra majdnem tisztán a fortia pati szerepe várt. Áldásy elnöki korszaka tulajdonképpen a legnagyobb dícsérettel illettetnék már akkor, ha egyszerűen megállapítanánk, hogy a Magyar Heraldikai és Genealogiai Társaság az egyre fokozódó lerongyolódás esztendeiben nem halt meg. Hogy élni tudott, azt már mindenesetre a szeretet tette, a megmaradt tagok érdeklődése s az elnöknek a tagokat együttartó szeretete. Mikor megjelent, számonkért, dícsért, korholt vagy bátorított, valahogy mindig Kazinczy Ferenc jutott az eszembe, mert talán legemberibb a tűrésben és csüggedetlenségben volt 1909-ben miután Posse monumentális pecsétkiadványa megjelent, még arról álmodozott, hogy ezt egy hasonló rangú hazai munka követhetné. De mikor olyan viszonyok következtek, hogy címerkatalógusa 1917-re elkészült második füzetének több mint tíz esztendeig kellett várni a megjelenésre, akkor is ugyanaz a rendíthetetlen kitartás maradt. Fejérpataky első két kötetének méltó folytatásaképpen még megjelentethette a Monumenta Heraldica III. részét, elkészítette a Turul tartalommutatóját, s a félszázados jubileumot előkészítő bizottság őt kérte fel a Társaság történetének megírására.
Ez utóbbi már úgy tudom, nem jutott befejezésig. A kezéből kihullott tollat másnak kell felvennie, de ennél a munkánál, a munka szempontjából talán jobb is így. Ebben a krónikában t. i. amennyire őt ismertük, alig esett volna szó valakiről, kit bárki más sűrűn, az utolsó tíz évet illetően, szinte minden sorban említeni fog, t. i. Áldásy Antalról. Munkásságáról, s az irántunk való sok szeretetéről. Büszkék lehetnek azok, kiknek adni tudott önmagából, kik előtt megnyílt a szíve, azok például, kiknek néha beszélt az Édesanyjáról. Ők a legérzékenyebben sujtottak, de mindenki adósnak tudhatja magát, kivel a szellemi élet barrikádjain, ha csak pillanatra is összetalálkozott. Hálára a mult, szeretetre és munkára kötelezettnek a jövő iránt.
A Kerepesi-temető útvesztőinek ismerői néhány év előtt egy régi kripta áttelepítésének voltak szemtanúi. A Deák-mauzoleum s a főút közötti átjáró egyik szegletébe régen elhalt új lakók költöztek. «Ruhestätte der Familie Áldásy.» A kíváncsiak az előkelő multnak kijáró hűvös meghatottsággal olvasgatták, hogy egy régi budai familia tagjai között a Lánchíd építője is ott alussza örök álmát. A mi számunkra az ódon síroszlop nem hideg tiszteletadási alkalmat jelent. Felette lebeg sok-sok kedves óránk, elmúlt ifjúságunk, nagyratörő vágyaink, lelkes tettrekészségünk, elpihent küzdelmeink ezernyi kedves emléke. A férfi, ki utoljára lépte át ezt a szomorú küszöböt, bennünk s rajtunk keresztül utódainkban továbbra is él. Nem mondjuk tehát, mint ilyenkor szokás, hogy áldott legyen, tudjuk és érezzük, hogy felesleges a felszólító mód, hogy mindig, különösen pedig mikor így együtt vagyunk, élet és érték, élő hagyomány és ható érték, áldott közöttünk az ő emléke.
TÓTH ZOLTÁN.
