I. ENDRE KIRÁLY TÖRVÉNYBEIDÉZŐ ÉRCBILLOGA.
56I. ENDRE KIRÁLY TÖRVÉNYBEIDÉZŐ ÉRCBILLOGA.
Eddigi ismereteink szerint a XI. századból csak egyetlenegy kétségtelen hitelű királyi pecsétünk maradt fenn. Szent László királynak rongált állapotban levő, nagy egyoldalú viaszpecsétje ez, mely az I. Endre király kisebbik fia, Dávid herceg által a tihanyi bencés-apátságnak tett birtokadomány királyi megerősítéséül van az erről szóló, 1090 táján kelt oklevél bőrhártyájára «befüggesztve». A befüggesztés az oklevél közepe alá négyszögben () tett két pár párhuzamos bevágáson keresztben áthúzott két bőrszalaggal történt. A pecsét átmérője 85–88 mm, a pecsétképé 70 mm. A széttöredezéshez közelálló pecséten Fejérpataky László tanusága szerint 1880-ban még eléggé látható volt belső vonalkörben a szent király egyszerű trónuson ülő, jobbjában hosszú, liliomos kormánypálcát tartó képe. Baljában bizonyára keresztes országalmát tartott, de ez már akkor sem volt kivehető.*
Dávid dux oklevele a pannonhalmi főapátság rendi levéltárában: Tihany, Fasc. I. nr. 3. jelzet alatt őriztetik. Hasonmását pecsét nélkül közli Sickel Theodor: Monumenta graphica medii aevi. Fasc. III. Tab. Ugyanez a már erősen megrongált pecséttel látható a Pannonhalmi Szent Benedekrend Története X. köt. 19. lapján. A még épebb pecsétnek képét 1. Bunyitay Vince: Szent László király emlékezete. 1892. 81 l. Innét átvette Fejérpataky László: Három királyi pecsét. Turul, 1892. 135. l. V. ö. uő.: Kálmán király oklevelei. 1892. 13. l.; Millenniumi Magyar Nemzet Története II. köt. 138. l.
Bartoniek Emma megállapitása szerint Szent László pecsétje ábrázolásában legközelebb áll a király ipának, Rheinfeldeni Rudolf német ellenkirálynak († 1080) pecsétjéhez. Ezen, éppúgy, mint Szent László pecsétjén, a korábbi német császári és királyi pecsétek közeli rokonsága mellett az egykorú francia királyok pecsétjeinek hatása is felismerhető.*
Bartoniek Emma: Az Árpádok ércpecsétei. Turul, 1924–1925: 12–14. V.ö. Posse: Die Siegel der deutschen Kaiser und Könige. Dresden I. (1909.) Taf. 18. Nr. 1.
Nehezebben magyarázható Szent László pecsétjének körirata. Ez kiegészítve a következő «+ SIGILLVM LADE(SLAI) REGIS.» A legendát külső vonalkör veszi körül. Az egykorú nyugati gyakorlatban, a német és francia uralkodók pecsétjein azt látjuk, hogy a körirat mindig az uralkodó nominativusban álló nevével kezdődik, amelyet rendesen a «DEI GRATIA» formula devotionis-szal az uralkodó címei követnek. A XI. században egyedül Szent László és Hitvalló Edward angol király (1043–1066) pecsétjének legendáját vezeti be a «SIGILLVM» szó s e mellé a két király neve természetesen genitivusba kerül.*
Wyon: The great seals of England. London, 1887. 3. l. és Plate I. Nr. 5. «SIGILLVM EADVVARDI ANGLORIUM BASILEI». V. ö. Bartoniek, Turul, 1924–1925:14.
Šufflay Milán a Szent László pecsétjén olvasható «SIGILLVM» szóból merész következtetést von le. Szerinte e szó nem bizonyít kevesebbet, mint azt, hogy Szent László királynak egyidejűleg egy másik, közönséges pecsétje, illetőleg pecsétnyomója is volt, «amelyet rendesen magával vitt». A «Sigillum» szóval kezdődő legendájú pecsétet pedig csak rendkívüli, speciális alkalmakkor használták, midőn a király az országból távol volt. Megfelelne tehát ez a későbbi francia okleveles gyakorlatból ismert, úgynevezett «sceaux ordonnés»-nek, az «elrendelt pecsétek»-nek, melyeknek körirata mindig a «Sigillum» szóval vagy ennek «S» kezdőbetűjével kezdődött és Franciaországban csak akkor használták, ha a király kereszteshadjáraton vagy más hadi expedíción az országból hosszasan távol volt: «Sigillum regium in absentia magni ordinatum». Šufflay szerint «nagyon valószínű, hogy Szent László efféle pecsétet akkor rendelt el, mikor szándéka volt, hogy felkeresse a szentföldet» ... «S habár Szent László szándékát véghez nem vitte, új pecsétje otthon használtatott, mikor az országos ügyek idegen földre hívták. Így pl. ez «elrendelt pecsét» akkor került a tihanyi monostor részére kiadott Dávid dux-féle adományra, mikor Szent László Csehország határán tartózkodott» ... «1095. évben az elrendelt pecsétjét Dávid hercegnél hagyta, ez tehát a király visszatéréséig, mondhatni, annak felhatalmazottja volt».*
Šufflay: A két arbei ikeroklevél. Századok, 1905: 312. 1. jegyzet.
Mabillon azonban, továbbá Giry – kire 57Šufflay hivatkozik – és más francia diplomaticusok és sphragisticusok legkevésbbé sem igazolják azt, hogy ily speciális használatú pecsétjük már a XI. században lett volna a francia királyoknak. Annál kevésbbé lehetett Szent László magyar királynak. Mindannyian XIII–XVI. századi királyokat: IX. Lajost, Merész (III.) Fülöpöt, Valois Fülöpöt, V–VII. Károlyt, XI–XII. Lajost és I. Ferencet sorolják fel, mint akik kereszteshadjárataik vagy más külföldi hadi vállalkozásaik alkalmából ily «sigillum regium ordinatum»-ot vésettek. A «sigillum» szó is csak a XII. század második felében kerül a francia, de nem a királyi pecsétek legendájába.* Šufflay a Dávid dux-féle oklevél dátumát is túlkésőre, 1095-re teszi. Hóman Bálintnak az oklevél tanunévsorából kikövetkeztetett számítása szerint nem kelhetett 1091 után.* Nálunk, Szent László és Kálmán király törvényeinek tanusága szerint, a sigillum szót – mint alább látni fogjuk – egy egészen más speciális értelemben, a perbeidéző, bírói pecsét jelölésére is használták.
A. Giry: Manuel de diplomatique. Paris, 1894. 643–644 és 775; J. Mabillon: De re diplomatica libri VI. Paris, 1709. 139; J. Roman: Manuel de sigillographie Française. Paris, 1912. 231.
Turul, 1910:103. V. ö. Szentpétery: Az árpádházi királyok okleveleinek kritikai jegyzéke I. 23. szám
Ennyit egyetlen fennmaradt XI. századi, kétségtelen hitelű királyi pecsétünkről.*
Ismeretlen egyházi testület által kiállított legrégibb magánoklevelünkön, Gudennek a veszprémi káptalan részére szóló (Pauler Gyula szerint 1079-ből, Fejérpataky László szerint 1079–80. tájékáról, Karácsonyi János szerint pedig az 1082. évből való) adománylevelén is függ hártyaszalagon egy viaszpecsét, amely azonban aligha való a XI. századból. A zsoltárokból vett körirata után ítélve egyházi jellegű és typariuma kimutathatólag még a XIII. század első felében is használatban volt. Mivel a függő viaszpecsét a XI. század végén még nyugaton és délen is igen ritka, Eckhart Ferenc kifejezte azon gyanúját, hogy a pecsétet jóval később, utólag akasztották Guden adománylevelére. Eredetije a veszprémi káptalan magánlevéltárában 11. doboz, Paloznak cs. No. 2. L. Fejérpataky: Oklevelek II. István korából 9–12; F. Eckhart: Die glaubwürdigen Orte Ungarns im Mittelalter. Mitteilungen des Instituts für österreichische Geschichtsforschung. Ergänzungsbd. IX. 2. Heft 411. l. 2. jegyz. Különnyomat 1914, 19, Századok 1913: 648. l. 1. jegyz. Szentpétery Imre: Magyar oklevéltan (1930) 48. l. 1. jegyz.
Nagyon csekély, amit ezenfelül legelső királyaink pecsétjeiről tudunk. Némi kései feljegyzéseken kívül jórészt csak következtetésekre vagyunk utalva. Nagyon valószínű például, hogy Szent Istvánnak meg korban egymásután volt kétféle pecsétje. A veszprémvölgyi apácák számára a balkáni görög magánoklevelek formaságai között, 1002 közepe előtt, görög nyelven kiállított s tekercsbe (rotulus) sodort adománylevelét aligha zárta le ugyanaz a pecsét, mint amelyet később a III. Ottó és II. Henrik német császárok kancelláriai praxisának mintájára készült alapítólevelek bőrhártyáin tett keresztvágások sarkainak visszahajtása útján nyert nyíláson «átgyúrt» viaszba nyomtak.
Szent István első, veszprémvölgyi görög oklevelét lezáró pecsétjéről Kálmán király 1109. évi renovációjának latin nyelvű szövege nyujt fontos, értesítést. Ebből megtudjuk, hogy bár az oklevél bizánci gyakorlat szerint tekercs (rotulus) alakban volt kibocsátva, pecsétje nem volt a bizánci császári és alsóbb kancelláriák praxisában leggyakrabban alkalmazott arany-, ezüst-, ólom-, szóval ércpecsét (bulla), hanem az ugyanott csak nagyritkán, kivételesen követett eljárás szerint a tekercset lezáró viaszba volt nyomva. Később a renováció is azért vált szükségessé, mert egy per alkalmával a viasszal lezárt oklevelet felbontották s így pecsétje is letörött, az oklevél érvényét vesztette.*
L. a Kálmán király-féle renovációnak a Magyar Nemzeti Múzeum Levéltári Osztályában őrzött pecséttelen, eredeti példányában a latin szöveg 2–5. sorát Fejérpataky: Kálmán király oklevelei 33; magyarázatát 1. Hóman Bálint: Szent István görög oklevele. Századok 1917:239–40. Különnyomat 54–55; Szentpétery Imre: Magyar oklevéltan 40–41. A bizánci császári és egyéb pecsétek anyagáról l. Schlumberger: Sigillographie de l'empire Byzantin. Paris, 1884. 10.; a bizánci viaszpecsétről l. Fr. Dölger: Der Kodikellos des Christodulos in Palermo. Excurs II. Die Urkundenarten im XI. und XII. Jahrhundert. Sonderabzug aus dem Archiv für Urkundenforschung XI. (1929) 42.
Szent István király szövegük szerint hiteleseknek bizonyult latin nyelvű alapítóleveleit újabb megállapítás szerint egy ismeretlen nevű német császári kancelláriai alkalmazott fogalmazta és írta, aki előbb hosszú ideig működött III. Ottó császár szolgálatában s II. Henrik királyságának első évében, az 1002. év nyarán jött hazánkba, a magyar király udvarába. A német 58diplomatikában az akkor működött kancellár neve után Heribert C. jeggyel jelölik ezt a hozzánk szakadt s a magyarországi latin nyelvű okleveles gyakorlat alapjait lerakó német kancelláriai alkalmazottat. Amennyiben az eredetit utánzó pannonhalmi alapítólevélből és a fennmaradt átiratokból megállapítható, nemcsak az oklevelek szövegezésében, de azok külső kiállításában is ragaszkodott a császári kancelláriában eltanult praxishoz, bár kimutathatólag úgy már otthon, mint Szent István kancelláriájában mindkét téren hozott be újításokat. Így hát feltehető, sőt alább bizonyítani is kívánjuk, hogy némi módosítással Szent István számára is az akkor legmodernebb német császári és királyi nagy viasz trón-pecsétek mintájára vésetett typariumot és természetesen a magyar királyi pecsétet is az akkor és még jó sokáig kizárólagos német kancelláriai praxis szerint «átnyomással» erősítette a királyi alapítólevelekre. Szent István egyetlen, az eredetiség külső látszatával bíró oklevelének, a pannonhalmi alapítólevélnek egyesek által még védett hitelét is egyebek mellett az egykorú német császári oklevelekétől eltérő s mintegy 100 évvel modernebb megpecsételési mód ingatta meg úgyszólván menthetetlenül.*
Harry Bresslau: Internationale Beziehungen im Urkundenwesen des Mittelalters. Archiv für Urkundenforschung 1916. 19, v. ö. uo. 42 és 65–76. Excurs. Zu den Urkunden König Stephans von Ungarn. V. ö. Harold Steinackernek már a Mitteilungen des Instituts für österr. Geschichtsforschung 1903; 138–139. megpendített véleményével; Szentpétery: Szent István király pécsváradi és pécsi alapítólevele. 5–11, 33–34, 51–52. Uő.: Magyar oklevéltan 15–16, 36–40. V. ö. Jakubovich Emil: Magyar Nyelv, 1923: 78–79. l. jegyzet.
1. kép
2. kép
Baróti Lajos már 1896-ban úgyszólván kétséget kizárólag bebizonyította, hogy a pannonhalmi alapítólevél hátlapjára ma Kálmán király 59készakarva eltüntetett köriratú viaszpecsétje van két függőleges, párhuzamos bevágáson áthúzott bőrszalag segítségével «beakasztva».* Összehasonlítás tárgyául Kálmán király fent tárgyalt 1109. évi veszprémvölgyi renovációjának országos levéltári (Dl. 11.) hamis példányára ugyanúgy «beakasztott» egyetlen ép, eredetiben fennmaradt 100 mm átmérőjű (pecsétkép csaknem 90 mm) nagy viaszpecsétje szolgált. (1. kép.) Mint Hóman Bálint később bebizonyította, ezt a pecsétet a renováció eredeti, nemzeti múzeumi levéltári példányáról akasztották át egy 1285–90 közt folyt per céljaira hamisított országos levéltári példányra.* Így azután a pannonhalmi kiváltságlevélre szintúgy utólag akasztott, nagyon rongált pecsétnek még kivehető rajza nagyban elüt a Szent Istvánnal egykorú német császárok és királyok, III. Ottó, II. Henrik és II. Konrád nagy viasz trónpecsétjein látható ábrázolásoktól. A király trónon ülő alakja, palástjának redőzete, különösen pedig a trónszék lábainak kettős, függőleges hornyolása és két sarkának kiszögellő díszítményei meg a trónpárna kidudorodásai merőben eltérnek a XI. század legelejéről származó német királyi és császári viaszpecsétek trónképeitől.* Ez alapon Baróti Kálmán király pecsétjének tökéletes mintaképét kortársának, V. Henrik német császárnak (1106–1125) hasonmásban is közölt pecsétjében fedezi fel.* Csakhogy a hasonmásban C. H. Heffner: Die deutschen Kaiser- und Königs-Siegel (Würzburg, 1875) c. művére kötet és lapszám nélkül való hivatkozással közölt pecsét V. Henriknek első nagy császári viaszpecsétje, amelyet a császár csak 1111. év május 21-től 1116. év december elseje közt használt. (3. kép.) Ez tehát nem lehetett Kálmán király már 1109. évből ismert viaszpecsétjének előmintája.*
Baróti Lajos: A pannonhalmi apátság kiváltságlevele hitelességének kérdéséhez. Turul, 1896: 61–65
Hóman: A veszprémvölgyi 1109. évi oklevél hitelessége. Turul, 1911: 167–72.
L. Turul, 1896: 62
U. o. 1896:65.
Posse id. mű I. Taf. 19. Nr. 2; Heffner id. mű Taf. III. Nr. 29.
3. kép
Szerintem Kálmán király pecsétjének hasonlatossága sokkal nagyobb IV. Henrik császár 1091–1101. évek közt használt második nagy császári viaszpecsétjével. Nyilván ez volt a magyar királyi pecsét mintaképe. (2. kép.)*
Kálmán király pecsétjét l. Fejérpataky: Kálmán király oklevelei 87; Turul, 1892: 136 és 1896: 63; Millenniumi Magyar Nemzet Története II. 221. – IV. Henrik idézett pecsétjét 1. Posse id. mű I. Taf. 17. Nr. 4. V. ö. Jakubovich Emil, Magyar Nyelv, 1923: 78–79, 1. jegyz. és Bartoniek Emma, Turul, 1924–25 12. l. 1. és 3. jegyz. – Kálmán király azon pecsétje, amely az 1111. évi arbei oklevélen függ, Šufflay Milán bizonyítása szerint az oklevéllel együtt 1367. körüli hamisítvány. Századok, 1905:313 és 318, Szentpétery Imre a XIII. századra teszi a hamisítás korát, Kritikai Jegyzéke I. 44 szám.
Baróti Lajos bizonyításával szemben Erdélyi László igyekezett megvédeni a pannonhalmi alapítólevél pecsétjének hitelét.* Hogy védekezése nem helytálló, az alábbiakban látjuk.
Pannonhalmi Rendtörténet I. 57–58.
Szent István után korban legközelebbi és a fentieken kívül a XI. századból még egyetlen királyunk, akinek pecsétjéről némi adataink eddig is voltak: I. Endre: Egyetlen ismert oklevele, a tihanyi bencésapátság 1055. évi alapítólevele, a legrégibb kétségtelen hitelű, eredetiben fennmaradt oklevelünk.* Írója, Miklós püspök, aki az oklevél kiadása alkalmával a királyi udvarban csak időlegesen, 60«ad hoc» helyettesítette a jegyzőt («qui tunc temporis vicem procurabat notarii in curia regali»), kétségkívül magyar ember volt.* Ezért oklevele is úgy külső kiállításában, mint szerkezetében nagy hanyatlást mutat Szent Istvánnak III. Ottó császár kancelláriájában begyakorolt scriptora kezéből kelt okleveleivel szemben. Egyes külsőségekben és belső szerkezetében még utánozza a német császári okleveleket, más sajátságaiban meg az egykorú francia királyi oklevelekkel mutat rokonságot.* A nagyterjedelmű oklevél már eredetileg is két darab bőrhártyából volt összevarrva. Ezért azután nagyobb hitelesség kedvéért két pecsétet is tettek rá.* Az egyiket a varrásvonalon, a felső hártya két utolsó és az alsó hártya két első sora közé tett egy-egy párhuzamos bevágáson áthúzott bőrszalaggal alkalmazták az oklevél hátára, mintegy hivatalosan jelezvén így a két hártyadarab összetartozandóságát. A másik pecsétet alul az oklevél mellső lapjára «függesztették be» négy, négyszögben () két pár párhuzamos bevágáson keresztben átfűzött két bőrszalaggal a tanunévsor két kolumnája között hagyott üres térre. Ma már egyik pecsét sincs az oklevélen. A felső hátsónak egykori meglétét csak a két párhuzamos bevágás tanusítja, az alsó mellsőnek 90 mm átmérőjű körben a rátapadt viasztól fénylő barnás nyoma is élesen meglátszik a fent megjelölt helyen. Egy per folyamán 1402-ben Pelsőci Bebek Detre nádornak a királyi kúrián bemutatott oklevélen még látták a két pecsétet: «duobus sigillis, uno a tergo et alio ab intra consignata».*
Eredetije: a pannonhalmi főapátság rendi levélt. Tihany, Fasc. r. nr. 1. Az oklevél hasonmását l. Pannonhalmi Rendtört. X. 16–17. ll. közt és Erdélyi László: A tihanyi apátság kritikus oklevelei. 96–97. ll. közt. Paleografikus szövege és irodalma: Jakubovich–Pais: Ómagyar olvasókönyv, Bp., 1929. 18–25. L. Szentpétery: Kritikai Jegyzék I. 12. szám. V. ö. Jakubovich Emil: A tihanyi alapítólevél olvasásához. Magyar Nyelv, 1923: 78–87 és 1924: 9–21.
Jakubovich Emil: Adalékok legrégibb nyelvemlékes okleveleink és krónikáink íróinak személyéhez. Magyar Nyelv, 1924: 129–30.
Szentpétery: Magyar oklevéltan 41–44.
Ezt a körülményt az oklevél sigillatio-formulája nem említi: «Et ut hec descriptio rata atque inconvulsa permaneat, sigilli nostri inpressione signauimus».
Erdélyi László: A tihanyi apátság kritikus oklevelei 13–14; Pannonhalmi Rendtört. X. 628. Elveszett pecsétjét megemlíti Fejérpataky, Turul, 1892:134.
Van I. Endre király ezen kétségtelen hitelű 1055. évi tihanyi alapítólevelének egy hamis párja is, melyet a király és öccse, Béla herceg nevére – ki egyébként az eredeti oklevél záradékában is meg van említve – Erdélyi László bizonyítása szerint 1416-ban gyártottak.*
Erdélyi László: id. értek. 57. A hamisítvány jelzete a pannonhalmi főapátsági levéltárban, Tihany, Fasc, 1. nr. 2. Irodalma: Szentpétery: Kritikai Jegyzéke I. 13. sz.
Az eredeti alapítólevél mintájára ezen hamis oklevél aljára is megtették a két pár, egymással párhuzamos, tehát négyszögben () négyes bevágást s a rajtuk keresztben átfűzött hártyaszalagokra pecsétet is erősítettek. A pecsét sötét, nyoma az oklevél hártyáján 90 mm átmérőjű körben ma is látható az előlapon. Magának a pecsétnek azonban már csak kis töredéke tapad az egymást keresztező hártyaszalagokhoz. A töredéken a trónoló király palástjának négyszeres ráncot vető redőzetei láthatók csak, csúcsával lefelé fordított háromszög alakjában. (4. kép.) Erdélyi László ezt a töredéket egymást keresztező hártyaszalagjai ellenére is egy helyt XIII. századi, Árpád-kori királypecsét töredékének véli. Majd azon ötletét fejezi ki, hogy esetleg az eredeti alapítólevél királyi pecsétjét helyezték át a hamisítványra, amely egyébként szövege szerint csak Béla herceg pecsétjével volt megpecsételve.* A két vélekedés – mint látjuk – ellentmond egymásnak, s így közülök vagy csak az egyik, 61vagy csak a másik lehetne helyes. Szerintünk egyik sem. Valószínűbbnek hisszük t. i. azt, hogy a Béla herceg nevében megpecsételt oklevél hamisításakor szövegének megfelelőleg Béla herceg nevére hamis pecsétnyomóval pecsétet is gyártottak.
Pannonhalmi Rendtört. X. 21, hol a pecséttöredék képmása is látható; uő.: A tihanyi apátság kritikus oklevelei 14–15. A hamis oklevél sigillatio-szövege a következő: «Et ut hec descriptio rata atque inconvulsa permaneat, sigilli. eiusdem dilectissimi fratris nostri B(ele) ducis impressione sibnavimus». PRT. X. 494.
4. kép
Fentebb ugyan már két esetben is láttuk, hogy az oklevélhamisítók valóban eredeti oklevélről levett pecsét átfüggesztésével is igyekeztek hamisítványuk hitelét emelni, de számtalan adatunk van rá, hogy alkalmilag hamis pecsét vésésétől sem riadtak vissza, noha tudták, hogy per esetén az oklevélvizsgálat főként a pecsétre irányul.* Ily pecséthamisítvány darabjának tartjuk mi az I. Endre király és Béla herceg nevére 1416-ban gyártott, 1055. keltezésű hamis tihanyi oklevél pecséttöredékét is. A töredéken látható királyi palást redőzetének mását ugyanis XIII. századi eredeti királyi pecséteinken hiába kerestük. I. Endre király eredeti pecsétjének része meg csak azon valószínűtlen esetben lehetne, ha az utolsó másfél században tették át azt az eredeti tihanyi alapítólevélről. Mert I. Endre király pecsétjének töredékét, nyilván a XVIII. század végén Pray György († 1801.) még ez utóbbin, az eredeti alapítólevélen látta saját szemeivel. «Syntagma historicum de sigillis regum et reginarum Hungariae» c. posthumus pecséttanában, melyet Budán, 1805-ben egykori jezsuita rendtársa, Schönwisner István neves régész és numismata adott ki, Pray hosszasan tárgyalja s képmásban is bemutatja (Tab. VI. Fig. 7) I. Endre király ércpecsétjének vagy pecsétnyomójának azon ábrázolását, melyet első ismertetője, Bél Mátyás is – úgy látszik – csak régészkedő kortársa, P. Munkátsy István Pál rajzából ismert és közölt.
A pecséthamisításokra sok adatot találunk Szentpétery: Magyar oklevéltanának 70–71. és 250–57. ll.
A rajz rövid jegyzet kíséretében Bél Mátyás: «Hungariae antiquae et novae Prodromus» című, Nürnbergben, 1723-ban kiadott műve 66. lapjának alján, vonal alatt jelent meg először. «+ ANDREAS DEI GRACIA VNGARIORVM REX» köriratú, kettős vonalkörön belül egyszerű trónszéken ülő, három kereszttel ékesített nyilt koronájú, palástos király jobbjában virágot (liliomot), baljában keresztes országalmát tart. (5. kép.) Bél Mátyás pénznek vagy inkább ércből készült bullának véli az ábrázolt tárgyat és Jeruzsálemi, vagyis II . Endre királynak tulajdonítja.* Bél Mátyás korbeli tévedését az Ungarisches Magazin 1783-ban Pozsonyban megjelent III. kötete 3. füzetének 258–61. ll. St. Sch. névkezdőbetűs cikkében a fentemlített tudós Schönwisner István javítja ki, nagyon helyesen megjegyezvén, hogy az «Ungariorum rex» csak I. Endre lehet. Mert csak a XI. században írták: «Ungrorum, Ungariorum, Ungarorum Rex» formában királyaink címét, II. Endre titulusa pedig okleveleiben és pecsétjein mindig: «Vngariae Rex». Állitásának igazolására hivatkozik az egykorú Schaffnaburgi Lambertra, aki krónikájában az 1061. évszám alatt írja T. Endre királyról: «Andreas Rex Ungariorum videns Belem quemdam propinquum suum regnum affectare, & Ungarios &c.»* De nemcsak a körirat miatt ítéli a pecsétet I. Endrének, hanem a király ábrázolásából is erre következtet, mert az – szerinte – minden vonásában a XI. század ízlésének felel meg. A király koronája – mondja – tökéletesen megegyezik azzal, amely fiának, Salamonnak 62ezüstdénárain a király képmásának fején látható. Magát a tárgyat természetesen ő sem ismervén, ércpecsétnek véli, minőt a dán királyok is használtak, s azt hiszi, hogy a rézlemez hátlapján valamiféle kapocsnak vagy akasztónak kellett lennie, melynek segítségével az ily pecsétet oklevélre erősítették, mert I. Endre korában a függőpecsét még nem volt használatos.
Id quoque operam dabimus, vt, si fieri possit historiam regum singulorum, ex numis suis, aut bullis, illustremus: cuius quidem conatus specimen, ista, Regis ANDREAE Hierosolymitani, maioris moduli, icone, exhibemus. VNGARIORVM ille REX, in nummo, vel bulla potius aerea, dicitur, ex more aetate illa, vsitatissimo, id quod me monuit P. Stephanvs Pavllvs Mvnkatsy, vir, harum rerum, curiosissimus, cui et icona, in acceptis fero.
L. alább Lambertus Herschfeldensis Annalesének ezen 1061. évi adatát, Mon. Germ. Hist. Script. V. 161.
5. kép
Schwartner Márton: «Introductio in artem diplomaticam praecipue Hungaricam» c. első hazai oklevéltanunk Pesten, 1790-ben megjelent első kiadásában (137. l.) a Bél közölte éremre vagy ércbullára elfogadja Schönwisner kormeghatározását, de a kérdést, hogy használtak-e királyaink rézbullát, még vitásnak tartja. Művének 1802-ben Budán megjelent 2. kiadásában (163–64. l.) részletesebben kitér Bél Mátyás typariumára vagy ércbullájára, s a vitás kérdésben megemlíti, hogy a dán királyok valóban használtak rézpecsétet.*
L. ennek fordítását Perger János: Bé vezetés a' diplomatikába vagyis az ok-levél esméret tudományába. Pest, 1821. 82–83.
Maga Pray fentemlített pecséttanának II. fejezetében a typariumok anyagát tárgyalva «quid de bulla aerea, quam Celeberrimus Mathias Belius Andreae II. regi tribuit, censendum?» címen fejtegeti, hogy külföldi mintára királyaink pecsétgyűrűi bizonyára aranyból, pecsétnyomói is nemesfémből vagy ércből készültek. Több okleveles adattal igazolja, hogy ezeket nálunk leginkább az aranyművesek vésték. Ily typariumnak véli az ércbullát is, melyet Bél hibásan II. Endre királynak tulajdonít. Magából a királyi címből is kétségtelen, – szerinte – hogy ez I. Endre pecsétnyomója volt, de meg az ábrázolás is, melyet Bél s utána némi változtatással ő is közölt, nagyon hasonló a pecséttöredékhez, melyet a tihanyi apátságnak I. Endrétől kiadott alapítólevelén saját szemeivel látott.*
Ac hujusmodi quidem fuisse existimo bullam aeream, quam Celeberrimus BELIUS falso Andreae II. regi tribuit ... Quo fit, ut bullam aeream BELII, typarium Andreae I. fuisse mihi persuadeam. Iconismus enim, quem is exhibet, simillimus est fragmento sigilli, quod litteris fundatae ab Andrea I. Abbatiae de Tihan, appensum vidi. Pray: Syntagma 7–8.
A vitatkozók tehát pénznek, éremnek, rézbullának vagy ércpecsétnyomónak vélik a tárgyat, melyet a hozzáértők közül talán P. Munkátsy István Pál látott utoljára, aki rajzát a XVIII. század elején Bél Mátyással közölte.
Nagy örömömre szolgált, mikor a Bél Prodromusából, Pray Syntagmájából és a Szalay-Baróti-féle Magyar Nemzet Története I. kötetéből* jól ismert pecsétrajz régen keresett eredetijét az 1930. évben, a húsvéti ünnepek alatt a Veszprémvármegyei Múzeumban kiállított régi pénzek és érmek között megpillantottam. Örömöm azonban csakhamar töprengéssé változott. Vajjon mi célra szolgált a gyermektenyérnyi nagyságú, füllel ellátott, domború öntésű patinás fémlap, amely köriratában, trónon ülő királyábrázolásában valóban a XI. század jellegét viseli. Egykorú vagy későbbi emlékérem, rézpecsét nem lehet. Typarium sem, mert körirata, ábrázolása – mint mondtam – domborúan öntött s nem bevésett, meg jóval kisebb is az egykorú királyi pecséteknél. Talán hamisítvány? 1723-ban már ismerték! Vajjon mikor, mi célból hamisíthatták volna? A középkorban alig, mert semmi praktikus hasznát nem vehették. Hamis pecsétet nem nyomhattak vele, hamis oklevélre sem akaszthatták. A középkori hamisítóra – tudjuk – máglyahalál várt, fejét, és összes jószágát kockáztatta. Tőle telhetőleg a valódi pecséteket igyekezett hát utánozni, mert a pecsétvizsgálat szigorú, körülményes volt. Soha ily célra nem használt kuriózumokkal nem döntötte magát veszélybe.
I. köt. 164. Tull Ödönnek Pray Syntagmája VI. tábla 7. ábrája után készült hibás rekonstrukciójú rajza, a király címét «VNGARQRVM REX» formában adja.
Ilyes emlékek gyártása a XVII. században vagy a XVIII. század elején sem igen fizethette ki magát, nem voltak még akkor gyüjtőink, akik pénzt adtak volna érte. Meg azután ki lett volna az a tudós machinátor, aki még Bél Mátyásnál is jobban ismerte emlékeinket s hiba nélkül meg tudta adni a körirat és ábrázolás korszerű, XI. századi jellegét? Hiszen maga Bél Mátyás is másfél századot tévedett az emlék korának meghatározásában. De I. Endre király eredeti pecsétjét még ismerő műves is utánozhatta, mintázhatta elvégre öntvényünket. Hisz’ már ennek igazolása is nyereség volna sphragistikánk számára. Erre azonban újra felmerül a kérdés, vajjon mi célra mesterkedett vele? Miért látta el füllel? Megfosztván 63ezzel a tárgyat pecsétszerűségétől, a gyanút is felébresztette iránta.
Bíztam benne, hogy a rendelkezésemre álló külföldi szakirodalomban felvilágosítást találok a felmerült kérdésekre. Csak az emlék köriratának és ábrázolásának tökéletes korszerűségét tudtam ezekből megállapítani, de valódiságát és eredeti rendeltetését csak a tárgy tüzetes vizsgálata és hazai analógiái segítségével sikerült – gondolom – megnyugvást keltő eredménnyel megfejtenem és az alábbiakban bizonyítanom.
Ez év tavaszán dr. Lukcsics Pál, br. Eötvös-kollégiumi tanár barátom szíves közvetítésével Rhé Gyula, a Veszprémvármegyei Múzeum nagyérdemű, tudós igazgatója készséggel bocsátotta rendelkezésemre az emlék gipszlenyomatát, fényképeit, leírását és méreteit, majd kérésemre tüzetes tanulmányozás céljából lekötelező szívességgel Budapestre is felhozta azt. (6. kép.)*
Szíves készségeért Rhé Gyulának és a gipszlenyomat meg a fényképek elkészítéseért dr. Nagy Lászlónak, a Veszprémvármegyei Múzeum őrének ezúttal is hálás köszönetet mondok.
6. kép
Az emlékérem-szerű, füllel ellátott, köralakú, patinás bronzlemez súlya 56.7 gr, átmérője fül nélkül 59–60 mm, vastagsága 2–3 mm. Símára kopott hátlapján nincsen semmi ábrázolás. Az érem előrehajló füle az érem lapját derékszögben metsző sikban fekszik. A fül magassága 9 mm, szélessége 7 mm, nyílása 3 mm. A tárgy Hets Miklós ajándékából 1911. évben került a veszprémi múzeumba. Leltári száma: 3474 Mivel az adományozó már elhúnyt, korábbi tulajdonosát vagy lelőhelyét és annak körülményeit ma már nem lehet megállapítani. Így tehát természetesen az sem bizonyos, hogy P. Munkátsy István Pál ugyanezen példányról vette-e rajzát, melyet Béllel közölt. A Magyar Nemzeti Múzeum Levéltári Osztálya 1909/20. Növedéki Naplószám alatt őrzi a veszprémi példány gipszlenyomatát. 1909. március 9-én kapta ajándékba a Régiségtártól, de hogy oda honnan jutott, bizonytalan.
Bár a kezdetleges technikájú öntvényen a trónon ülő király ábrázolása eléggé plasztikusan kidomborodó, korántsem oly biztos vonalú és éles rajzú, mint a Bél közölte képen. Körirata sem hiánytalan, a király nevének három utolsó betűje pl. olyannyira elmosódó, hogy inkább csak sejteni lehet, mint olvasni.
Ha az eredeti öntvény mellé tesszük P. Munkátsy rajzát, látjuk, hogy ez hűnek legkevésbbé sem mondható. A jó páter bizony nem tudta visszaadni az eredeti ábrázolás kevésvonalú, primitív merevségét. Apró részletességgel rajzolja meg a trónoló király alakját. Barokk lendületet visz bele, de barokk cikornyákkal is kidíszíti. A durván elnagyolt s le is kopott királyi fő helyett, melynek az eredetin csak jellegzetesen ferde vágású szemei vehetők ki, portrészerű szakállas arcot ad s fejére három kereszttel díszített koronát tesz, amit az eredetin inkább csak sejteni lehet, de látni kevéssé. Sűrű ráncokba szedi a király három-négy merev redőt vető palástját, karjaira, lábszáraira szinte páncélzatot rajzol, eléggé megváltoztatja az egyszerű, kevésdíszű trónszéket s elrajzolja a király jobbjában tartott korhatározó virágot, liliomot is. A Pray közölte rajz amennyit változtat ezen első ábrázoláson, annyira távolódik is az eredetitől. Leegyszerűsíti ugyan Munkátsy aprólékos gonddal kidolgozott rajzát, de sokat ront az általa még többé-kevésbbé eltalált körvonalakon. A király arcának és palástjának önkényes megváltoztatása különösen szembetűnő. Az eredeti ábrázoláson az ülő király két oldalán kidomborodó trónpárnákat Munkátsy a trón sarkait díszítő gömböknek nézi, Pray rajza ugyanezeket a királyi palást alsó vetődéseivé torzítja.
Ha mármost öntvényünket az I. Endre királlyal 64egykorú nyugati uralkodók: XI. századi angol, francia királyok, német-római császárok és királyok trónpecsétjeivel vetjük egybe, szinte azonos stílusú ábrázolásaik láttán egyenes arányban oszladozik emlékünk eredetisége iránt támadt kétségünk; minél mélyebben bocsátkozunk a korszak ezen hiteles tanuinak vizsgálatába. Minő élesszemű és fegyelmezett utánzó művésznek, mily széles tudású sphragisticusnak kellett volna lennie a XVII. századi vagy a XVIII. század elején élő hamisítónak! Bizony Mabillon (1632–1707), az oklevél- és pecséttudomány atyja, is tanítványául szegődhetett volna. Hisz’ ő csak a középkori francia királyok pecsétjeit ismerte s ezek merev vonalú, primitív ábrázolásai is ugyancsak szakállas, bajuszos; cikornyásan kirajzolt öltözékű barokk figurákká torzulnak nagy diplomatikájának kezdetleges metszetein. Még ennél, is kevésbbé tud a korszak ízlésétől szabadulni Joh. Mich. Heineccius első német pecséttanának grafikusa.*
Syntagma historicum de veteribus Germanorum, aliarumque nationum sigillis. Francofurti et Lipsiae, 1709. Editio altera ibidem 1719.
Ezzel szemben emlékünk ábrázolásában nemcsak rokona, de édestestvére, tökéletes mása a Németországban a X. század legutolsó éveiben (997–998) divatba jött uralkodói nagy viasz trónpecsétnek, melyet a XI. század folyamán megfelelő változtatásokkal Franciaországban 1035-ben és Angliában 1050 körül vettek át először. Öntvényünk körirata is teljesen korszerű, s mint említettük, már a tudós Schönwisner István is rámutatott a király címének erősen korhatározó értékére.
Vizsgáljuk először e köriratot. Az ércpecsétünk legendáját kezdő kereszt kissé ferdén áll, mert függőleges szára a belső vonalkörön túl mintegy folytatását képezi a trónoló királyi alak jobbjában tartott és e vonalkört belülről érintő liliomnak, melynek korszerűségéről alább szólunk. A körirat e miatt nem a király feje felett, mint a trónpecséteken általában szokásos, hanem attól kissé balra kezdődik. A X. századi német császárok és királyok mellképes viaszpecsétjeinek legendája ugyancsak baloldalon, az uralkodó kormánypálcát tartó jobbjánál, II. Henrik 1002. évi mellképes királyi pecsétjén a király jobbkeze alatt kezdődik.*
Posse id. mű Taf. 5–9. és Taf. ll. Nr. 1.
Emlékünk kapitális betűs, helyenként elmosódott öntésű vagy lekopott legendája a következő «ANDR(EAS) DEI GRACIA VNGARIORVM REX». A körirat tökéletesen megfelel a XI. századi nyugati gyakorlatnak. A legendakezdő keresztet az uralkodónak nominativusban álló neve követi. A XI. században ettől – mint említettük – csak Szent László magyar és Hitvalló Edward angol király (1043–1066) pecsétjének «SIGILLVM» szóval bevezetett legendája tér el. A formula devotionis a francia királyi és a német császári s királyi pecséteken, ha ki van téve, a X. század második felétől kezdve csaknem kivétel nélkül, a XI. században mindig: «DEI GRATIA», korábban gyakrabban «GRATIA DEI» szavakkal előzi meg az uralkodó címét. Mindkét formájában rendesen GR(ati)A D(e)I, vagy D(e)I GR(ati)A betűkkel rövidítve olvashatjuk a pecséteken. Ha néha mégis teljesen kiírják a gratia szót, e korban még túlnyomórészt ti-vel találjuk, de c betűvel írva is előfordul már a X. században úgy a francia, mint német felségpecséteken. Így II. Lothár francia király (954–986) mellképes 966. évi pecsétjének körirata kettős pontkör közt: «+ LOTHARIVS: DEI GRACIA: REX. FRANCORVM».* III. Ottó német király és császár (983–1002) két mellképes királyi (984. évi és 985–996 közt használt) és első trónképes császári (997–998 évi) pecsétjén olvashatjuk c-vel írva a gracia szót. Az első kettőnek: «OTTO D(e)I GRACIA REX»; az utóbbinak: «OTTO D(e)I GRACIA ROMANORV(m) IMP(erator) AVG(ustus)» a körirata.*
Képmását l. J. Roman: Manuel de sigillographie Française. Paris, 1912. 73.; II. Rudolf burgund király 1932. évi pecsétjének körirata: Rodulfus gracia D(e)i rex; II. Lothár 967. évi pecsétjéé: Lotharius Dei gracia rex; Róbert francia király 997. évi pecsétjéé: Robertus gracia D(e)i Francoru(m) rex. Uo. 230–31.
Posse id. mű Taf. 9. Nr. 3. és 4. és Taf. 10. Nr 1.
Nem emelhetünk hát kifogást emlékünk valódisága ellen amiatt, mert legendája a gracia szót már c betűvel írja.
A X–XI. századi nyugati felségpecséteken az uralkodók címében sohasem országuk, hanem mindig népük nevét olvassuk többes genitivusban: Francorum rex, Anglorum rex, Romanorum imperator augustus. Emlékünkön I. Endre király titulusa: Vngariorum rex.
XI. századi eredeti vagy megbízható hazai 65emlékeink királyaink cimét: κραλης πασης ουγγριας, Ungrorum rex, Pannoniorum rex, Rex ungarie, Vngarorum és Ungarorum rex változatokban írják.*
L. Melich János: Magyar Könyvszemle, 1904 115; Šufflay Milán, Turul, 1906: 47; Nagy Géza: A magyar királyok címe a XI. században. Turul, 1906 112–16; Šufflay Milán: Szent István király címe. Turul, 1907:87–88; Erdélyi László: Szent István király címe. Uo. 1907:149–51; Hóman Bálint: A magyar nép neve és a magyar király címe a középkori latinságban. Történeti Szemle, 1917–18. Különnyomat 43–73.
Korszerű-e ezek mellett az ércpecsétünkön olvasható királyi titulus? Nemcsak korszerű, hanem, mint már Schönwisner is észrevette, valósággal korhatározó. «A X. századi s a XI. század elejéről való nyugati latin források túlnyomó része Ungri-nak nevezi a magyarokat». De korán, már a X. század elején előfordul az Ungari népnév is. «Az Ungri és Ungari mellett a X. század közepén egy harmadik névalak, az Ungarii tűnik fel néhány németországi forrásban». «A XI. század közepe fordulatot jelent e szó történetében. Az Ungri alak e század második felében már csak nagyritkán fordul elő a forrásokban. Az Ungari és Ungarii teljesen kiszorították. E két név használata a XI. század közepe óta általánossá lett. Egymás mellett, egy időben használják őket». «A magyar királyt a XI. századi nyugati latin források a «magyarok királyának» és nem «Magyarország királyának» nevezik. A XI. század közepe táján találkozunk «rex Ungrorum, rex Ungarorum» és «rex Ungariorum» kifejezésekkel, melyek az író egyéni névhasználatához képest a XII. század elejéig párhuzamosan szerepelnek a forrásokban». Betűszerint idézzük a magyar népnév és a magyar királyi cím nyugati, latin nyelvi változatainak szabatos korhatárolását Hóman Bálintnak: «A magyar nép neve és a magyar király címe a középkori latinságban» című nagybecsű értekezéséből. Hóman ebben a X–XI. századi ilynemű források egész légióját sorolja fel, melyekben a magyar népet «Ungarii, -iorum», a magyar királyt pedig tárgyalt emlékünkkel egyezően «rex Ungariorum» alakban emlegetik.*
Történeti Szemle, 1917–18. Különnyomat 9, 13–15, 30. V. ö, Magyar Nyelv, 1918:64–67.
Csak a XI. századi magyar királyok címére sorolok fel néhány idevágó, egykorú adatot:
Wiponis: Vita Chuonradi imperatoris: 1029. év: «Stephano regi Ungariorum»; 1030. év: «Stephanus rex Ungariorum». Mon. Germ. Hist. Script. XI. köt. 268. l.
Annales Necrologici Fuldenses: 1038. év «Obiit Stephanus rex Ungariorum». Uo. XIII. 212. Annales Augustani: 1031. év: «Pax cum Stephano rege Ungariorum facta est», 1041. év: «Ungarii fugato Petro Obonem regem faciunt», 1046. év «Ungarii Petro excaecato, Andream regem constituunt». Uo. III. 125–126. Annales Wirziburgenses: 1037. év: «Stephanus christianus Ungariorum rex obiit», 1041. év: «Petrus quoque Ungariorum rex», 1042. év: «Ovo rex Ungariorum», 1047. év: «Petrus rex Ungariorum». Uo. II. 243–244.
Herimanni Augiensis Chronicon: 1031. év «Pax cum Stephano rege Ungariorum». Uo. V. 121., 1042. év: «Ovo Ungariorum tyrannus». Uo. 124., 1044. év: III. Henrik német-római király «Ungarios petentes lege Baioarica donavit». Uo. 125., 1052. év: «Andreaque rege Ungariorum». Uo. 131.
Lamberti Herschfeldensis (Schaffnaburgensis) Annales: 1040. év: «Petrus Ungariorum rex». Uo. V. 152., 1061. év alatt l. Schönwisner fentebb idézett adatát. Uo. 161., 1074. év «Salomon rex Ungariorum». Uo. 216., 1076. év «uxor Salomonis regis Ungariorum». Uo. 247.
Ezzel bebizonyítottuk, hogy ércpecsétünk köriratának minden egyes szava megfelel I. Endre király korának, egyetlen betűje ellen sem lehet kifogást emelni.
Lássuk, hogy a trónoló király rajta látható ábrázolása is minden tekintetben kibírja-e a részletes, szigorú vizsgálatot.
Pray, ki még látta az 1055. évi tihanyi alapítólevél viaszpecsétjének töredékét, azt ércpecsétünk rajzához, «iconismus»-ához nagyon hasonlónak (simillimus) találta. I. Endre 1046-ban foglalta el a trónt, nyilván még uralkodása első éveiben pecsétnyomót is vésetett. Ehhez mintául bizonyára nyugati uralkodótársainak: a német-római királyoknak és császároknak, a francia királyoknak vagy magyar trónelődeinek felségpecsétjei szolgáltak. Hasonlítsuk össze, mily fokú rokonságot mutat az előbbiekkel ércpecsétünk trónképe. Elsősorban természetesen I. Endre nagy ellenfelének, később nászának, III. Henrik német-római királynak, majd császárnak (1039–56) 661046 előtt használt királyi viaszpecsétjeire fordítjuk figyelmünket. Első, 1039–46 közt, második, 1042–47 közt használt királyi, sőt 1047–56 közt használt császári viaszpecsétjének trónoló alakja nagyon sok hasonlóságot mutat ugyan ércpecsétünk királyképével, de míg ez jobbjában virágot (liliomot), baljában keresztes országalmát tart, III. Henrik első és második királyi pecsétjén a király jobbjában galambbal díszített hosszú kormánypálcát, baljában az elsőn keresztnélküli gömböt, másodikon gombos végű hosszú pálcát látunk.* Ugyanily gombos pálca van első császári viaszpecsétjén a trónkép baljában, jobbjában viszont keresztes országalmát tart. III. Henrik 1052–56 közt használt második császári viaszpecsétje a X. századi német császárok, I–III. Ottó viaszpecsétjeit utánzó mellképes pecsét, csak annyiban rokon a mienkkel, hogy rajta is a császár baljában van a keresztes országalma.* Mindebből levonhatjuk a következtetést, hogy I. Endre király pecsétjének mintaképe a vele egykorú német-római király és császár egyik viaszpecsétje sem lehetett.
Posse, Taf. 14. Nr. 1. és 2.
Posse, T. 15. 1. és 2.
Felületes vizsgálattal francia hatásra gondolhatnánk. I. Henriknek, az I. Endrével kortárs francia királynak (1031–60) 1035. évi viasz pecsétjén ugyanis, amely egyébként az első francia trónpecsét is, ércpecsétünkkel egyezően a királyi kép jobbjában virágot (liliomot) látunk. (7. kép.).* E virág (liliom) a középkori francia felségpecsétek jellegzetes motívuma. J. Mabillon szerint a királyi hatalom jelképe (Lilium regiae potestatis symbolum).* Megtaláljuk már a X. század végén az első Capetingek: Capet Hugó (987–996) 989. évi és utódja, Róbert (996–1031) 997 körüli mellképes, továbbá az I. Henriket követő királyok hosszú sorának trónképes pecsétjein is, mindig a király jobbjában. Baljában a fenti kettőn keresztnélküli gömb, az utóbbiakon kormánypálca van.*
J. Romian id. mű Pl. IV. l.
De re diplomatica libri VI. Paris, 1709. 143–45.
Mabillon id. mű 144. l. és Tab. XXXVIII–XLII. 421–28. l. J. Roman id. mű 73. l. Pl. III. 2., IV. l., V.; Trésor de numismatique et de glyptique. Sceaux des rois et reines de France. Paris, 1834. PI. II. 6–7., III. 1–2.
7. kép
Az 67I. Endrével egykorú Hitvalló Edward angol király (1043–66) 1050 körüli első angol trónpecsétjén a királykép jobbjában háromleveles kormánypálca, baljában gömb látható.*
Wyon, The great seals of England, London, 1887. 3. l. és Pl. I. 5.
Magának e virágmotívumnak kimutatása az I. Endrével egykorú francia és angol királyok pecsétjein egyéb tüzetes egyezések híján még édes-kevéssé igazolja ércpecsétünk ábrázolásának korszerűségét. Egyelőre csak azt tudtuk meg vizsgálatunk során, hogy e királyunk pecsétvésőjének közvetlen mintái ezek sem lehettek, de e legfeltűnőbb motívumnak, az uralkodó jobbjában tartott virágnak, liliomnak, mint hatalmi jelvénynek nyomonkísérése ezen kezdő, negatív eredmények után mégis csak a helyes útra vezette kutatásunkat. Az első Capetingek liliomát ugyanis nemcsak a francia király-utódok vésették pecsétjeikre, hanem Capet Hugó kezdeményezése után alig néhány évre, Róbert francia királlyal egyidejűleg, 997-ben felvette azt első német császári trónpecsétjére III. Ottó is. Miként Róbert király mellképes pecsétjén a király jobbjában liliom, baljában keresztnélküli országalma van, ugyanígy találjuk meg ezen uralkodói jelvényeket azután több mint 30 éven keresztül, éppen a Szent István királyunkkal egykorú három német-római császár: III. Ottó († 1002), II. Henrik († 1024.) és II. Konrád († 1039) nyolc nagy viasz felségpecsétjén trónoló uralkodó kezeiben. És ezen nyolc, egymástól is csak csekélységekben eltérő német császári és királyi pecsét:
1. III. Ottó 997–98 közt használt első császári trónpecsétje (Posse, Taf. 10. Nr. 1–8. kép);
8. kép
2. II. Henrik 1002–13 közt használt második királyi trónpecsétje (uo. 11. 2–9. kép);
9. kép.
3. II. Henrik 1014–23 közt használt első császári trónpecsétje (uo. 11. 3);
4. II. Konrád 1025-ben használt második királyi trónpecsétjee (uo. 12. 2);
5. II. Konrád 1025-ben használt harmadik királyi trónpecsétje (uo. 12. 3–10. kép);
10. kép.
6. II. Konrád 1025-ben használt negyedik királyi trónpecsétje (uo. 12. 4.);
7. II. Konrád 1026–29 közt használt első császári trónpecsétje (uo. 12. 5); és végül
8. II. Konrád 1028-ban használt második császári trónpecsétje (uo. 13. 1) némi lényegtelenebb változtatásokat nem tekintve, trónképében tökéletes mása ércpecsétünk ábrázolásának. Azonos a trónoló uralkodó testtartásai könyökben meghajtott, kitárt karjainak, alsó lábszárainak és lábfejének állása, kevéssé látható díszű abroncsos koronája, palástjának vállairól háromszögalakban a térdek közé lecsüngő, párhuzamos, merev redőket vető előrésze. Lényegtelen eltérés a trónszék díszében és párnáinak elhelyezésében van. Mindannyitól különbözik azonban tárgyalt ércpecsétünk abban, hogy trónképét vonalkör veszi körül, a király baljában nem egyszerű gömb, hanem keresztes országalma látható és körirata az egyébként azonos elhelyezésű trónzsámoly alatt 68is folytatódik. Ezen különbségek azonban legkevésbbé sem érintik pecsétünk ábrázolásának korszerűségét. A keresztes országalmát megtaláljuk I. és II. Ottó császári és III. Ottó királyi, meg II. Henrik 1002. évi mellképes királyi pecsétjein,* később II. Konrád, III. és IV. Henrik több trónpecsétjén.*
Posse, T. 7–9 és 11. l.
Uo. T. 13–16. stb.
11. kép.
A pecsétképet körülvevő vonalkör megvan III. Ottó 996–97-ben használt álló alakos, nagy császári viaszpecsétjén,* 998–999-ben és 999 1000-ben használt császári ólombulláin,* úgyszintén II. Konrád 1025. évi királyi trónpecsétjén* s – mint fentebb említettük – Szent László királyunk pecsétjén is. A pecsét legendája a trónzsámoly alatt folytatódik II. Konrád 1029. évi császári trónpecsétjén (11. kép) stb.* Ugyanezen pecséten, bár ábrázolásában egyébként ugyancsak édestestvére ércpecsétünknek, a császár jobbjában feltűnik a galamb, majd I. Endre kortársának, III. Henriknek pecsétjein – mint már láttuk – a galambos és gombos kormánypálca, a liliom pedig csak mint liliomos kormánypálca kerül ismét szemünk elé IV. Henrik császárnak egy kései, 1089. évi császári pecsétjén a trónkép baljában.*
Uo. T. 9, 5.
Uo. T. 10, 2–3 és 4–5.
Uo. T. 12, 1
Uo. 13, 2.
Uo. T. 17, 3.
Ezzel bebizonyítottuk, hogy ércpecsétünk ábrázolása is minden vonásában korszerű, csakhogy tökéletes mintaképét nem az I. Endrével egykorú nyugati uralkodók, hanem Szent István királyunkkal kortárs német-római császárok és királyok trónpecsétjeiben leltük meg. Ezen megállapításból magyar pecséttanunkra nézve nagyfontosságú következtetést vonhatunk le.
Tudjuk, hogy I. Endre pénzverésében Szent István királyt követte. Időrendben első éremfajának hátlapján ismét feltűnik a Szent István pénzein olvasható: «+ REGIA CIVITAS» körirat. A legendakezdő kereszt függőleges szára itt is összefügg a vonalkörön belüli ábrázolással. «Nem tartom lehetetlennek – mondja Hóman Bálint –, hogy András céltudatosan verette pénzére – a tőle bitorlóknak tekintett Urseolo Péter és Aba Sámuel alatt használatos «PANNONIA» helyébe – a régi feliratot. Ezzel akarta talán jelezni a jogfolytonosságot, hogy nem e trónbitorlók, hanem István király utódának tekinti magát. Lehet azonban, hogy csupán az a gyakorlati oka ennek, hogy első pénzeihez mintául Istvánnak általa ismert pénzeit vette».*
Hóman Bálint: Magyar pénztörténet. Budapest, 1916. 192. V. ö. Réthy László, Corpus Nummorum Hungariae: I. Budapest, 1899. I. sorozat 1–4. és 11. sz.
Ime, bebizonyult, hogy I. Endre király pecsétjét is Szent István király pecsétjének mintájára vésette, ki viszont kortársainak, III. Ottó német-római császárnak és II. Henrik királynak alig pár évvel korábban divatbahozott trónképes felségpecsétjeit utánoztatta. Ércpecsétünk ábrázolása tehát csak közvetett másolata ezen utóbbiaknak. A csekély ábrázolásbeli különbségeket is a kétszeres, sőt a háromszoros mintázási aktus rovására kell írnunk. Mert bármi célt szolgált is ércpecsétünk, csak I. Endre király viaszpecsétjének kisebbített másolata lehet. De e másolat nemcsak 1. Endre, hanem Szent István királyunk pecsétjének ábrázolását is híven fenntartotta. Pozitív adattal tudjuk tehát indokolni fenti feltevésünket, hogy a III. Ottó császár kancelláriájában hosszú időn át működött és II. Henrik királyságának első évében, 1002. év nyarán Szent István udvarába jött Heribert C. jelzetű notárius a német kancelláriai praxissal az akkor legmodernebb trónpecsét mintáját is elhozta és – szokása szerint – némi módosítással vésetett typariumot új 69urának, az első magyar királynak. Heribert C. módosításának kell tartanunk a királykép baljában tartott országalma keresztjét. A koronázó paláston, melyről feliratából tudjuk, hogy Szent István király és felesége, Gizella által a székesfehérvári székesegyháznak 1031. évben ajándékozott casula volt, ugyancsak keresztes országalmát látunk a szent király képének baljában, jobbjában lándzsa van.*
Lásd III. Béla király Emlékezete. I. tábla, a 8–9. l. közt; Karácsonyi János: Szent István király élete. Bpest, 1904, 18.
Ércpecsétünknek az utolsó vonásig korszerű ábrázolása újabb bizonyíték annak igazolására, hogy az eredetiség külső látszatával bíró, interpolált pannonhalmi alapítólevél mellett őrzött pecsét sem lehet Szent István király valódi pecsétje.
Bármily tüzetesen bebizonyítottuk légyen ércpecsétünk ábrázolásának korszerűségét, valódiságát ezzel még nem bizonyítottuk be. Ez mindaddig vitatható lesz, míg meg nem fejtjük, hogy mi célra szolgált a középeurópai sphragisticában tudtunkkal mindezideig páratlanul álló emlék a füllel ellátott, csak egyoldalán kidolgozott királyi bronzbulla.
Az általános sphragistica az ércpecsétek, vagyis bullák anyagául csak az aranyat, ezüstöt és ólmot ismeri. A két bronzbulla, melyet Douët d’Arcq felemlít: Barbarossa Frigyes (1152–1190) és Bajor Lajos (1314–1347) német császár bronzpecsétje, kései utánzatnak bizonyult.*
L. C. Douet d'Arcq: Collection des sceaux de 1'empire. Paris, I. köt. 1863, XX. l.; Wilhelm Ewald: Siegelkunde. München u. Berlin (Below–Meinecke Handbuch. Abt. IV), 1914. 143–44.
Oklevélre függesztett bronzbullára tehát mi sem gondolhatunk. Valódi rendeltetésének megállapításához közelebb visz bennünket ércpecsétünk füle és símára kopott hátlapja.
Azt a kemény fémből készült plombáló eszközt, mellyel a bizánci ólombullákat préselték, az ú. n. bullotiriont (το βουλλωτηριον) a nyakába akasztva, a mellén viselte a levéltáros (δ χαρτοϕυλαξ).*
G. Schlumberger: Sigillographie. Paris, 1884. 10.
Ha Otto Posse fentebb sokszor idézett pecsétalbumában a IX–XII. századi német-római császárok és királyok viaszpecsétjeinek hosszú sorozatán végigtekintünk, igen sok pecsét peremén, legfelül, rendesen az uralkodó képmásának feje fölött, többé-kevésbbé széles, félhengeres vagy szegletes bemélyedést, rést látunk.* Megfigyelhetjük e mélyedést Kálmán, II. Béla, III. István, Imre és II. Endre királyaink nagy viaszpecsétjein, sőt több más tatárjáráselőtti egyházi és világi pecsétünkön is. Kálmán király pecsétjét fentebb láttuk.* Itt a veszprémi káptalan Szent Mihály képét viselő legrégibb, 1207. évi oklevelén függő négyszegletes «SIGILLVM S(an)C(t)I MIHCAEL(is)» (!) feliratú pecsétjét mutatjuk be (12. kép), ilyen Pata fia, Péter, biharmegyei kiküldött bíró 1236. évi háromszögű, pajzsalakú, címeres pecsétje is.* Mindkettőnek peremén eléggé kivehető eme bemélyedés. Sok sphragisticus azt vitatja, hogy nem más e mélyedés, mint a typariumon volt azon kis gomb, nyúlvány vagy csap nyoma, melyet a célból alkalmaztak reá, hogy a pecsételő egyenesen s ne fordítva vagy ferdén nyomja a pecsétképet a viaszba. Ily csappal ellátott régi pecsétnyomót azonban nem ismerünk. De igenis fennmaradt számos olyan XII–XIV. századi lemezszerű pecsétnyomó, mely bármi más fogantyú helyett érmek módjára füllel van ellátva. W. Ewald fentidézett Siegelkunde-jában (Taf. 2, 1–2) közli két ily éremszerű XII–XIII. századi pecsétnyomó képét. Mi a Magyar Nemzeti Múzeum két ugyanilyen, kétcsúcsú, ovális egyházi typariumát mutatjuk be. Az egyik, melynek fülnyilása erősen 70kikopott, a XII–XIII. századból való. Legendáj a: «+ FILI XPE(Christe) DEI TV MISERERE MEI». A másik a dömösi prépostság kincstartójának arcképes pecsétnyomója, valószínűleg már a XIV. századból. Körirata: «+ S(igillum). P. THESAVRARII DIMISIEN(sis)» (13. kép). Nyilvánvaló, hogy az ilyen éremszerű pecsétnyomók fülének lenyomata a IX–XIV. századi pecsétek peremének felső részén látható rés, mely az ilyfajta typariumok divatjának elmúltával el is tűnik a pecsétekről. De kézenfekvő a fentiekből az is, hogy a középkori pecsétőrző vagy pecsételő notárius mindaddig a pecsétnyomó fülén keresztülhúzott zsinóron vagy láncon a nyakába akasztva hordta a typariumot. Ezért van az ily typariumok mindig előrehajló füle a typarium lapjával derékszögben fekvő síkban. A fül nyílása így a pecsétnyomó lapjának irányában lévén, az nyakba akasztva nem fordult visszájára a mellen, s az előrehajló fül sem akadt meg a viselő ruhájában, nem is koptatta azt. Bizonyára az ily nyakba akasztott s mellen viselt pecsétnyomóról nevezték a középkorban a francia bírósági jegyzőket «sigillifer»-eknek, kik nyilván a pecséttel való idézést is foganatosították.*
Posse, Taf. 2–24.
Lásd fentebb az 1., 2. és 3. képet, melyeknek felső peremén a rés nagyon tisztán látszik.
Az előbbinek eredetije a hg. Batthyány-család körmendi levéltárában van. Szövege: Wenzel, Árpádkori Új Okmánytár VI, 320, és Pannonhalmi Rendtört. X, 501–502. Az utóbbit a Magyar Nemzeti Múzeum Levéltári Osztálya törzsgyüjteményében őrzi. Ennek szövege: Ifj. Kubinyi Ferenc: Mon. Hung. Hist. I. köt. 13–14; pecsétképe II. tábla 4. sz. és Bárczay Oszkár: A heraldika kézikönyve, Budapest, 1897. 3. lap 2. ábra.
Mabillon id. mű 124, «Sigilliferi dieti Notarii» és Giry id. mű 840: «Sigillifer, sigillator».
12. kép
13. kép
Ércpecsétünk füle hasonló e typariumokéhoz (14. kép), de mivel körirata és ábrázolása kidomborodó és nem vésett, – mint már mondottuk – pecsétnyomó sem lehet, noha láttuk, hogy köriratában és ábrázolásában a királyi pecsétnek bár kisebbített, de tökéletes mása. Előrehajló füle és simára kopott hátlapja azt is bizonyítja, hogy miként a francia perbeidéző bírósági jegyző, a «sigillifer» a pecsétnyomót úgy viselte e pecsétmáson, ércpecsétünkön a király képét mellén tisztjének tán nemcsak jelvényéül, de eszközéül is tulajdonosa. Ki lehetett már most e tulajdonos? Kinek ne ötlenének eszébe a «sigillifer» névről a XI–XIII. századi forrásainkban emlegetett királybírák (judices, jeudices regis), kiknek magyar neve tisztjük jelvényéről s egyben eszközéről, perbeidéző pecsétjükről, XII–XIII. századi emlékeinkben «billogos» (bilochus, bilokus, bilocus és hibásan bilotus). E jelvény és eszköz, az idézőpecsét latin neve meg már Szent László és Kálmán király törvényeiben: «judicis» és «regis sigillum».
14. kép
A kizárás módszerével eljutottunk tehát addig, hogy ércpecsétünk nem lehet más, mint ily királybírói idézőpecsét «billog». Ámde ezt pozitíve is bizonyítanunk kell.
Ércpecsétünk valódiságát és esetleges hazai analógiáit kutatva felkerestem Társaságunk alelnökét, Varjú Elemért, a Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Osztályának igazgatóját. Csodálatos tudásának és tárgyismeretének köszönhetem, hogy pár perc mulva kezeim közt volt ércpecsétünk valódiságának és rendeltetésének kétségtelen tárgyi bizonyítéka. A Történeti Osztály XI. századi emlékei közt őrzött; füllel ellátott, emlékéremszerű ovális bronztárgy ez, mely ha nem is ugyanazon ötvös kezéből, legalább is ugyanazon öntőműhelyből került ki, mint ércpecsétünk. Ennél valamivel nagyobb, de jóval súlyosabb, vastagabb és plasztikusabb kivitelben a sárkánykígyón álló, kiterjesztett szárnyú Szent Mihály arkangyalt ábrázolja. Fejét dicskör veszi körül, ferde vágású szemei, könyökben meghajtott jobbjának tartása, lábfejeinek állása, palástjának mellén hármas redőt vető háromszögű előrésze, tökéletes mása ércpecsétünk ábrázolásának. Jobbjában függőlegesen tartott lándzsáját a sárkány torkába döfi, kinyujtott baljában a szokott iconographiai ábrázolásoktól eltérőleg, mint pecsétünkön a király, keresztes országalmát tart.* Az 71országalma keresztje háromlevelű, virágszerű, ugyanolyan, mint aminőt Hódító Vilmos normann herceg (1035–1066), majd angol király (1066–1087) trónpecsétjén, a baljában tartott országalmán látunk.* A Szent-Mihályos érmet lásd a 15. képen. Az érem füle ércpecsétünkével egyező alkotású, előrehajló (16. kép). Símára kopott hátlapján nincs ábrázolás. Mindkét öntvényünk hátlapján, peremének alsó részén azonos formájú horpadás vagy nyomódás látszik, nyilván az öntőmintából való kiemelésük alkalmával keletkezett. Szent Mihályos érmünk súlya 130.2 gr, magassága 70 mm, füllel 85 mm, szélessége 678 mm. A Magyar Nemzeti Múzeum Régiségtára 1890. december 6-án szerezte Wiesinger Mór kereskedőtől. Növedéki naplószáma 127–1890. 10.
Dr. Genthon István barátom, a Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Osztályának tisztviselője, volt szíves figyelmemet felhívni a pécsi Püspöki Múzeum kőtárának egy románkori angyal reliefjére, mely mellére szorított jobbjában szintén keresztes világgolyót tart. L. Szőnyi Ottó: A pécsi Püspöki Múzeum kőtára. Pécs, 1906, 215–16. l. 700. szám, 228–29. kép.
Trésor de numismatique. II. Sceaux des rois et reines d'Angleterre. Paris, 1835. Pl. I. 2.
15. kép
16. kép
Hazánkban a gyulafehérvári (erdélyi) és veszprémi püspökség, a vasvári káptalan, továbbá a csornai és hantai prépostság viselte védőszentjéül Szent Mihály arkangyal nevét. A két utóbbi kései alapításánál fogva nem jöhet tekintetbe. De hogy az előbbiek közül is a veszprémi püspökséggel kell vonatkozásba hozni tárgyalt érmünket, arra ismét Pray Györgyöt kell tanúul idéznünk. Fentemlített Syntagmája I. táblájának 1. képén a második legrégibb hazai idézőpecsétünknek primitív rajzát adja, melyről eddig tudomásunk volt. A kerek pecséten Szent Mihály arkangyal kiterjesztett szárnyú és karú félképe látható «+ SIGILLVM CITATIONIS» körirattal (17. kép). A mű 5. lapján c jegyzet alatt olvassuk, hogy a pecsét a veszprémi káptalan 1264. évi oklevelén függ.*
Appensum est litteris Capituli Vesprimiensis ann. 1264., az eredeti oklevelet nem sikerült felkutatnom.
17. kép
Ezen feliratával meghatározott rendeltetésű emlék világot vet az ugyancsak Szent Mihály képét viselő másik emlékre, imént leírt nemzeti múzeumi érmünkre és közvetve ércpecsétünkre is. Az, miként a veszprémi székesegyház védőszentjét ábrázoló korbeli utóda, nyilván ezen egyház püspökének vagy káptalanának kezdetlegesebb kivitelű, korai idézőpecsétje volt. Már a XI. században nagyterjedelmű birtokok, töméntelen szolganép felett rendelkezve, udvarbírája útján – úgy a püspök, mint káptalana – joghatóságot gyakorolt, perbeidéző pecsétre is szüksége volt. Kálmán király I. törvénykönyvének 2. fejezete beszél a püspökségeken évenként kétszer, Szent Fülöp és Jakab apostolok napján és Szent Mihály arkangyal nyolcadán tartandó zsinatokról: «ad quam quicunque etiam sine sigillo vocatus non venerit, reus iudicio erit». Erre tehát még nem volt okvetlenül szükséges a püspöki idézőpecsét, de a király ugyanezen törvénykönyvének 5. fejezete már kimondja, hogy «a püspökök és ispánok vagy mások udvari papjait a püspök vagy érsek pecsétjével kell törvénybe 72idézni» («Episcoporum et comitum capellani vel reliquorum, per sigillum episcopi vel archiepiscopi ad causandum cogantur»); ugyanennek 6. fejezete pedig rendeli, hogy «ha egyházi személy visel pert világi ember ellen, a világit a bíró pecsétjével hívják» («per iudicis sigillum laicus cogatur»), «ha pedig világi ember perel pappal, akkor a püspök vagy érsek pecsétjével idézzék meg a papot» («si vero laicus habet causam cum clerico, per sigillum episcopi vel archiepiscopi clericus cogatur»). Ily korai, püspöki idézőpecsétnek, mégpedig a veszprémi püspök idézőpecsétjének kell e Szent Mihály-os érmet tartanunk.
Azonos öntőműhelyből származó, megegyező kivitelű mása, az I. Endre király nevét és képét viselő, immár kétségtelenül eredeti ércpecsétünk pedig per analogiam nem lehet más, mint királybírói idézőpecsét. Nemcsak a magyar, de talán az általános pecséttannak is legrégibb ilynemű emléke.
Mielőtt a pecsétküldés intézményéről szólnánk, lássuk ezen intézmény fennmaradt tárgyi emlékeit. Az eddig ismert legrégibb hazai idézőpecsétet ugyancsak Pray György közli kezdetleges rajzban 2. képül Syntagmája I. tábláján. Buzád-Hahót nemzetségbeli Terestyén comes, a királyi praecók (csőszök, kajáltók, bertenek, hirdetők) ispánjának bölényfejes pecsétje ez, mely, mint Pray műve szövegében megemlíti, egy 1255. évi oklevelén függ.* Körirata: «+ COMES TRISTANVS ME MISIT». Az oklevelet gyönyörű vésetű pecsétjével a Magyar kir. Országos Levéltár őrzi. (18. kép.)*
Syntagma 5. lap, 1. jegyzet: «Appensum litteris ann. 1255, quarum hoc initium est: Nos Tristanus, Comes Praeconum Domini regis cet».
Dl. 421. Az oklevél szövege kiadva: Fejér, Codex Diplomaticus IV/2. 357. és Wenzel, Árpádkori Új Okmt. XI. 422. V. ö. Karácsonyi, Magyar nemzetségek II. 125.
18. kép.
Terestyén ispán mint Muraközben, az ország délnyugati határán birtokos, nyilván egy szomszédos karinthiai úr, Truhseni Ottó pecsétjét vette mintául. Jóval korábbi, 1193 körüli oklevelén függő, vágtató lovast ábrázoló kameás pecsét ez, körirata: «+ OTT DE TRVSSEN MISIT ME» (19. kép).*
Az oklevél eredetije a bécsi Staatsarchivban Orig. Ausz. Ank. Reg. Nr. 585. zu 1198. jelzet alatt őriztetik. Szövegét közli Aug. Jaksch: Die kärntner Geschichtsquellen. Klagenfurt, 1904. (Mon. Hist. Ducatus Carinthiae. III.) 543 l. V. ö. Fontes rer. Austr. II. 39., 96–97. l. zu nach 1192. V. ö. Erben, Schmitz–Kallenberg, Redlich: Urkundenlehre III. Teil. Redlich: Die Privaturkunden des Mittelalters (Below–Meinecke: Handbuch. Abt. IV.), 1911. 110., Th. Ilgen: Sphragistik (A. Meister: Grundriss 1–4.). 1912. 7.
19. kép.
Úgy lehet, az idézőpecsét külföldi tárgyi emlékei közé tartozik a bécsi Kunsthistorisches Museum III. 3472. leltári számú, XIII. századi bronzpléhből készült, belül üres, füllel ellátott érme, mely előlapján dűlt pajzsban a veronai Scaligeri fejedelmi család címerét mutatja.
Megemlítjük itt még a cseh országos bíróság XIV. századi réz-pecsétnyomóját, melyet a prágai cseh Országos Levéltár őriz. Legendája: «+ S(igillum). IVSTICIE TOCIVS TERRE SCI WENCEZLAI DVCIS BOEM.» Rajta Szent Vencel teljes páncélzatban álló képe látható, jobbjában iratszalagot lebegtet: «WENCESLA CITAT AD 73IVDICIVM» felirattal, balkezében sasos pajzsot és csillagos zászlót tart. Lábainál az országbíró keresztbevetett lábbal ül, jobbjában levél van, baljában pálcát tart (20. kép).* A pecsétnyomó fogantyúja oroszlán-alakot ábrázol.
Hermenegild Jireček: Slovanské právo v Čechách a na Moravé. II. Prága, 1864. 224–25. és u. a.: Das Recht in Böhmen und Mähren. 1866. II. 171.
20. kép.
A pecsétküldés, pecséttel való törvénybeidézés intézménye nyugatról származott hozzánk. A leges Wisigothorum, Alamannorum és Baiuvariorum már ismerik ezen törvénykezési eljárást.*
Mon. Germ. Hist. Leges 2° Tom. III. 139.; 4° I. Bd. I. 65.; I. Bd. V/1. 83, 86.
Mivel a fentebb közölt XIV. századi cseh országos bírói pecséttel Szent Vencel herceg († 935.) nevében idézik perbe a feleket: «Wencesla citat ad iudicium», Sufflay azt következteti, hogy a csehek már a X. század elején éltek a pecsétküldéssel.* Forrásaikban csak Prágai Kozma († 1125.) krónikája említi először a perbeidézés e módját.*
Šufflay Milán: Az idézőpecsét a szláv források világánál. Századok, 1906: 297–98.
Chronica Boemorum. Lib. I. cap. 3. Mon. Germ. Hist. Script. Nova Series II. Berlin, 1923. 9.
Mi azonban aligha szláv forrásból, e közeli szomszédainktól, hanem bizonyára a távolabbi nyugatról, a frank-bajor törvényekből, melyeknek hatása legelső törvényhozásunkon, Szent István király Decretumaiban, leginkább érezhető, vettük át e szokást.
Hazai forrásainkban a pecséttel való idézésről Szent László és Kálmán király törvényeiben olvasunk először. Szent László I. törvénykönyvének 42., III. törvénykönyvének 3., 25. és 26., továbbá Kálmán király I. törvénykönyvének 2., 5., 6. és 14. fejezetei tüzetesen szabályozzák a pecsétküldést az egyházi és világi, a legfelsőbb és alsóbbfokú bíráskodás terén,* de arról, mint szokásos gyakorlatról beszélnek, tehát kétségtelen, hogy már előbb, I. Endre király korában is divatban volt.
Millenniumi Magyar Törvénytár. I. köt.
A király nemcsak udvarában, hanem a régi frank királyok példájára, az országban utazgatva, vidéken is gyakran ült törvényt. Távollétében az ő pecsétjével, személye képviseletében a nádorispán ítélkezett. Az ügyek elszaporodásával a király személyes bíráskodása helyébe fokozatosan a nádor kúriai bíráskodása lépett. Szent László a királyi kúriából távozó nádort helyettes állítására kötelezte, ki tőle a király pecsétjét átvette és távolléte idején a király képében ítélkezett. Ennek funkciójából alakult ki később az udvarispáni hivatal. De a királyi személyes ítélőszéket a nagy számban jelentkező peres felek túlterhelték, másrészt a nép nagy része ritkán vagy sohasem jutott abba a helyzetbe, hogy panaszával a király vagy a nádor színe elé jusson. Szent László ezért a vidékre királyi bírákat küldött, kiket a későbbi, XII. századvégi és XIII. századi források idézőpecsétjükről billogosoknak neveznek. Kálmán, mint fentebb láttuk, a zsinati bíráskodást léptette életbe, melyben a püspököknek és általában a papságnak nagy szerep jutott. Ő szabályozta az egyházi és világi személyek közt felmerült ügyekben követendő eljárást is. Az egyháziakat törvényei szerint, mint láttuk, csak a püspök vagy érsek pecsétjével lehetett törvény elé idézni.*
Hóman–Szekfü: Magyar történet I. 319–21.
Szent László és Kálmán e tárgyban tett törvényes rendelkezései azonban nyilván nem minden tekintetben és nem egész terjedelmükben újítások. Részben bizonyára csak reformjai a korábbi bíráskodásnak és tüzetesebb szabályozása, kodifikálása a régi törvénykezési eljárásnak. Királybírákkal például már korábban is találkozunk. I. Endre fentírt 1055. évi tihanyi alapítólevelének 74záradékában egy Cupan nevű iudex szerepel az ország egyházi és világi előkelőinek névsorában.* Szent László III. törvénykönyvének 2. fejezete I. Endre és Béla herceg korabeli összeírással kapcsolatban megemlékezik a Sarchas nevű judexről. Az 1075. évvel keltezett garamszentbenedeki alapítólevélben «Andreas iudex»-ről olvasunk,* Szent László 1083–1095 közti pannonhalmi összeírásában a királyi pristaldusok közt «iudex Peder caluus»-szal,* az 1086. évről keltezett bakonybéli összeírás legrégibb részeiben «Bere iudex»-szel, ezután Batu fiával, «Paulus iudex regis»-szel ismerkedünk meg.*
Id. hely.
Knauz: Monumenta Eccl. Stringoniensis I. 58.
Pannonhalmi Rendtört. I. 591.
U. o. VIII. 269. l. Váczy Péter: A magyar igazságszolgáltatás szervezete a XI–XII. században. Miskolc, 1930. 7–9.
Mindez tanusítja, hogy I. Endre korában nem anachronizmus királyi bíróról, meg a király nevét és képét viselő bírói idézőpecsétről beszélni.
A nyugati pecséttani irodalomban mindmáig kérdés tárgya, hogy pecsétes levél, pecsétnyomóval lenyomott pecsétjegy vagy maga a pecsétnyomó vagy egyéb jelvény volt-e tulajdonképpen az idézőpecsét?*
H. Bresslau: Handbuch der Urkundenlehre I2. 684.; Redlich: Privaturkunden 107.; Ewald: Siegelkunde 29–30.; Ilgen: Sphragistik 6–7. stb.
A pecsétküldés, pecséttel való idézés műkifejezései Szent László és Kálmán törvényeiben sigillum mittere, sigillum projicere, sigillum dare, cum sigillo vocare, per sigillum cogere, csakis pecsétre és nem pecsétes levélre érthetők. Eddig ismert legrégibb hazai idézőpecsétjeink, Terestyén comes 1255. évi és a veszprémi káptalan 1264. évi «sigillum citationis»-ai természetesen már pecsétnyomóval lenyomott pecsétek és kérdés, hogy a XIII. század második felében magát ezen pecsétnyomót vagy a vele nyomott pecsétjegyet küldték-e az idézendő félre? A királybíráink korábbi népies «billogos», «bilochus», «bilocus», «bilokus» és hibás «bilotus» nevéből kikövetkeztethető billog szó* azonban azt bizonyítja, hogy tisztük eszköze nem a szó későbbi értelmében vett pecsét vagy az egyetlen királyi typarium, hanem az írástudatlanok által is érzékelhető bizonyítójel, igazolójegy, bírósági jelvény volt, melyet, mint fenttárgyalt két ércbillogunk füle is tanusítja, a jogosított bíró nyakbavetve viselt.*
A «bilochus» név XII–XIII. századi adatait összegyüjti Váczy id. mű 15–16. A billog-bélyeg – honfoglaláselőtti török jövevényszó nyelvünkben. L. Gombocz–Melich: Magyar Etymologiai Szótár I. 351–52, 405. Irodalma u. o.
Hajnik Imre: A magyar bírósági szervezet és perjog az Árpád- és vegyesházi királyok alatt. 186–87.; Szentpétery: Magyar oklevéltan 46–47.
Királyságunk két első századában, úgy látszik, az ily billoggal való idézés volt a törvénybehívás egyetlen ismert alakja és módja. Úgy az egyházi, mint világi bíróságoknál gyakorlatban volt. Mindig az alperes illetékes bírájának poroszlója, pristaldusa vitte az idézett félre. A pecséttel való idézés a megyei és városi bíráskodásban a legújabb korig, a XIX. század derekáig fennmaradt. Ilyen 1761. évi zarándmegyei alispáni idézőpecsét, «sigillum citatorium» legutolsó, 21. képünk.*
Eredetije a Magyar Nemzeti Múzeum levéltári törzsgyüjteményében. V. ö. Hornyik János: Az idézőpecsétről. Magyar Akadémiai Értesítő. Philosophiai, törvény- és történettud. oszt. IV. köt. 1864. 41–53.; Viski Károly: Bírópecsét. Népünk és Nyelvünk. Szeged, 1930. 98–110.
21. kép.
Mindezzel, azt hisszük, ércpecsétünk rendeltetését is sikerült bebizonyítanunk. Az I. Endre viaszpecsétjét utánzó királyi ércbillog közvetve Szent István király trónpecsétjének ábrázolását is mutatja, s így a magyar pecséttant időben teljes száz évvel viszi vissza. Egyetlen hazai analógiájával, a Szent Mihály képét viselő veszprémi püspöki ércbilloggal a magyar jogtörténet legrégibb tárgyi emléke.
JAKUBOVICH EMIL.
