Papp László: A hiteles helyek története és működése az újkorban. A Pázmány Péter tudományegyetem történelmi szemináriumának kiadv…
Papp László: A hiteles helyek története és működése az újkorban. A Pázmány Péter tudományegyetem történelmi szemináriumának kiadványai. 7. sz. (Oklevél- és címertani tanszék.) Budapest, 1936. 8°. 124 l.
A hiteleshelyek magyar talajból szükségszerűen fakadó intézményének, szervezetének, jogkörének és működési területének kialakulása és megizmosodása a középkor alkotása. Az újkorban a hiteleshelyek működésében, az írásbeliség terén betöltött vezető szerepében külső és belső okok következtében lényeges eltolódás következett be. Ezt a folyamatot tárgyalja részletesen a szerző munkája, mely a címnek megfelelőleg külön fejezetben ismerteti a hiteles helyek történetét és oklevéladói működését.
A mohácsi vész nyomán ható mély történeti változások, a kettős királyválasztás és az ország területe egy részének török uralom alá való jutása következtében a hiteleshelyek közül több megszűnt, vagy működési területük egy részét elvesztették, vagy pedig a török veszélytől mentes helyre költözve folytatták megszűkült tevékenységüket. Az ország területi megoszlásával egyidőben a reformáció elterjedése az egyházi fegyelem megbomlását, a káptalanok és főleg a konventek elnéptelenedését vonta maga után. Az egyházi javak jövedelmeinek a végvárakra és egyéb hadi szükségletekre történt fordítása világi commendatorok kezébe kerülése, vagy erőszakos elfoglalása a hiteleshelyek működését is károsan befolyásolta. Mindezek a külső és belső okok azonban, ha bizonyos mértékben alá is ásták a hiteleshelyek tekintélyét és a pecséttel való visszaélések következtében meg is rendítették egyidőre a hiteleshelyi kiadványokba vetett bizalmat, csak átmenetileg hatottak. Az ország rendei törvényhozás útján még idején gondoskodtak arról, hogy a hiteleshelyek működésében beálló zavarok kiküszöböltessenek. A megváltozott viszonyokhoz képest a hiteleshelyek normális rendje helyreállt, azonban ennek ellenére működésük folyton összébbzsugorodott, mert közben mindinkább szaporodtak az oklevéladó intézmények és az írástudás általánosabb elterjedésével egyre növekedett a magánoklevelek száma.
A hiteleshelyi intézménynek a török hódoltság után törvényes úton történt újabb rendezése és a neoacquistica commissio működése emelte ugyan a hiteleshelyek forgalmát, de ugyanakkor az 1723. évi törvény egyben meg is szorította a hiteleshelyek szerepét a bírósági ügyekben, úgyhogy működésük ezentúl a magánjogügyletek írásbafoglalására és a birtokbaiktatásnál való közreműködésre szorítkozott.
További hanyatlásukban a hiteleshelyek mindinkább elvesztik az eleven élettel való kapcsolatukat, a magánoklevelek jogérvényének emelkedése folytán már csak olyan magánjogügyletek írásbafoglalásáért fordulnak a hiteleshelyhez, melyet magánoklevélbe foglalni nem lehetett, mint a prohibitoriát, ügyvédvallást stb. A hiteleshely lassan a multban gyökerező jogok tárháza lesz és ennek megfelelőleg működésének javarésze a nála őrzött régebbi okiratok átírásban történő kiadására szorítkozott. Jogforrásszerű jellege mindinkább kidomborodik, a külső élettel való kapcsolata lassan megszűnik. Az igényeket az ország lakosságának megszaporodása mellett a sok esetben távollévő hiteleshelyek kielégíteni nem tudják, úgyhogy lassú haldoklás után, miután 1848-tól működésükben többízben szünet állott be, az 1874. évi 35. tc. 214. §-a csak a már régebben fennálló állapotot rögzíti le, amikor a hiteleshelyek működését a gondviselésük alatt levő okiratok hiteles másolatban leendő kiadhatására korlátozza. A hiteleshelyek szerepét ettől kezdve a közjegyzői intézmény veszi át véglegesen.
A kettős királyválasztás és ebből kifolyólag Erdély különválása következtében az erdélyi hiteleshelyek működése és fejlődése elszakad az anyaországi gyakorlattól. Az erdélyi katolikus egyházak javait szekularizálták ugyan, de az életbe és joggyakorlatba erősen belegyökeresedett hiteleshelyi intézményt pótolni nem tudták. Így kénytelenek voltak azokat törvényhozási úton világi személyek gondjaira bízni. A vezetéssel megbízott, a fejedelem által kinevezett requisitorok kezén a hiteleshelyek, minthogy a törvény rendelkezései értelmében ott kellett elhelyezni az ország lakóit egyetemlegesen érintő iratokat: a vámszabályzatokat, rovásadó- és dézsmalajstromokat, országgyűlési végzéseket, sőt a királyi könyveket és államiratokat is, a magyarországi fejlődéssel ellentétben szorosabb kapcsolatba jutottak az állammal és országos levéltári jelleget nyertek. Az erdélyi hiteleshelyek különálló fejlődésüket megtartották később is és megszűnésükig a requisitorok kezén maradtak.
Munkája második részében a szerző a hiteleshelyek működését és szervezetét ismerteti. A hiteleshelyek munkája két részből, külső és belső tevékenységből állott. A külső tevékenységet a különböző hivatalos megbízásokban való eljárás, iktatásnál, tanúvallatásnál, határjárásnál, bírói ítéletek végrehajtásánál, perbehívásoknál stb. bizonyságként való közreműködés, idézések kézbesítése, ritkábban bevallások felvétele stb. jelentette. A belső munka főbb vonásokban sok ügyletre kiterjedő, a magánjogügyletek írásbafoglalását követő oklevél-kiállításból, megpecsételésből, a protokollumba történő bevezetéséből állott. Mindezek a szokás és törvények által szabályozott, belső tevékenységgel kapcsolatos munkáknak az elvégzése a lector vezetése alatt álló kancellária feladata volt. A lector kötelessége csak az irányítás volt, a tulajdonképpeni irodai munkát a notárius – rendszerint világi ember – végezte, akinek 86nagyobb tekintélyű és forgalmú hiteleshelyen eskütt írnokok állottak rendelkezésére.
A hiteleshelyek oklevéladó működésük kapcsán a magyar magán- és perjogi eljárásnak nélkülözhetetlen eszközeivé váltak. A kettős tevékenység: közbizonyságként való eljárás és az oklevéladói működés jelentik és jellemzik a hiteleshelyet. Ez a magyar jogfejlődésben gyökerező kettős tevékenység annyira szétáradt a magyar mult egész területére, hogy történeti szempontból fontos megoldandó problémává avatta a hiteleshelyi intézmény fejlődésének kérdését. Amikor Eckhart Ferenc és Szentpétery Imre kitűnő tanulmányai után a szerző a hiteleshelyi intézmény újkori történetét adja, nagy szolgálatot tesz, úgy az egyetemes történetírásnak, mint pedig a segédtudományoknak. Szerencsés kézzel nyúlt a problémához, amikor az egyes hiteleshelyek történetének részletekbe menő letárgyalása helyett az egész hiteleshelyi intézmény fejlődésének keresztmetszetét adja. Ebben a tárgyalási módban a kérdésnek sokkal világosabb, áttekinthetőbb képét kapjuk, mindamellett, hogy a részletek rajzát sem kell nélkülöznünk. A hiteleshelyi intézmény fejlődésének, jobban mondva hanyatlásának a korból és az intézményekbnl fakadó okait, főbb állomásait, ha talán nem is mindenütt eléggé élesen kiemelve, de feltétlen helyesen ismeri fel és értékeli.
A hiteleshelyi működésről szóló, szorosabban vett oklevéltani részben még nagyobb biztonsággal és határozottsággal mozog. Kutatása, megfigyelése kiterjed a hiteleshelyi munka legapróbb részletére; bőven tárgyalja a kancelláriai belső munka legkisebb mozzanatát is, felismerve annak oklevéltani szempontból a kerek egészbe való szerves beletartozását. Eredeti kutatás és az irodalomnak, köztük Hradszky kéziratnak szánt és nyilvánosságra alig jutott munkájának felhasználása csaknem tökéletesen kiegészítik egymást. Teljes elismerésünk mellett nem hallgathatjuk el azt az egyetlen kifogásunkat, hogy a szerző Erdély területére vonatkozó családi levéltárat egyáltalán nem használt, pedig a gróf Bethlen-család levéltárában igen korai adatot talált volna a «lektázás» elnevezésre.
A magyar multba erősen belegyökerezett hiteleshelyi intézmény kettős irányú működésének ez a helyes megértése, kellő történeti méltatása nagy munka, hatalmas anyaggyűjtés és megfelelő oklevéltani jártasság eredménye. Ezek a körülmények még nagyobb értéket adnak ennek a doktori értekezésnek készült, az értekezések mai magas nívójából is kiemelkedő komoly munkának. Amikor a Pázmány Péter Tudományegyetem történelmi szemináriumának kiadványaiként megjelent munkák között a közelmultban két, szorosan az oklevéltan körébe vágó olyan nagybecsű értekezés jelent meg, melyek mindegyikéről a legteljesebb dicsérettel szólhatunk, az elismerésből részt kell juttatnunk a tanítómesternek, az oklevéltan érdemes professzorának is.
Fekete Nagy Antal.
