VIII.
VIII.
Hazánk nemesi intézményére vonatkoztatva emlegetik az una eademque nobilitas elvét, mellyel azt akarják kifejezni, hogy a nemesség a magyar 17szent korona területén egy és ugyanazonos. Mivel e kérdés a magyar és a székely nemesség egymáshoz való viszonyával és rendi tagozódásával kapcsolatban áll, ezért azt az alábbiakban világítom meg.
Árpád honfoglalása után a törzsek az általuk megszállott területeket egymástól függetlenül bírták, amelyeket az egyes törzsfők igazgattak. A törzsek nem szállottak meg az ország egész területét, s egymás között nagy területeket hagytak szabadon, melyeket Szent István királyi hatalmánál fogva arra érdemes híveinek adományozni kezdett. Ennek folytán két gyökere van nemességünknek: az egyik az első foglalás joga, vagyis a szállásjog (ius primaevae occupationis, ius descensuale, ius descensus), a másik pedig a királyi adományból eredő jog (ius regium). A két kiváltságos réteg között éles különbséget tett az, hogy míg az előbbi csak közjogilag, addig az utóbbi ezenfelül magán jogilag is függött az államot képviselő királytól. Ez a két kiváltságos réteg az ország nagyobb részében a megyerendszer kialakulásával összeolvadt, de a Székelyföldön mégis megmaradt a székely örökségnek, mint első foglalású szállásbirtoknak, s a székely nemességnek különböző volta.
A Hármaskönyv III. Része 4. Címének bevezetésében megállapítja, hogy a székelyek kiváltságos nemesek, akik teljesen külön törvényekkel és szokásokkal élnek. A székelyek a Székelyföldnek a királyi háramlási jogtól mentes törzsi szállásbirtokjellegét és nemzeti autonómiájukat megőrizték, mely különleges jogi helyzetüket a magyar és az erdélyi államhatalom mindenkor tiszteletben tartotta, s a székely nemességet a magyar és az erdélyi nemességtől különbözőnek tekintette. A székely nemességnek a magyar, illetve az erdélyi nemességtől különböző voltát legkifejezőbben az bizonyítja, hogy az uralkodók gyakran adományoztak ugyanannak a családnak külön magyar, illetve erdélyi nemesi rendi oklevelet és külön székely nemesi rendi oklevelet. Előfordult, hogy a magyar, illetve erdélyi nemesi rendi oklevél kiadása megelőzte a székely nemesi rendi oklevél kiadását, viszont más esetekben a székely nemesi rendi oklevél a magyar, illetve erdélyi nemesi rendi oklevél előtt kelt. A székely nemes részére adott magyar vagy erdélyi nemesi rendi oklevél adományozása – amint már említettem – nem volt hatással az adományos székely nemesi rendi állásának alakulására, mert a királyi könyvek és a székely rendi jegyzőkönyvek együttes bizonysága szerint a székely nemzet mindhárom rendjében egyaránt találunk magyar vagy erdélyi nemesi rendi oklevéllel bíró családokat, így a székely nemesség nem mondható azonosnak a magyar, illetve erdélyi nemességgel; kiváltságai saját külön ősi jogaiban gyökereznek, mely jogok a magyar vagy az erdélyi nemességtől állandóan megkülönböztették.
A Hármaskönyv I. Része 2. Címének 2. §-ából, illetve II. Része 43. Címének 2. §-ából tudjuk, hogy az országos főhivatalokat viselő igazi bárók (v. ö. I. Rész 94. Cím) vérdíja 100 márka, illetve 400 forint, s más nemeseké a szűkebb értelemben vett Magyarországon – tehát a nádor igazgatási területén 50 márka, illetve 200 forint volt; III. Része 3. Címének 1. §-a szerint a szlavóniai nemesek vérdíja 100 forintban, az erdélyi vajdaságbeli nemeseké pedig 66 forintban volt megállapítva; s III. Része 4. Címének 1. §-a értelmében a székelyeknek – akik kiváltságos nemesek s saját külön törvényeikkel és szokásaikkal éltek – 25 forintos vérdíjuk volt.
A nemesség soraiban rangbeli különbséget eredményezett az öröklődő főnemesi címek adományozása. A születéssel öröklődő magyar főnemesi méltóság a principesnek,* maioresnek,* nobiles primordialesnek* proceresnek,* potiores proceresnek* és primoresnek* nevezett magyar főnemesek csoportjából fejlődött. A székely nemesség rendi tagozódását már részletesen ismertettem. A magyar hivatali és birtokarisztokráciának születési arisztokráciává való fejlődése akkor fejeződött be véglegesen, amikor a király az ivadékokra átszálló főnemesi rangot privilégiális oklevéllel adományozta, amire a XV. századtól kezdve ismerünk példákat.* Megállapítható tehát, hogy a magyar szent korona területén a leszármazókra átöröklődő főnemesi rend a XV. században kialakult, s ennek következtében a nemesek rendi egyenlőségének elvét már akkor felváltotta a rendi különbség elve.
Szent István I. törvénye 4. fejezet; Szent László II. törvénye 1. fejezet 1. §; «principales personae»: a Névtelen Jegyző krónikájának 7. fejezete.
Szent István II. törvénye 18. fejezet bevezetés; «barones, seu maiores nobiles»: 1435. évi (II. decr.) XX. tc. 3. §.
Nagy Gyula «A gróf Sztáray-cs.oklevéltára» I. 139.
1351. évi tc. bevezetésének 4. §-a.
1403. évi kegyelemlevél 11. §-a a Magyar Törvénytárban.
1490. évi tc. 1. §.
V. László király 1453-ban Hunyadi Jánosnak grófságot ad (Gróf Teleki József «Hunyadiak kora Magyarországon» X. 347–356.); Mátyás király 1483-ban Lindvai Bánffy Miklósnak és Jakabnak főnemesi oklevelet ad (u. o. XII. 238–240.); II. Ulászló király 1506. körül Podmaniczky Jánosnak báróságot ad (Turul IX. 58., XXIV. 18.); Erdélyben Báthory István fejedelem 1582-ben Wesselényi Ferencnek adott báróságot (Genealógiai Füzetek I. 138.).
Az 1608. évi kor. u. I. tc. 8. §-a a magyarországi főnemesi rend tagjainak az országgyűlésen való személyes megjelenési jogát iktatta törvénybe, míg egyéb nemeseknek csak képviselet útján volt joguk arra. Az erdélyi és a székely főnemeseket 17az erdélyi országgyűlésen való személyes megjelenés joga nemesi rendi állásuk és születésük alapján nem illette meg, mert ott a királyi hivatalosokat az 1791. évi erd. XI. tc. b. pontjában és az 1791. évi érd. XVII. tc. 1. §-ában lefektetett elvek szemmeltartásával válogatták össze és hívták meg az országgyűlésre. Az erdélyi és a székely főnemeseknek nem volt a magyarországiakhoz hasonló joguk ilyen királyi meghívólevelek igénylésére, mert Erdélyben ezeket a főkormányszék előterjesztésére csak a fejedelem tetszéséből* lehetett kapni és kizárólag azoknak adták, akiket nemcsak az ország, hanem a fejedelem ügyeinek a tárgyalására* is alkalmasoknak tartottak.
Az 1790–1791. évi erdélyi országgyűlés jegyzőkönyve 194.
1791. évi erd. XI. tc. b) pontja.
Az 1687. évi IX. tc. a főnemesi rend tagjainak megengedte a hitbizományalapítást, mely jogot csak az 1723. évi L. tc. 4. §-a terjesztette ki a nemességre. Ezek a törvények azonban, melyek a nemesség közé a birtokjogi és örökjogi egyenlőtlenséget hozták be, az erdélyi nagyfejedelemség területén sohasem lettek hatályosak, mert a Magyarország és Erdély egyesítésének részletes szabályozásáról szóló 1868. évi XLIII. tc. 12. §-ában kimondta, hogy a Magyarország korábbi külön országgyűlésén alkotott törvények az erdélyi területen csakis újabb törvényhozási intézkedés után alkalmazhatók.
A felsorolt adatok azt mutatják, hogy nemességünk nem volt egységes. Az egységes nemesség kialakulását különféle okok akadályozták meg. Az egyik ok az, hogy az ország nagyobb részében a királyi adomány jutott döntő mértékben jelentőségre az első foglalású jószággal szemben, míg a Székelyföld megőrizte a királyi jogtól mentes ősfoglalású szállásbirtokjellegét. A másik ok az volt, hogy a nemesek vérdíja az ország egyes részeiben, t. i. a nádor, a bán, az erdélyi vajda és a székely ispán igazgatási területein egymástól különbözött. A nemesség öröklődő címek és az országgyűlésen való megjelenési jog mikénti gyakorlása szempontjából különböző rendekre oszlott, s e felosztás sem volt egyöntetű az egyes országrészekben. A magyarországi főnemesek és nemesek hitbizományalapítását megengedő törvények az erdélyi nagyfejedelemség területén sohasem – még a két állam egyesülése után sem – léptek hatályba. Mindezekből az látszik, hogy nemességünk egységessé alakulása számos okból nem következhetett be.
Ezzel szemben fennállott a nemesek szabadságának egy és azonos volta. Az Árpádházbeli királyok korának vége felé egyes oligarchák arra törekedtek ugyan, hogy a kisebb birtokú nemesek szabadságának korlátozásával felettük maguknak kiváltságos állást biztosítsanak. Ezt a fejlődést azonban az 1351. évi XI. tc. magakadályozta, amikor kimondta, hogy az országban és a hercegi tartományokban* lakó nemesek mindannyian egy és ugyanazon szabadsággal (libertas) éljenek. Ennek a szabadságnak egy és ugyanazonos voltáról szól a Hármaskönyv I. Része 2. Címének 1. §-a és I. Része 9. Címének 7. §-a is. E rendelkezés értelmét szabatosabban a Hármaskönyv I. Része 4. Címének 1. §-a és I. Része 9. Címének 4. §-a határozza meg, amikor megállapítja, hogy a nemesek a szent korona tagjai és a koronás királyon kívül senki más hatalmának nincsenek alávetve. Ennek alapján nem állíthatjuk azt, hogy nemességünk összes jogaival egyetemben egységes volt, hanem csak azt a következtetést vonhatjuk le, hogy minden nemes közvetlenül a király hatalmának volt alávetve s a legkisebb felett sem állott a királyon kívül más közjogi hatalom. Így minden nemesnek – a legkisebbnek és a legnagyobbnak egyaránt – a szabadsága egy és ugyanazonos a magyar szent korona egész területén, s e szabadság azonossága biztosítja a kisebbeket a nagyobbak hatalmi önkénye ellen, mert egyiknek sem lehet a másikra kiterjedő olyan hatósága, mint amilyen pl. a hűbéri hierarchiával bíró nemesi társadalmakban volt. A nemesi szabadság egy és azonos volta azonban nem jelentette azt, hogy a nemesség a magyar szent korona területén összes jogaival egyetemben egységes, mert akkor a nemesek között a különböző országrészekben és rendenként fennállott különbségek nem alakulhattak volna ki és még kevésbbé lettek volna fenntarthatók. Amikor tehát valaki a nemesség egy és ugyanazonos voltáról beszél, akkor ezt helyesen úgy kell érteni, hogy csak a nemesi szabadság volt egy és ugyanazonos, de a nemesség összes jogaival egyetemben nem volt egységes, amit egyetlen törvényünk sem állít. Az 1791. évi erd. XVII. tc. bevezetése szintén azt az elvet állapította meg, hogy a különböző nemesi rendek («magnates, proceres, et nobiles») a szabadság egy és ugyanazon előjogát élvezik, s egyiknek sem lehet nagyobb vagy kisebb szabadsága, mint a másiknak.
A törvényben említett hercegi tartományok alatt az erdélyi vajdaságot, Horvátországot és Szlavonországot kell érteni, melyeket abban az időben királyi hercegek igazgattak.
18A magyar és a székely nemesség tehát a magyar szent korona területén csak a nemesi szabadságot tekintve volt egységes, mert a magyar és a székely nemesek mindannyian a szent korona tagjai* voltak, közvetlenül a király hatalma alatt állottak, s így a szabadság azonos alapjogaival bírtak. Egyéb szempontokból azonban annál kevésbbé lehet őket egységesnek mondani, mert nemcsak a magyar és a székely nemesség között, hanem ezeken belül még saját tagjaik között is létezett különbség.
1506. évi székely nemzetgyűlési törvény: Szabó-Szádeczky id. m. I. 315., Kolosvári-Óvári id. m. I. 17. Az oklevél újabb kiadása szerint abban nem a tagja szó, hanem az annál többet jelentő magja szó olvasható: Jakab-Szádeczky id. m. 136., 233.
VITÉZÁKOSFALVI SZILÁGYI LÁSZLÓ.
