A SZENTPÉTERY-EMLÉKKÖNYVRŐL ÉS A „TÖRTÉNETI SEGÉDTUDOMÁNYOK” RENDELTETÉSÉRŐL.
49A SZENTPÉTERY-EMLÉKKÖNYVRŐL ÉS A „TÖRTÉNETI SEGÉDTUDOMÁNYOK” RENDELTETÉSÉRŐL.
Huszonhét tanítvány értekezéseinek sorozata*: Mily feladatokra irányította, milyen alapvetéssel és módszerekkel, egy mesteri egyéniséggé kiforrott tudós az új generációnak munkáját a segédtudományok terén?
Emlékkönyv Szentpétery Imre: születése hatvanadik évfordulójának ünnepére. Írták: Tanítványai. Bp. 1938. 581. l.
Vannak az ifjú tudós szerzők közül, akik nem Szentpétery Imre szorosan vett szakstudiumait művelik; s mégis valami belső közösség köti össze az Emlékkönyv tanulmányait. Nem azonos tárgykör, sőt nem is valami közös programm; még a módszeralakítás is gyakran egyéni. Szentpétery egész munkássága a «forrásanyagnak» valami sajátos értékelését öntötte át tanítványaiba. Tulajdonképpen a «régi» iskolához való ragaszkodást annyiban, hogy minden kérdést, a legapróbbat is, teljesen tisztázottnak, rendezettnek akar látni, homályosságok és elméleti sejtelmek nélkül. A tényeknek magukért beszéltetése; mintha magáévá tenné a mult század bizalmát, hogy az «adatok» maguktól sorakoznak majd törvényszerű rendbe, feltárva a történelmi fejlődés okszerű menetét. Másrészt, csaknem feltűnő ellentétben ezzel, úgyszólván minden szerző a legapróbb részleteredményben is messzi távlatokat sejttet, s mégis, a nélkül, hogy az illető történeti momentumot kiléptetné a maga mikrokozmoszából, többnek tüntetné fel, mint ami egy mult fejlődés apró átlagjelenségét megilleti. Szentpétery tudós pályájának egyik időszakát határozottan a történetelméleti munkásság jellemzi (műveinek jegyzékét az Emlékkönyvben, az 572–579. lapokon, Janits Iván állította össze), de sohasem mutatkozott jele annak, hogy az elméletet közvetlenül a gyakorlat idomítására alkalmazandónak tartotta volna. S mégis, sehol Európában ily tudatosan követett látókör nem tárult fel a segédtudományok számára, mint Szentpétery iskolája alapján: Kicsiny, pontos, konkrét megállapítások nyomán mintegy új dimenzióban való megragadása a történeti fejlődés szervezetének.
A tanulmányok sorban való áttekintése közelebbi világot vet erre. Nem csupán az ünnepeltnek akarunk adózni e beszámolóval, hanem e folyóirat céljai is szükségessé teszik, hogy az új generáció munkásságát e helyen legalább körvonalaiban ismertessük.
A szorosabban az «oklevéltan» körébe vágó dolgozatok közül egy «idegen lélekből, idegen gondolkodásból sarjadó intézménnyel» foglalkozik Barta István, Középkori közjegyzőségeink történetéhez címen (31–46. l.). Inkább élesen megfogalmazza az eddigi eredményeket, s csak egyes részletekben ad újat; de élesen elhatárolván a közjegyzőség magyarországi szerepét egyéb országokéitól, felhívja a figyelmet e különbségek mélyebb fejlődéstörténeti jelentőségére. A középkori közjegyző nálunk, s a lengyeleknél is, mindig egyházi ember maradt; a lengyel közjegyzői okleveles gyakorlatban (nálunk még nem vizsgálták meg e szempontból) minden nyugati oklevél-fajta szerepel, érett formákkal, – tehát nem belső fejlődésről van szó, hanem nyilván idegen egyetemi képzettségről. Az egyházi, pápai szervezettel kapcsolatban terjed el, de mint az Alpokon inneni Európa számára meglehetősen idegen társadalomnak 50intellektuális intézménye. Barta nem tér ki ily perspektivákra; de az Okcidens keleti széleiből tekintvén át a közjegyzők szerepét, az intellektualizmusnak, s az alapjául szolgáló szociális struktúrának az Alpokon innen kétségtelen közösségére mutat rá, az itáliaival szemben: Délen, az antikból eredt városiasság-érdekszövetség vidékein, az intellektuális készség nem a társadalommal való mély közösségben fejlődik ki, hanem mint racionális «technika», amely bárkinek bármi ügyben rendelkezésére állhat; a jogot a működésre egy legfelsőbb tekintély adja (esetleg áruba is bocsátja), akár a modern közjegyzőnek. Északon, az Alpokon túl ellenben a hűbéri-szokásszerű életegyüttesekből differenciálódik ki az intellektualizmus, nem csupán mint jogász-írnok, hanem gazdagon megterhelve az illető társadalomszervezet szakfeladataitól, – amikből aztán később a modern szakképzettségek változatos rendszere alakult ki.
Míg azonban Nyugaton, a mély hűbériség vidékein, a hiteles oklevelezés ilymódon az egymásraépülő társadalomképletekből kinőtt hivatalnokság feladata, Magyarországon a közjegyzőség elterjedését a hozzá némiképp hasonló hiteleshelyi intézmény akadályozta meg. Oly kérdés, amellyel Szentpétery iskolája következetesen foglalkozik; ezúttal az Emlékkönyvben csak Spilka Lőrinc Tibor: A jászóvári prépostság hiteleshelyi levéltárának «B» jelzésű protokolluma c. tanulmányával (410–418. l.) szerepel. Kicsiny részletkérdés, a prépostság levéltárának történetéről készülő dolgozatából, amely remélhetőleg, az apró konkrétumok hasonló gondos kidolgozásával, fel fogja tárni a hiteles hely évszázados munkamódszereit. Amit a «B» protokollumról itt kimutat, az jellemző kései példája a jogi értékelésnél sokkal mélyebb és melegebb gondnak, amellyel a hiteles hely tagjai írásos anyagukat kezelték. Úgy hisszük, a hiteles hely, a magyar intellektualizmus e sajátos intézménye gyökeresen csakis a magyar társadalomszervezet sajátos fejlődéséből magyarázható: Kevésbbé szokásszerű-hűbéries ez, tehát nem a társadalomképletek öléből kinőtt és lassan elvilágiasodott szakhivatalnokság igazgatja; viszont nem is itáliai módra «racionális», ami «közírnokokat» állítana a szükségletek kielégítésére. Egyházi testületeknél marad e szerep, külsőleg szekundál az írásos szükségleteknek, nem az ügyek belső szakszerű intézésével. Az intenzitás e hiányát jelzi intellektualizmusunknak sokáig papi és latin jellege, – lényeges vonás egész fejlődésünkre nézve. Úgy hisszük, hogy az egyház, a társadalom, az állam viszonyára, – Barta István foglalkozott már e tárgykörrel (Egyház és állam viszonya Magyarországon a középkor végén, Bp. 1936.) ily strukturális, s nem elvi szempontok a döntők.
Papp László, aki a hiteles helyek újkori működéséről már rövid áttekintést adott (A hiteles helyek története és működése az újkorban, Bp., 1936.), ezúttal A birtokba-iktatás (statutio) lefolyása címen (372–384. l.) egy ugyancsak idevágó részletkérdést vizsgál, főként rendkívüli esetek kapcsán, s ezért elevenen, de a szerves összefüggéseket egyelőre csak érintve. Az államhatóság mint valami külső fórumhoz fordul a hiteles helyhez, amelynek küldöttei a hatóság megbízottaival együtt csaknem jury-szerűen végzik el a voltaképpen adminisztrativ feladatot, az összes érdekeltek egybehívásával s néha viharos vitájuk közben. A szakhivatalnokság funkciója tehát lefelé gyorsan megtörik, a vidék egyenesen tiltakozik az ellen, hogy a központi hatóságot saját hivatalnoka képviselje. Erdélyben még erősebb ez a jury-jelleg, ott a hiteles helyet is pótólhatja a környék nemesurainak résztvétele. Ismét arra utal mindez, hogy a hiteles helyek szerepét mint hazai társadalomfejlődésünk egyik jellemző, lényeges jelenségét vegyük majd vizsgálat alá.
Kumorovitz L. Bernát koraibb tanulmányai folytatásaként A magyar szfragisztika múltja címen (251–311. l.) nemcsak a hazai pecséttan szakirodalmáról ad áttekintést és jellemzést, hanem a forrásanyagnak rendelkezésre álló, – s saját munkássága által is jelentékenyen gyarapodott – gyüjteményeiről is. Lelkesen hangoztatja a pecséttan önálló studiumként való kezelésének szükségét, – s valóban, a pecséthasználat sok fínom vonása, – mint azt a szerző egyéb részlettanulmányai is bizonyítják, – nem egyszerű kísérő külsősége a társadalmi-jogi életnek, hanem jelentős s jellemző módszere, eszköze is. Kumorovitz hangsúlyozza azt, hogy a pecsétet teljes szerepében kell bemutatni. Helyesen, hiszen a pecsét, szemben a «racionális», szerződésszerű jogképződéssel, a teljes társadalomorganizmus jelképe, előbbrevaló az írásbeli tartalomnál is. Nem annyira egy felsőbb hatalom, mint inkább a társadalomképlet szakszerű, 51megbízható építménye adja tekintélyét, ideértve a jogi-hivatalnoki szakszerűség mellett a kézművesmunkáét is. Nem fémbulla; hanem szinte naiv viasz-mű, népi anyag, amely széleskörű gyakorlati s művészi megdolgozáson megy át, – mint ahogyan az egész írásosság elhagyja az antik technikai-kereskedelmi készségeket s csaknem kézműves-mesterségbeli munkát kíván az íróembertől. Tehát a műtörténeti szempontokból való vizsgálat is, mint Kumorovitz kiemeli, lényeges feladata a pecséttannak.
Ifj. Szentpétery Imre, A vörös viraszpecsét bizonyító ereje a középkorban című tanulmányában (440–453. l.) már belső szükségét érzi, hogy hosszabban kitérjen, egy pecsét-fajta szerepével kapcsolatban, az «eszmének» és az általa kiképzett «formának» viszonyára. Egyelőre az elmélet még meglehetősen párhuzamosan kíséri nála a tényeket, de érdekes meglátás, hogy apró jelenségben miként keres szociológiai folyamatot: A vörös pecsét, amely inkább felületes átvétel nálunk, előkelőségek használatában, idővel miként vesz fel jogi tartalmat is, a hitelesség nagyobb súlyát. Látnivaló, hogy nem «eszméről» van itt szó, ami a mai történeti-társadalmi tudományoknak filozófiából vett szavajárása, hanem társadalmi strukturálódásról s annak kifejeződéséről. Racionális társadalmaknak nincs szükségük állandó, gazdag formaalkotásra, a tradícionális fejlődés azonban csak így fejezheti ki tagozódásainak életteljes tartalmát. Ily értelemben igaz, amit Szentpétery mond, hogy a forma hivatása a megrögzítés, saját tehetetlensége által. De egyúttal megőrzi, megóvja a szimbolizált képlet életteljes tartalmát a gyors okszerűsítéstől; mélyebb, bonyolultabb alapokból haladhat tovább a fejlődés. Mint mondja, a középkorban egyideig maga az írás is inkább «tekintély», mint okszerű érv; hozzátehetjük, hogy még a pénz is, egyes társadalomképletek kezessége-szimboluma, s nem mehanizált értékmérő. A hivatalszervezet tagozódásait, ügyköreit is a pecsétek változatos formái fejezik ki, s nem célszerű meghatározások: a hivatal életközelségét jelzi ez, amiből aztán idővel óriási modern társadalmias feladatok tárulnak ki. Nyugaton a társadalomképletek gazdag egyéni fejlődése, mély struktura: Ennélfogva le a kicsiny lovagi vagy céhbeli felsőségig a pecséthasználatnak sokszerűen differenciált módja, jogi hitele. Nálunk kevésbbé; inkább csak a közhatalomnak s feljogosítottjainak van közhitelre számot tartható pecséthasználatuk. Ifj. Szentpétery tanulmánya tehát indokolt kísérlet a pecsétnek, mint szociológiai eszköznek, megfigyelésére.
Donászy Ferenc, A magyar heraldika múltja, jelene és jövő feladatai c. tanulmánya (131–141. l.) ugyanezen gondolatokat ébreszti fel. Röviden áttekinti a szakirodalom multját, megállapítja mai visszaesését. Mint mondja, a címer nem volt szükséges kelléke a magyar nemességnek; átvétel inkább, mint belső fejlődés, s ezért hangsúlyozza az idegennel való összehasonlítás szükségét, művészettörténeti, s szimbolikájánál fogva szellemtörténeti szempontból is. Úgy hisszük, általában társadalomtörténeti szempontból; nyugaton a címer, a pecséthez hasonlóan, a társadalomképletek jelzésének lényeges módszere volt, ellentétben a racionális társadalmakkal. A heraldikai gyakorlat minden fínom szabálya eredetileg ily társadalomképződés kifejezője. Nálunk épp az a jellemző a társadalomalakulásra is, hogy e módszert csak külső átvételként ismerte. Tömeges adományozása valamely címernek, mint Donászy kiemeli, Erdélyben kezdődik, Lengyelországban hasonlóan. A lengyeleknél, tudjuk, a Sippe-kötelékek jelvénye olvadt bele a címer fogalmába, mint ahogyan a nemesség is, még a magyarnál is kevésbbé mélyen tagozódva, a primitív leszármazás-rétegeknek nyugatias jogiformák közé emelkedéséből keletkezett.
A genealógia köréből nem találunk értekezést az Emlékkönyvben; az újabb tudós generáció általában tartózkodóan viselkedik e studiummal szemben. Oka bizonyára az, hogy a régi, önmagának élő leszármazástörténet mellett homályos biológiai-örökléstani szempontok nyomultak előre benne, a helyett, hogy a családi kapcsolatok társadalomképző szerepét vizsgálnák, az öröklésjogon messze túl is, a hivatás, az utódképzés, a társadalmi rétegeződés szempontjaiból. Önmagából a magyar fejlődésből nehéz itt kiindulni, mélyebben tagozódott társadalmak, kivált a francia társadalom kinálhatja a példákat arra, hogy mily módon biztosította, mélyítette – s nem csupán akadályozta, mint általában vélik – a társadalmiasan szakszerű rétegek kialakulását a családiasság szívós, intézményes momentuma, még az újkori századokban is. Természetesen nem csupán a 52jogot, hanem általában minden életkifejeződést vizsgálni kellene e célból, s a nemességen kívül igen erősen a hivatalnokság, a céh szervezetét is, – ismételjük, nem a szokásos ellenséges értékeléssel. Így kapnánk alapvető szempontokat a magyar leszármazástan számára is.
Az írásnyelv magyarországi fejlődésének kutatásában ez általános összehasonlító munkát teszik a legfőbb feladattá az Emlékkönyv tanulmányai. Guoth Kálmán, A magyarországi latinság helye az egyetemes latinságban címen (169–182. l.) igen kiforrott, kerek fogalmazásban adja elő a kérdés lényegét. Amikor a magyarság használni kezdte, a középlatin már egységes, népek feletti írásnyelv volt, úgy, hogy tisztán nyelvtani alapokon alig lehet bármely szerző nemzetiségét megállapítani. A magyarországi latinság állítólagos külön sajátosságai, amint azokat meghatározni próbálják, többnyire ez általános középlatin sajátosságai a klaszszikus latinnal szemben. Guoth már «Az okleveles bizonyítás kifejlődése Magyarországon» (Bp., 1936) című munkájával is bebizonyította, hogy az írásbeliséget mély társadalmi képződményként fogja fel; ezúttal is hangsúlyozza, hogy az írásnyelv kérdését reális élet-alapokból kiindulva kell vizsgálni, tehát elsősorban a gyakorlati, okleveles nyelvhasználat alapjaiból. Ez pedig az egész intellektualizmus s a társadalom szerkezetével függ össze. Innen van, úgy látjuk, az Okcidens és a görög-kelet mélységes idegenkedése egymás kultúrnyelvétől a középkor folyamán. Az Okcidensen egységes, fegyelmezett írásnyelv; keleten is ily kezdetek, de hamarosan a nemzeti nyelvek írásossá emelése is, hogy aztán ezek is gyorsan holt nyelvekké váljanak, a gyakorlati élettől elkülönülten. Hasonló a sorsa az arab kultúrnyelvnek is. A középlatin ellenben, mint Guoth hangsúlyozza, az élettel szervesen együttfejlődő kultúrnyelv; ezért nevelheti fel, sokszázados szerepével, igazi élő írásnyelvekké a nemzeti nyelveket is. A fegyelmezett egység nagyarányú központi iskolázásra mutat. Ez az iskolázás valóságos társadalomképződmény, a céhszerű munkához hasonlóan fegyelmezett, de egyúttal az élethez idomulóan specializált készségeket tanít. Guoth röviden vázolja, hogy nálunk Szent István után miként jelentkezik a «természetes», magyar kifejezéseket belevegyítő oklevélnyelv, hogy azután a XIII. századtól az egyetemi üzem végleges kikristályosodásával – símán gördülő középlatin legyen úrrá. Viszont bizonyára e nyelv s a magyar társadalomfejlődés kevésbbé bensőséges érintkezésére, inkább iskolai átvételre mutat a latinnak hosszú szerepe jogi életünkben, hasonlóan a lengyelországihoz is.
Istványi Géza, A középlatin filológia külföldön és Magyarországon címen (183–206. l.) ad áttekintést arról, hogy miként ismerte fel a filológia a középlatin irodalomban, írásbeliségben a klasszikussal szemben önálló kultúra képviselőjét, amely inkább az európai nemzeti kultúrákkal áll benső összefüggésben. Szövegközlés, kritika, magyarázat, fogalmak lexikográfiája, s így tovább, az írástörténetig: ez volt az útja a felderítő munkának. Tehát a kifejezés módszereinek, az írói készség eszközeinek, kialakulásuk körülményeinek apró, beható vizsgálata, s nem az irodalomban jelentkező szellemnek értékelése. A magyar szakirodalom áttekintése kapcsán hangsúlyozza, hogy az Okcidenshez való tartozandóságunk egyik legfontosabb kérdéséről van itt szó. Istványi egyéb tanulmányai is bizonyítják, hogy mily mély értelmezésben gondolja ezt át: Vizsgálandó a magyar intellektualizmus egész belső struktúrájának összefüggése a nyugatival, vagy sajátos alakulása, a társadalomfejlődés teljéből kiemelve. A mai német filológiát, – mondja – már inkább a gondolat, a szellem, elsősorban a germán szellem jelentkezése érdekli a középlatin irodalomban, a régi módszer ma inkább a franciák kezében van. Nyilvánvaló, hogy Istványi is inkább a «strukturális» vizsgálat híve; s úgy hisszük, nem a szellemnek, a gondolatnak ereje az, ami az európai irodalmat, az antikkal szemben, már a középkorban oly bámulatosan sokféle, mély élettartalomnak felszínrehozására képesítette.
Perényi József: A ritmikus próza okleveleinkben és a francia iskolák c. tanulmányában (396–409. l.) az egyébként oly tárgyias középkori oklevélfogalmazás e különös sajátsága alapján lényeges iskolai összefüggésekre következtet. A római időkbe visszanyúló pápai gyakorlatig vezeti vissza a jelenséget, s úgy látja, hogy annak európai elterjedése valószínűleg az orleansi egyetem közvetítésével történhetett. Mindenesetre egyik bizonyítéka a központi iskolázás szerepének, hiszen az ilyesmit – mondja – idegen íráspéldányokból leutánozva elsajátítani nem lehet. Egyébként is átalakítva jelentkezik, s nem is előírt szabályként, 53az általános gyakorlatban. Perényi már speciálistája az oklevelezés és az egyetemi iskolázás összefüggéseire vonatkozó kérdéseknek (A francia iskolák hatása a magyar okleveles gyakorlat kialakulására. Bp., 1938.), de úgy hisszük, ezúttal is túlságosan általánosnak látja Orleans szerepét. Ez az egyetem már átmenet a déli, itáliai iskolatípus felé, s a franciák számára is inkább csak kiegészítő, speciális kurzus lehetett a párisi egyetemi tanulmányok után. Főként a római jog anyagával; igaz, még a francia történetirodalom is abba a tévedésbe esik, hogy a «legisták», római jogászok szerepét elhatározónak tartja a hivatalnokság s állam kialakulására, – holott ez lényegében a francia-típusú iskolarendszer műve volt. Perényi túlságosra értékeli a «dictamenek» tanúságait; pedig, úgy látjuk, a tankönyvszerű oktatás az olasz típus sajátossága, amely «racionális» módon már bizonyos mértékben elvont «szaktudást» közvetít. A francia típus inkább «céhszerűnek» nevezhető; kicsiny csoportok közvetlen, fegyelmezett begyakoroltatása a mester vezetésével, s úgy, hogy a tanítványok sajátos hazai igényei az oklevelezésben szervesen érvényesüljenek. A ritmus átalakult alkalmazása talán inkább Orleansnak a párisi üzem által való közvetítésére mutat. Bizonyára igen termékeny lenne, ha Perényi behatóan foglalkoznék a francia egyetemtípus szervezetével, testületeivel, s azokkal a valószínű összefüggésekkel, amelyek e képződmények s az egyes európai vidékek sajátos okleveles gyakorlata között mutatkoznak (pl. talán egyes szerzetesrendek oklevelezése és párisi oktató intézményeik között is). Nem csupán ez egyetemi statutumok, hanem az egykorú irodalmi megemlékezések alapján is, amelyek sokszor egy-egy megjegyzéssel elevenen érintik az oktatásüzem és a klerikus-képzettség lényegét.
Bezsák Miklós tanulmánya, A középkori magyar okleveles gyakorlat kapcsolatai a cseh okleveles gyakorlattal (47–72. l.) röviden rámutat a magyar és cseh központi hatóságok hasonló alakulására, hangsúlyozván, hogy az oklevelezés analógiáit a kultúrszervezet alapjaiból kell megérteni. Egyébként vizsgálata inkább az uralkodói okleveles gyakorlat összehasonlításánál marad. A teljes gyakorlat összevetése még a lényeges szempontok beható kidolgozására vár, ami, úgy hisszük, elsősorban a legfejlettebb, a francia írásbeliség tanulmányozása alapján történhetik meg. De addig is igen értékes mindaz, amit e keleti vidékek, – mert a lengyelt is belefoglalja – megegyezéseiről s különbségeiről mond. A magyar és a cseh kancelláriai gyakorlat kezdetei egyaránt nyilvánvalóan a német-udvari kapcsolatokkal függnek össze; majd később egyidejű megszilárdulásuk bizonyára a nyugati egyetemi oktatás végső kialakulásának eredménye. Az írásbeliség hasznáról szóló arengák szinte meglepően egyidejű jelentkezése mindhárom országban tehát olyasféle, franciát s németet is belevonó vizsgálatot kívánna, amilyent Szilágyi Loránd végzett egyes formulák feltűnéséről az Anonymusról szóló értekezésében. Hasonlóképpen kellene tisztázni az ú. n. «pápai és császári kancelláriai hatások» kérdését is, amely hatások változásait s egyenetlen jelentkezéseit, – Bezsák részletezi ezeket – nem lehet egészen közvetlen kapcsolatokból magyarázni. A pápai kancelláriai gyakorlat sok tekintetben szinte szigetként határolódik el az általános itáliai írásbeliségtől; s inkább a franciával mutat szerves összefüggést. Jellemző, hogy Bezsák a cseh okleveleken épp az írás könnyen utánozható külsőségeiben nem talál hasonlóságot a pápai oklevelekkel. A lengyeleknél a francia gyakorlat hasonlóságai egyideig inkább az ott szereplő francia klerikusok működéséből magyarázhatók, míg a magyar s cseh klerikusok maguk jártak francia iskolákat. Ha ez így általánosan valóban megállapítható, úgy bizonyára az írásbeliség fejlődésének lényeges különbségeit jelzi; erre mutat az is, hogy a lengyeleknél a kancelláriai szervezetnek s az oklevél bizonyító erejének kifejlődése mintegy évszázaddal elmarad a magyar és cseh mögött. Egyébként természetesen az uralkodói oklevél koraibb jelentkezése mint a magyaré a csehvel szemben is – önmagában nem bizonyíthatja az írásbeliség koraibb meggyökerezését; a cseh hűbéri-rendi fejlődés elmélyültebb, tagozottabb, mint a magyar, tehát az okleveles gyakorlatot mélyebb struktúra hordozza. A kancellária kultúrszerepe is elmélyültebb tehát, ami különösen – mint Bezsák előadja – a humanizmus idején válik jelentőssé. A nemzeti nyelvnek koraibb kialakulása írásnyelvvé is mélyebb írásbeli üzemre mutat a magyarénál. Lényegében azonban a XIV. századig mindkét okleveles gyakorlat recipiáló, mint Bezsák megállapítja; de igazi képzettség-recepció, amely a magyar társadalomszervezetekben 54rejlő aktív fejlődésképességre is mutat. Bezsák a középkor későbbi századaiban már valóban a kancelláriák közvetlen kölcsönhatásainak vizsgálatára szorítkozik, többre egyelőre tényleg alig is lehet vállalkozni. Sajnos, a cseh gyakorlatról nincs még oly rendszeres összefoglalás, mint a magyarról Szentpétery Oklevéltana. Bezsák összehasonlító munkája így nehéz, de igen hasznos és biztató kezdet; érdeklődéssel várjuk tudtunkkal készülő összehasonlítását a magyar-lengyel gyakorlatról.
Az erdélyi írásbeliségnek a magyarországitól is eltérő sajátosságaira eddig főként Istványi Géza mutatott rá. (A magyarnyelvű írásbelig kialakulása. Bp., 1934.) Az ősi előzményekre vonatkozólag érdekes Fischer Endre dolgozata: A dáciai viaszostáblák okleveles gyakorlata (157–168. l.). Dáciában volt okleveles gyakorlat, Pannóniában nem. Tulajdonképpen Itáliában is csak a Kr. e. I. században vált jelentősebbé a jogi írásbeliség, hellén hatásra, s később is főként ott gyakoribb a magánoklevél, ahol előzőleg hellén kultúra dolgozott. Az erdélyi viasztáblák is a hellén gyakorlat vonásait mutatják, a bennök szereplők is csaknem kivétel nélkül hellének vagy hellénizált barbárok. Úgy hisszük, ha nem is maga az írásbeliség, de a mögötte rejlő társadalomszerveződés bizonyos mértékig évezredes szívósságú, s némiképp tekintetbe veendő a középkori Erdély sajátosságainak magyarázatánál is.
Pécsi Anna, Az erdélyi fejedelmi kancellária első formuláriumos kézirata címen (385–395. l.) mutatja be a kézikönyvet, amit a XVI. század derekán az erdélyi kisebb kancellária egy tagja állított össze s amelynek használatával magyarázható e kancellária gyakorlatának rendszeressé válása. Értékes forrás, mert végigvezet a jogszolgáltatás menetének minden részletén. Pécsi dolgozata «Az erdélyi fejedelmi kancellária kialakulása és okleveles gyakorlata 1571-ig» (Bp., 1938.) című munkájához csatlakozik; pontosságra, következetes szempontokra törekvése megbízható alapokat szolgáltat az erdélyi gyakorlatnak a magyarországival, de a szomszédos görögkeleti gyakorlattal való összehasonlítására is.
Itt említhetjük meg Váczy Péter tanulmányát: Gyula és Ajtony (475–506. l.), amelyben az erdélyi magyar történetnek kezdeteire is vonatkozó kérdést tisztáz kimerítő, fínom forrásösszehasonlításokkal. «Munkaközben meglesni» a középkori krónikásokat – ez már önmagában is a történeti tény kritikai kihámozásával egyenlő értékű teljesítmény. Ily módszeres vizsgálatok alapján lehetne kialakítani a középkori íróember intellektuális képét, bizonyára jellemzően sajátos vonásokkal Európa különböző kultúrterületeire nézve.
Nyers Lajos értekezése, A piarista levéltárügy és rendtörténetírás (335–347. l.), a levéltártörténet és tudománytörténet kapcsolataira mutat be egy példát; Horányi, Csaplár, Révai munkásságát a forrásanyaggal való szerves kapcsolat határozza meg, mint ahogyan az európai történetírás lényegében ezzel különbözik minden más kultúráétól.
Az oklevéltan köré csoportosuló tanulmányok sorát Szilágyi Loránd Oklevéltan és általános történet c. értekezésével (454–474.) zárhatjuk le. A történettudomány lényeges kérdése – mondja – a forrásokkal való viszony. Közvetlen, állandó szemlélet legyen ez, vagy csak szükséges betekintés? A közvetlen szemlélet emelte fel a forrást, csupasz adatközlő értékén túl, már önmagában is a mult élet képviselőjévé. Az oklevél így lett, hosszú fejlődés után, tartalmi jelentőségén túl a mult jogélet alakulásának, módszereinek megjelenítője, majd az oklevélkiállító szerveké is, hivatalnokságoké, kormányzatoké. Ezzel – mondja találóan – kivette e területek vizsgálatát a csupán politikai vagy gazdasági érdeklődés-irány köréből, amelyek inkább csak «jellemezték» a közigazgatást. Most «írásbeli lecsapódásaiból» indulnak ki, az ügymenet rekonstruálásával, «formatörténettel». Legújabban már a nemzetközi jog történetére is innen remélnek új alapvetéseket, s még az aktuális nemzetközi jog számára is új szempontokat. De tovább is: az oklevél és az irásnyelv összefüggéseinek felismerése az irodalomtörténetre is átalakítóan hat; s végül az írásbeliség s az intellektualizmus történetének tudományává fejlődik ki az oklevéltan. – Szilágyi egész tudományos munkássága a szigorú oklevéltani módszeresség jegyében áll, nem az elmélet embere szól tehát, amikor a «források» keletkezésének módjait, azaz a «formaképzést», az életfolyamatoknak valamiként való objektiválódását tartja a lényegesnek a történeti organizmusok keletkezésében.
Ez a szempont jelentkezik az Emlékkönyv többi tanulmányában is, többé-kevésbbé tudatosan.
55Szabó István, Az 1351. évi 28. törvénycikk címen (419–439.) társadalomfejlődésünkre alapvető fontosságú kérdést tisztáz: Nem a szabad jobbágyköltözésről szól e törvény, mint többnyire vélték, a Corpus Juris téves címadása és hibás mondat-tagolásai alapján. Ellenkezőleg, a földesúri hatóság bizonyos értelmű kiterjesztéséről, valószínűleg a kisebb nemesek jobbágyainak védelmére, a nagyok erőszakoskodásai ellen. Szabó hangsúlyozza, hogy a jogtörténetnek a társadalmi «erők» szerepéhez kell lenyúlnia; e kifejezés helyett szeretnénk «struktúrát» használni. Szabadság és kötöttség különféle értelmű lehet, s nem csupán erőviszonyok következménye. Attól függ, mily társadalomszerkezet köti az embert. A nemesi földesuraság ez esetben is inkább az alsó társadalomszervezetet óvó képződménynek látszik. Szabó e tanulmánya bizonyára új lendületet hoz e kérdések vizsgálatába.
Degré Alajos, Kártérítés Anjou-kori magánjogunkban címen (116–129. l.), az Ars Notarialis és okleveles anyag alapján vizsgálja a kártérítés fogalmának fejlődését, differenciálódását. Úgy hisszük, hogy a nyugatibb fejlődésekkel összehasonlitva e differenciálódás fínom részleteit, eleven vonásokat nyernénk magukról a társadalomszervezetekről is. Feltűnő pl., hogy a vadkár ekkor még nem szerepel a mi jogunkban: a kultúrtáj s a paraszti lét természetességére, elmaradottságára mutatna ez.
Ember Győzőnek a rendi korszakok hivataltörténetére vonatkozó munkásságát ezúttal A helytartói hivatal történetéhez a XVI. században c. tanulmánya mutatja be. Szerintünk a «középkori», «rendi jellegű» jelzők, az «újkorival», «bürokratikussal» szemben, nem lehetnek általános érvényűek. A középkor mélyen szokásszerű, hűbéries vidékein elejétől magában hordozza a fejlődés mindazt a szakszerű feladatot, ami később a bürokratikus hivatalnokságot kifejlesztette. A rendiség – amely nem más, mint bármiféle társadalomfejlődésnek elérkezése a mesterséges, általános jogi objektiválódás fokozatára – ily vidékeken inkább az önmagából kitermelt provinciális, városi, céhi bürokráciát védi a központinak túlsúlya ellen. Néhol (Hollandia, Württemberg) el is tűnnek a «rendek», csak hivatalnokságuk áll szemben a kormányzattal. Másutt, a hűbériség sekélyesebb területein, a rendiség fokozata sekélyesebb, primitívebb középkori rétegeződést rögzít s erősít meg: a nagyobbak, erősebbek helyzetét a gyengébbekkel szemben. Itt, az Okcidens keleti szélein, nálunk is, az erők érdekszövetsége, képviselete küzd a szakszerű, társadalomszervező bürokrácia ellen. Ember éles vonásokkal rajzolja e két típus tusakodását: A helytartótanács a rendi vezetők exponense, tagjai az ország nagyjai közül valók, feje, a nádor, inkább pártvezérnek tűnik fel, mint az adminisztráció vezetőjének. A tanács így nem tud szakszerű üzemmé fejlődni, bár történtek kísérletek, még Ferdinánd részéről is, ilyirányú átszervezésére, állandó, fizetett közhivatalnokokkal. Ezért vonja el hatáskörének javarészét a külön kamarai igazgatás, majd a bécsi haditanács is. Nagyjából csak bírói fórum maradt, s ami a rendeket méginkább érdekelte, a nádor birtokadományozásainak ellenőre. Egyébként, hangsúlyozza a szerző, csak a tanács ügymenetének, irodájának, írásos gyakorlatának részletes tanulmányozása állapíthatja majd meg valóságos szerepét, jelentőségét államszervezetünkben.
Wellmann Imre tanulmánya, Az ónodi országgyűlés történetéhez (525–221. l.), hasonló új szempontokból, mint «munkaszervezetet» vizsgálja e rendi gyűlésnek tragikus jelentőségét, főként egy eddig fel nem használt országgyűlési napló alapján. Rákóczy átértette a harc népi feladatait; keserves szervező munkája meghiúsult, a nemesi képviseleti rendszer csak érdekszövetség, nem alkalmas szakszerű üzemiesség kialakítására. (Egyébként: a «rendi partikularizmus» kifejezést is csak magyar vonatkozásban lehet ily értelemben alkalmazni, nyugaton a partikuláris fejlődés nem feltétlen ellentéte a «bürokratikusnak».) Wellmann igazi írói készséggel jellemzi úgy Rákóczy egyéniségét, mint a nemesi követek lapos perspektíváját; a követ naplója alapján egy társadalomrétegnek, tehetetlenségének, parasztot-megvetésének művészi képét adja. Érdeklődéssel várjuk ígért munkáját a szabadságharc eszmei hátteréről, szellemtörténeti helyzetéről. De a «szellem» analízise önmagában nem érteti meg a fejlődés módjait-fokait. A nemesek, akik az országgyűlésen, a napló szerint, igen únták a hosszú előterjesztéseket, jogászi «csácsogásokat», egy fejlődés-struktúra tagjai, nem léphettek ki abból, mint mi sem a mai modern élet szerkezetéből. Az eszmék élnek, a szerkezet törvényszerűségei 56hordozzák az életet s fejlődéssé teszik. Másrészt valószínű, hogy a nemesek tunya passzivitása, önzése fölfelé s lefelé mégsem jelent mindenképpen kezdetlegességet a magyar fejlődésben. Volt valami e látszólagos tehetetlenségben, ami megóvott mélyebb, bár többnyire íratlan életszabályozásokat nagy s kicsiny között. Az újkori kultúrfejlődés következtében hirtelen, nyersen érvényesült kapitalista módszerek itt nem tudtak oly élesen belevágni a paraszt egzisztenciájába, mint a keletporosz lovagbirtokokon; sem pedig a jogi-politikai szerkezet oly kíméletlenül, mint Lengyelországban.
Kring Miklós, a vidéki magyar polgárság multjának kutatója, A községi közigazgatás történetéhez címen (230–250. l.) Tóváros községszervezetét vizsgálja az 1836–49. évek jegyzőkönyvei alapján. Elhanyagolt területen dolgozik, holott, mint mondja, a régi községi jog ismerete nélkül nem ismerhetni meg a rendi alkotmányt sem; a gazdaságilag lekötött nép is bámulatos jogalkotó erővel szerepel a társadalomfejlődésben. A vizsgálatnak a közeli időkből kell haladnia visszafelé, óvakodva a korai általánosításoktól, mert vidékenkint nagy eltérésekre kell elkészülnünk. Ily távlatok után szigorúan ragaszkodva forrásaihoz, már azoknak részletes bemutatásával is minden törvénynél, jogszabálynál közvetlenebbül tudja érzékeltetni, hogy mi is volt tulajdonképpen a mult századbeli magyar községi igazgatás. Elvben meglehetős egyenlőség s autonómia, előljárónak csak az számít, akit évenkint választanak. A jegyző nem, az ítéleteket sem írja alá. A nyugati országokban a községszervezet, minthogy a társadalom mélyebben tagozott, az élet különböző ágainak szakszerű érvényesülése; itt a képviselet módszere nem mélyítheti el a közigazgatás üzemét, az egyedüli szakember is, a jegyző, csak koordinált tanácsadó. A földesúri hatóság tehát, bár csak jelölő jogai vannak a választásoknál, bizonyára akadálytalanabbul nehezedhet rá a községi igazgatásra, nem hárítja el beavatkozását annak beható belső szabályozódása. Ha hasonló részletes ismertetések készülnének a különböző magyar vidékek községigazgatásáról, bizonyára váratlanul éles képet és általános jellemvonásokat kapnánk társadalmunk széles rétegeinek szervezetéről.
Kovács Alajos, Telekkönyvi rendtartás Budán a kamarai adminisztráció idejében címen (107–209. l.) szintén aprólékos forrás-ismertetéssel ad lehetőségeket nagyobb távlatokra: A visszafoglalás után a kamara sietve bevezette Budán a telekkönyvet, főként a jövedelemkezelés céljaira, de városfejlesztés szempontjából is, amennyiben Budát újra rezidenciának szánták. Az alsóausztriai telekkönyvezetés azonban túlmodernnek bizonyult itt, ahol még az elismert birtoklás a döntő s ahol az ingatlan még nem kommercializálódott annyira, hogy elbírta volna a telekkönyvi díjakat. A lakók panaszkodtak, lehetőleg nem jelentettek be semmit, ami a telekkönyvvezetést igénybe vette volna. Ismét egy jellemző vonás az «írásbeliségről», s mindarról, ami vele összefügg: a társadalomszerveződés módjairól.
Pálfi Ilona, A történelmi statisztika című tanulmányában (348–371. l.) hangsúlyozza, hogy statisztikai képzettség mellett elsősorban mégis csak történész kell e stúdiumhoz. A történelmi jelenségek belső ismerete alakíthatja ki a megfelelő statisztikai módszereket. Meg is fordíthatjuk a dolgot: a számszerűség különféle szerepe a történetben jellemző magára a fejlődésre is. A középkori, irracionális fejlődésben mennyiségileg semmi sem lemérhető, még a gazdasági életben is minden egyénies érték. Innen a kereskedők számolásában a furcsa «hibák». Az exakt számok bevonulása az életbe már új társadalomszervezet jele. A statisztika módszereinek kiképzése a történeti jelenségekhez idomulva, amint Pálfi kívánja, a társadalom-struktúrák fejlődésének vizsgálatává válhat.
Ifj. Vayer Lajos, A történeti művek illusztrálása címen (507–524. l.) nálunk új kérdéseket tárgyal; nem csoda, ha még kissé ingadozó fogalmakkal dolgozik. A szemléletesség kívánalma a történeti megjelenítésben mindig megvolt; de igaza van, hogy egyidőben nem tartották a tudományhoz illőnek az illusztrációt, majd pedig ábrázoltak, a szöveggel való szerves összefüggés nélkül. Igen különös példákat hoz fel e mult századbeli «hamis szemléletességről». Ma már, Vayer szerint, a szakszerű ikonográfia lép előtérbe, csak kritikailag hiteles ábrákat enged, teljes adat-apparátussal s csak mechanikai reprodukciót, átrajzolás nélkül. De ez nem más, mint korabeli forrásanyagok kritikai közlése! Ha valóban tudós készültséggel történik, szerintünk helye van a rekonstruáló ábrázolásnak is. Sőt a művészi elképzelésnek is 57lehet bizonyos jogosultsága, ha valóban elmélyül a történeti multba. Az ikonográfia e szempontból korjellemző munkát végez: Miként igyekeztek s tudták a történeti szemléletesség vágyát a multban kielégíteni?
Legtávolabb esik a «segédtudományok» körétől M. Császár Edit tanulmánya, A magyar játékszínről (107–115. l.). S mégis, amint mai színészettörténetünk lebecsülését kezdő magyar színészetünk iránt, fínom, de határozott fordulattal, társadalmi okokból magyarázza, módszerében idetartozónak érezhetjük. Ma, korunk szellemében, a színtechnika, a rendezés áll előtérben – mondja – s nem a színész egyéni alkotása. És kezdő színészetünkről becsületesen szókimondó kritikák maradtak ránk, míg ugyanakkor a bécsi színpadot már üzletszerű sajtó dicsőítette. A magyar földből kinőtt színész történeti típusának megrajzolását sürgeti, – tehát e művészet magyar társadalmi feltételeinek vizsgálatát.
Végül két tanulmány, amely a földrajz és történelem eddig mellérendelt szerepét szerves egységgé teszi, a társadalomstruktúra vizsgálatának közös talaján. Bulla Béla, Hazai történeti földrajzunk multja, jelene és feladatai címen (73–106. l.) a földrajztudomány fejlődésének áttekintésében egy általános, de szerintünk téves nézetből indul ki: Az antik legalább spekulatív módon művelte a földrajzot, a középkor semmiként. Ellenkezőleg: A középkor minden munkaszervezete, az intellektuális is, a föld s természet megismerésén, az emberi élettel szerves viszonyba hozásán dolgozott, szerencsére minden elvont spekuláció nélkül. Innen való e tudománynak mély fejlődésképessége. De Bulla helyesen hangsúlyozza, hogy nincs külön materialisztikus és külön emberföldrajz; a táj és ember szimbiózisának rajza, a «kultúrtájak» kialakulásának a magyarázata a végső feladat. A földrajz a történethez fordul a mai, a történelem a földrajzhoz a mult korok kultúrtájainak magyarázatáért. Pár igen találó vonással jellemzi a magyar kultúrtáj alakulását a honfoglalástól kezdve. Településtörténet nélkül nincs történeti földrajz. Az emberi «szellem» műve helyett bizonyára helyesebb itt is a társadalomszervezetben rejlő munkamódszerek hatásáról beszélni a kultúrtáj alakulására. A kifejezetten településtörténeti munkák mellett bizonyára hasznos lenne a földbirtok, a parasztság történetére vonatkozókat (pl. a Domanovszky-kiadványokat) is feldolgozni.
Ugyanily termékeny gondolatokat vet fel Mendöl Tibor tanulmánya, Településtörténet, településföldrajz, történeti földrajz (312–334. l.). A régi külön specializálódott tudományágak «surlódási felületén» keletkezett a «településtörténet», amely egyaránt szerves része a mult s a jelen kultúrtájképződést vizsgáló tudománynak. Természet és ember, mult és jelen szerves összefüggésbe kerülnek, s nem csupán «kölcsönhatások» kapcsolják őket össze. Mendöl áttekintést ad az idevonatkozó magyar forrásanyagról, irodalomról, Mátyusz Elemér, Szabó István s mások új módszerekkel dolgozó munkáiról; a településtörténet és a kultúrtájmagyarázat az ő előadásában valóban ugyanazon tudományos célnak, az organikus társadalomfejlődés felderítésének, csupán két sajátos szempontból kiinduló megközelítése.
Befejezésül s betetőzésül kerüljön itt sorra Baráth Tibor tanulmánya: Comte pozitívizmusa és a magyar pozitívizmus (5–30 l.). Comte szemlélete – mondja – szociológiai, sohasem volt kutató történész, az adatgyüjtést megveti, a jelenségek együttes megragadása a célja, a «nevek nélkül való história». A francia történetírás, jórészt az ő hatására, az apró kritikai munka helyett a multból a jelenbe vezető fejlődés megvilágítását tartja feladatának; s mindez, megfelel a francia, kalkuláló polgártípus szellemének. Az ú. n. magyar pozitívizmus ellenben már lényegében kialakult, mielőtt Comte hatott volna. Az adat a fontos itt, s a mikrofilológia: az adatokból önmagukból kell a törvényszerűségeknek előtűnniök. A történészek: nagytudású specialisták az életteljesség érzéke nélkül; különösen jellemző a segédtudománynak és a művelődéstörténetnek önálló specializálódása. Baráth úgy gondolja, hogy «pozitivizmus» helyett a «naturalizmus» elnevezéssel kellene jelölnünk az irányt.
Úgy hisszük, hogy mégis meg kellene maradni a «pozitívizmus» kifejezésnél. Baráth érdeme, hogy az eltérésekre rámutatott, s ezzel mélyebben fekvő magyarázatra ösztönzött. Comte maga is csak képviselője egy fejlődésfokozatnak, s nem megteremtője; a tudományfejlődés is végeredményképpen a társadalom strukturális fejlődésének eredménye. A «felvilágosodás» a társadalom racionális megbomlásáé; a XIX. században e társadalom 58most már hasznos «célszerkezetekbe» sorakozik, életteljes közösség nélkül. Munka és tudomány e szerint specializálódik. Anyag és adat csak valamely speciális oldaláról érvényesül a feldolgozásban; az összefoglalás a szak-eredmények egymás mellett való felvonultatása. Kétségtelenül áll ez a francia történetírásra is. Az érettebb, általánosodottabb francia intellektualizmus azonban – utal erre Baráth is – vállalkozik a szintézisre; a specializálódás eredménye, hogy a fejlődésmagyarázat egyik életágat sem tart döntőnek, hanem mintegy közös, semleges talajra ereszkedik le: a történeti szociológiára, Comte tanaiban. A francia történeti forrásanyag óriási bősége – a rég kialakult intellektualizmus tanúsága – ugyancsak a szintézis lehetőségével bíztat. A «szociális szféra» semleges nézőpont, az adatoknak mintegy maguktól, érintetlenül kell törvényszerűségekbe sorakozniok; a «pozitívista» munka folyhat tovább, a francia történetírásban óriási monografikus irodalom keletkezik, amelynek értéke bizonyára még döntő hatású lesz a történettudomány jövőjére. De Comte filozófus volt, önkéntelenül kilépett a megsejtett semleges talajról, az észszerűség érvényesülését kereste a fejlődésben. A francia történetírás is, de pozitívista módra inkább csak passzív megnyugvással e megoldásban, egyébként kevéssé filozofált, hanem a tények tartózkodó, sokszor lendületnélküli összefoglalásánál maradt.
A németeknél még élesebb a specializálódás, reménytelenebb a szerves összefoglalás feladata. Magyarországon természetesen még a specializálódás sem lehet eléggé következetes. A német a végletekig viszi a célszerkezetekbe való sorakozást, – a társadalom maga is, s a kutatómunka is; – hirtelen robban ki aztán az egységben való megértés vágya. A pozitívizmust elsöpri a szellemtörténet; nem végső, semleges nézőpont, ami a multban érintetlenül hagyná a teljes ember szerepét, hanem úgy véli, hogy az embernek némikép magasabbrendű funkciói viszik a fejlődést. Lényegében mégis csak filozófus-elképzelés, bármennyire ki is tágítja a «szellem» fogalmát s közeledik ahhoz, amit inkább «emberközti, szociális viszonyulásnak» lehet nevezni. Nem tud megmaradni ennél, mert nem magát a viszonyulás módjait nézi, hanem az értéket, a tartalmat, ami a múlt emberét, szellemét eltölti.
És itt kapcsolódik bele a kérdésbe, szerintünk, a «segédtudományok» szerepe. Értékek, erők: Sohasem magyarázhatnak meg fejlődéseket. Az ember örök, – legalábbis a történetileg megismerhető ember – s érvényesülhet időnkint hol egyik, hol másik hajlama, eszméje, nagy távlatokból az élet folyása mindig csak a folyó víznek változatlan áramlása marad, sohasem lesz «történetté». Csak azáltal, hogy az élet jelenségeit «objektiválja», s így a multban s jelenben új módszereket állít be az emberközti viszonyulásra. A beszédnek, a nyelvnek is megvan a maga világtörténete; de az objektiválódás természetesen mindig a legelemibb módszer alapjaiból keletkezik: Abból, hogy miként helyezkedik el ember s ember egymás mellett, öröktől tartó s mindig formálódó fejlődéselőzmények következtében. Közösségszervezet, mint az objektiváció egy formája, módszere. Ettől függ, hogy miként működik minden átvett módszer s miként alakulnak ki újak; ettől a meg-megújuló társadalom-organizmusok sorsa. A történetben nincs kauzálitás, sem erőké, sem gondolatoké, csak organizmusba illeszkedések vannak.
A pozitívizmus specializálódása «segédtudománynak» nevezte mindazt, amit a mult felismerésére, úgy hitte, csak módszerként, eszközként lehet alkalmazni; a formák, intézmények ismeretét pedig jórészt a «művelődéstörténetre» tolta át. De ezzel az éles elkülönítéssel rátalált a teljesen semleges területre, oly nézőpontra, amelyből érintetlen marad a mult emberi élet teljessége. Mint láttuk, a «segédtudomány», a «formatörténet»: a kifejező készség, a szociológiai viszonyulás, a társadalomstruktúra történetének irányában fejlődik. Erő és szellem helyett így vizsgálhatják ma már pl. az «irodai ügymenetet» a kormányzatok alapvető megértésének céljából is.
Végeredményképen tehát az emberközti viszonyulás módszereinek vizsgálatáról van szó, az objektiváló készség fejlődéséről; s magasabb fokon az «intellektualizmus» szerepéről, minden kulturában sajátos képződménynek látva meg azt, sajátos strukturával, eszközökkel, az alsóbb társadalomszervezetek természetének megfelelően. Comte ott hibázott, hogy az intellektualizmust nem történeti képződménynek, hanem az «ész kibontakozásának» fogta fel, a szociális szféra semleges területéről a filozófiai értékelésére térve át.
59Ez a mindinkább semleges alapokra való helyezkedés a Szentpétery-Emlékkönyv tanulmánysorozatának közös vonása.
Szentpétery Imre (A magyar történetírás új útjai, 321–352 l.) elleneszegül a segédtudományok «átértelmezésének», s a régi bevált alapokhoz való ragaszkodást kívánja. Ki kell terjeszteni – mondja – a művelési területet más tudományágak irányába, de anélkül, hogy idegen tudományágakat a maguk területéről kiszakítanánk. Másrészt mégis: «olyan kapcsolatok feltárásáról van itt szó, amelyeknek megvilágítása hozzájárul a kultúregység kiépülése útjainak-módjainak megértéséhez.»
Tehát egyrészt a módszerek semlegességének szigorú megőrzése, minden idegen «történeti tényező» belevonása nélkül. Másrészt a kultúregység egészének vizsgálata. A segédtudományok nemzetközi kapcsolatokban való művelése nálunk annakidején Fejérpataky László kezdeményezése volt; Szentpétery már nem kapcsolatokról, hanem a kultúrmódszerek összefüggéséről beszél. Alapvető koncepcióval egyrészt a francia fejlődésig terjeszkedik el, másrészt a keleteurópai vidékek fejlődéséig. Elméleti elképzelések félretolásával kicsiny részletek teljes kibontakoztatásától várja az összehasonlítás biztos lehetőségeit. Tanítványaival is érezteti, hogy mély távlatokról van szó, – és ismeretes mégis valósággal hideg könyörtelensége, amellyel minden elsietett, tetszetős teóriát az adatok, tények élével szel át, semmisít meg. A segédtudományok további fejlődésének alapfeltétele a specializált módszerességhez való ragaszkodás; s hogy Szentpétery e «konzervatív» álláspontot vállalni meri, különös érdem a történettudomány mai forrongó korszakában. Másrészt azonban koncepcióban, bátran elmondhatjuk, előtte jár minden európai szaktársának, s átszűrve, tárgyilagosítva, ez irányban érvényesíti fiatalabb magyar társainak eredményeit is. A magyar oklevéltan és a köréje csoportosuló tudományágak, Szentpétery vezetése alatt, elmélyülő s kitartó munkával, kezdeményező szerephez juthatnak az európai történettudomány fejlődésében.
HAJNAL ISTVÁN.
