SZENTESI PÓKA NEMZETSÉGE.
60SZENTESI PÓKA NEMZETSÉGE.
Zemplén vármegyében, a Tisza-Bodrogköz északnyugati hajlásában, nem messze a Bodrog túlsó partján emelkedett hajdani zempléni vártól fekszik Bodrogszentes, mely a tőle északra és északnyugatra Véke, Zétény és ma már csak Eszenyke-puszta néven ismert egykori Kiseszény helységeket magábazáró, a kanyargó Tice-ér által átszelt területtel együtt egy ősi, a XII. század derekán élt Szentesi Pókától kiágazó nemzetségnek volt fészke, birtoka. Gyökeres magyar vidék, mely szintén most szabadult fel a két évtizedes idegen uralom alól és került vissza az anyaországhoz.
A nemzetség egyik hajtásának, a Vékei-ágnak utódai a Vékei Vékey-családban ma is élnek. E család levéltára részben szétszóródott, részben elpusztult. Azonban szerencsére ránkmaradt a nemzetség tagjai részéről a XV. század első felében folytatott több évtizedes birtokper, amelynek folyamán két, sőt harmadfél század előtt bekövetkezett szétágazásaik és közös őstől való származásuk okleveles bizonyításával kellett a köztük fennálló vérségi kapcsolatokat és ezek fokát kimutatniok. A felek által ez alkalommal előadott okleveleket részint kivonatosan átírták, részint csak a per tárgyával szorosan összefüggő adatokat és megállapításokat jegyezték ki belőlük.* Ezáltal a perben olyan oklevélsorozat jut láncolatos kapcsolatba, melyből a nemzetség származásrendje a közös őstől kezdve szakadatlan sorban kitárul és a közlevéltárakban felkutatott adatokkal bővítve lehetővé teszi, hogy történetét, mégpedig elsősorban birtoklási történetét a középkoron át végigkísérjük.
Gróf Zichy Okmánytár (ezentúl Z. O.), IX. k. 123–148. l. – Az itt idézett helyen található adatokat Wertner Mór a Turul 1900. évf. 36–39. lapjain rendszerezve felsorakoztatta és belőlük összeállított leszármazási táblát is közöl, de bővebben nem dolgozta fel.
Szentesi Pókáról,* a közös és egyben első ismert ősről nevén kívül semmit sem tudunk. Életidejét is csak megközelítőleg, visszamenőleges következtetéssel tudjuk meghatározni. Unokái az 1220-as években már meglett emberek. Egy emberöltőre 30 esztendőt véve és ez alapon visszafelé három nemzedéket számlálva, megállapítható, hogy Póka körülbelül az 1130-as évek végétől, vagyis II. Béla és II. Géza királyok korában már élt.
A Pál név becéző alakja: Pálka, Palika.
Ugyancsak ki tudjuk mutatni azt is, hogy a tőle kiinduló nemzetség utóbb felszaporodott birtokcsoportjaiból melyik volt a már általa is bírt, legrégibb s ezért a nemzetség törzsbirtokának tekinthető földterület.
A bolgár vagy bolgár-szláv alapítású Zemplén vára közelében elterülő, említett tiszabodrogközi birtokokat: Szentest, Vékét, Zétényt és Kiseszényt a XIII. században már a nemzetség birtokában találjuk. Összefüggő birtoktestet alkottak, melynek az akkori birtokviszonyok és a határmegállapító oklevelek alapján nagyjában megvonható határai délen Kisgéres és a Karcsa vize fölött, majd ezt kelet felé átlépve, keleten a mai Királyhelmechez tartozó terület, továbbá a hajdani Abaháza falu (majd puszta) és feljebb Boly helység nyugati szélei mellett fel a Latorcáig húzódtak. Északon és északnyugaton a határ félkörben a Latorca folyását követte, majd élesen keletre kanyarodva a Latorcát a Tice-érrel összekötő vonalban folytatódott. Ezután nyugat felől lefelé haladva a zempléni várterülethez tartozó Pálfölde, az egri püspökség birtokában levő Szentmária, a korábban szintén várbirtok, de később az Imreghyek kezén található Rád és végül Szinyér helységek keleti határszéleit s részben a Szentesnél elterülő hegy lábát követte le a Kisgéres fölötti déli határvonaláig.*
Az ide vonatkozó okleveleket alább idézzük.
E birtokok magva és terjedelemre nézve is legnagyobbika Szentes – okleveleinkben «villa Scentus», «Zentus» (Szentös), ma Bodrogszentes – volt, 61hegyektől övezett sík területen, a Bodrogköz egyetlen magaslati fekvésű darabjának, a régen vadvizek és ingoványok rengetegéből Királyhelmectől nyugatra és Véke alatt északkelet-délnyugati irányban Kövesd környékéig kiemelkedő szenteskövesdi hegyvidéknek felső, kiszélesedő szakaszán.
A Szentestől északra fekvő Vékéről és Zétényről kétséget kizáróan kimutatható, hogy még nem voltak Póka birtokában. Mint látni fogjuk, előbbit egyik fia, utóbbit ettől származó unokája szerezte.
Kiseszény megszerzésének idejét illetőleg nincsenek közelebbi bizonyítékaink. Ez a birtokterület az egész nemzetségi birtoktest északnyugati, a Latorca-kanyarba öblösödő részén, a Szentmária fölött húzott Tice-Latorca vonaltól északra feküdt és lent a Véke és Tice közé eső területig, keleten a Zétény Latorca vonalig terjedt. A szentesi birtokterülettel délkeleten függött össze.*
Lelesz: act. a. 1414. nr. 103.
Ezek előrebocsátása után a továbbiak során bővebben részletezett birtoklási viszonyokból az alábbi következtetések vonhatók le:
A felsorolt birtokok közül Szentes az egyedüli, ahol a nemzetség valamennyi ágának és mindig volt öröksége. Igen korán, már a XIII. sz. elején a nemzetség templomát is itt találjuk.* Birtokelidegenítések alkalmával Szentessel kapcsolatban fordul elő, hogy az illető vérségi atyafi birtokrészének eladásához valamennyi nemzetségebeli rokonának a hozzájárulását kénytelen kikérni. Szentes tehát a nemzetség ősbirtoka és ennélfogva már a nemzetség első ismert őse, Póka is szentesi birtokos volt. Valószínű azonban, hogy Kiseszényt is bírta. Igaz ugyan, hogy ezt mindvégig csupán egyik fiának és az ettől lejövő ágnak a kizárólagos tulajdonában látjuk, mintha csak ennek a szerzeménye lett volna; de viszont feltűnő, hogy míg ennek az ágnak a szentesi birtokterületből csak egyes kisebb, a kiseszényi birtokához csatlakozó részek jutottak, addig annak zömét, magával a faluval együtt Póka másik fiának az ága birtokolja. Ezt az aránytalanságot pedig csak úgy tudjuk megmagyarázni, ha feltesszük, hogy Szentessel együtt Kiseszény is ősbirtoka volt a nemzetségnek, s midőn Póka fiai atyai örökségüket kétfelé osztották, az egyiknek jutott Szentes legnagyobb része, míg a másiknak Kiseszény, Szentesből pedig csak annyi, amennyivel több volt a másik testvér szentesi része, mint a kiseszényi birtok. Mindamellett a nemzetség főfészke Szentes maradt.
Z. O. IX. 124.
Szentes jelentős pontja volt e vidéknek. Minthogy a Bodrogköz főútvonalai már az Árpádkorban itt mentek keresztül, mintegy összekötője volt e terület északnyugati részének a távoli délkeleti és délnyugati vidékekkel. A nagy út (via magna) – így nevezik már a XIII. században* – innen Kisgéres felé vitt, a közút (via publica) pedig – ezt meg a XIV. sz. első felében emlegetik e néven* – (Sáros-)Patakra. Utóbbit, melyből különben a Zemplén várához vezető út is kiágazott, s amely a mocsarak miatt jobbára a Bodrog folyó medrét követhette, ugyanekkor külön is kiemelik mint olyant, amely a tiszabodrogközi kerületet összeköti e várossal.* Ez a kedvező helyzet úgy Póka nemzetsége, mint a környék lakosai számára nem csekély gazdasági előnyt jelentett. Módjukban állt a szükségletek beszerzését, produktumaik értékesítését, csereberélését közvetlen útvonalak igénybevételével lebonyolítani.
Z. O. IX. 127.
U. o. 133.
U. o.
Póka szentesi és esetleges kiseszényi birtoklásának eredete ismeretlen. Arról, hogy ezek ősfoglalású, az első letelepedéskor nyert szállásbirtokok lettek volna, nem lehet szó. A honfoglaló nemzetségek szerették ugyan a nádasoktól védett területeket,* a Bodrogköz mély síkja azonban annyira ingoványos volt, hogy nagyobb terjedelmű száraz helyek hiányában településre nem volt alkalmas. Ennek igazolására nem kell ezer évre visszamennünk. Elég a XVIII. század végén, vagy csak a mult század elején készült térképekre tekintenünk. E terület tetemes részét, ahol vízszabályozások révén ma már dúsan termő szántóföldek terülnek el, nem is olyan régen, mielőtt még medrekbe szorították volna a vadvizeket, járhatatlan mocsarak, nádastavak, káka, sás és posványok borították. Nemcsak déli, tiszamenti részét, hanem a Tiszából oda benyúló erek: a Karcsa, Törökér, Füzesér és különösen a Tiszából 62Kistárkány fölött kilépő és Lelesz, Zétény, Szentmária mellett félkörben elhaladva Zemplénnél a Bodroggal egyesülő Tice, többi vidékeit is átlábolhatatlan mocsarakká váló víztömegekkel árasztották el. Utóbbi még a mult század elején is állandóan valóságos tengerrel kötötte össze a Bodrogot a Tiszával.* Ami száraz terület maradt, bár sűrűbben keletkeztek a környékén helységek, honfoglaló nemzetség ellátására nem volt sem elegendő, sem kedvező. Zemplénben honfoglaló nemzetségek különben is csak kis mértékben telepedtek le és Zemplén vára körül minden irányban messze kiterjedésben, tehát a közeli Bodrogközben is kimutathatólag szinte egymást érik a királyi várföldek, vagyis olyan földterületek, melyeket tudvalevően még Szent István mint megszállatlanul maradt, törzsbeli kötelékek alá nem tartozó földeket királyi birtokoknak nyilvánított. Szentest e várföldek közé mintegy beékelődve látjuk; ami egy okkal több arra, hogy Szentest is eleinte még a zempléni várhoz tartozó királyi birtoknak minősítsük. Bár valószínűleg igen korán, amikor a várbirtokok sűrű eladományozása még nem jött szokásba, szabadult fel a vár köteléke alól s ment át mint adománybirtok Póka, vagy talán még elei tulajdonába.
Hóman–Szekfű: Magyar történet. III. kiadás, 94. l.
Szirmay Antal: Notitia topogr. com. Zempliniensis, 37–46.
Arról, hogy Póka nemzetsége az ő, vagy valamely más közbeeső ős nevét nemzetségi névül használta volna, nincs tudomásunk. Az e nemzetségen belül kialakult családok, amikor a XV. század elején előállott a szüksége annak, hogy vérségi kapcsolatukat és ennek keretében rokonsági fokukat kimutassák, ezt nem a nemzetiségi név hangoztatásával, hanem a legkézzelfoghatóbb módon: családfájuknak közös ősükig, t. i. Pókáig való visszavezetésével tették. A genusból való származás kitétele okleveleinkben különben is sokszor csak esetleges, máskor meg véletlenségből vagy hanyagságból elmarad.* De sok nemzetségnek nem is volt szüksége arra, hogy tagjainak összetartozását a közös ős nevének a hangoztatásával ébrentartsa; így a Szentesi Pókától lejövő nemzetségnek sem. Birtokai egyetlen összefüggő területen feküdtek s e mellett, bár több vonalon és néven ágazott szét, ezeknek az ágaknak egyike sem terjeszkedett s származott el a középkorban távolabbi vidékekre, sőt sokáig még szűkebb hazáján, a Bodrogköz északnyugati szögletén túl sem. Ennélfogva további ágakra történt megoszlásuk és felszaporodásuk után is mindig tiszta tudatában voltak, nemzetségi névhasználat nélkül is, közös származásuknak. Tanúsítja ezt a bonyolult birtokpereknek az a már említett hosszú sorozata is, melyeket e nemzetség egyes ágai a XV. században ősidőktől fogva gondosan őrzött okleveles bizonyítékaik felvonultatásával részint egymás, részint idegenek ellen folytattak. A közös őstől való származás és több ágon virágzás mellett egyébiránt a Póka-ivadékok kebelében is fennállottak mindazok a további összekötő kapcsok, amelyek nélkül középkori értelemben vett nemzetségről nem beszélhetünk. A nemzetség tagjainak a nemzetségi földbirtok megvételéhez fenntartott elsőbbségi jogára, illetve arra a megszorításra, mely szerint elidegenítése az ő hozzájárulásuk nélkül nem történhetett meg, többek közt beszédes például szolgál az az 1293-ban fölmerült eset, midőn a legtávolabbi ágból való vérrokon szentesi birtokrészét nemzetségebeliei hozzájárulásával adja el.* Az ágról-ágra való örökösödés szabályának pedig a gyakorlati alkalmazására is sor kerül a XV. század végén, Póka nemzetsége Vékei-ágának fiakban beállott magszakadása kapcsán, amikoris az élő két másik ág azért mutatja ki ízről ízre a közös őstől való származását, hogy ezzel a kihalt vérségi ág birtokaira örökösödési jogát érvényesítse. Kegyeletes összekötő és kulturális kapocs volt a nemzetségi közös templom vagy monostor is. A Pókától eredő nemzetségnek főbirtokán, Szentesen már jókorán, a XIII. század elején áll egy Mindenszentek tiszteletére épült egyháza.*
Turul, 1892. évf. 1. és köv. ll. – Karácsonyi: Magyar nemzetségek. I. k. bevezetésében.
Z. O. IX. 145.
U. O. IX. 125.
Pókának, mint már jeleztük, két fia maradt. Nevük Vethe és Pike.* Ezek megosztozván, tőlük kiindulólag Póka ivadékai két főágra szakadtak. Osztályukról szóló oklevelek ugyan nem maradtak fenn, utódaik öröklési rendje azonban határozottan arra mutat, hogy Póka örökségén már a két fia megosztozott. Kiseszény, egyes szentesi földrészekkel a Pike-ágáé. Ennek tagjai főbirtokuk 63és egyben lakóhelyük után Eszényi, illetve Kiseszényi néven szerepelnek, majd (a XIV. század végétől) ági ősük nevét is fölvéve, a Kiseszényi Pike nevet is használják. Póka másik fiának, Vethének az ága Szentes túlnyomó részét örökölte. Vethéről azt is tudjuk, hogy ő szerezte Vékét. Ha ez nem egyéni, fivére beleszólásától mentesen szabad rendelkezése alá eső birtoka lett volna, nem ajándékozhatta volna oda nővérének, mint erről 1265-ben értesülünk.* Azonfelül a nemzetségbeliek még 1397-ben is tudták bizonyítani, hogy azt egyik ősük II. András királytól kapta.*
U. o. 143.
Z. O. IX. 137. – Az ebben az oklevélben olvasható «sorori suae» kitételre nézve támadható kétségeket, hogy t. i. vajjon tényleg Vethe nővéréről van-e itt szó, már Wertner is eloszlatta (Turul, 1900. évf. 36.).
Z. O. V. 41.
