A RÁKÓCZI-CSALÁD LEGUTOLSÓ TAGJAI.
80A RÁKÓCZI-CSALÁD LEGUTOLSÓ TAGJAI.
II. Rákóczi Ferenc gyermekeiről, unokáiról a legújabb időig meglehetősen házagos ismereteink voltak. Csak a néhány ével ezelőtt tartott Rákóczi-centenárium alatt nyilt alkalmunk a Rákóczi-Emlékkönyvben Lukinich Imrének az utolsó Rákócziakról írt tanulmányából pontosabban megismerni a fejedelem két fiának, főleg a nagyobb szerephez jutott Józsefnek, sorsát. Régebben Thaly Kálmán foglalkozott több értekezésében: a Századok 1868. és 1870., a Turul 1884., a Történelmi Tár 1890. füzeteiben s más kisebb közleményeiben a Rákóczi-fiúk életével. Főleg az ő kutatásainak eredményét összegezte azután röviden Márki Sándor, Rákóczi életrajzának III. kötetében. Ezeknek az adatai azonban sokszor nem helytállók, mert a források, amelyekből Thaly merített, gyakran hallomásból, mások levélbeli közléséből, egy-egy felületes feljegyzésből eredtek. Lukinich után e kérdést Pillias Emil francia történetkutató kezdte tisztázni, amikor a Napkelet 1937. évfolyamában a Rákóczi-család utolsó sarjáról írt rövid értekezésében felderítette Rákóczi unokájának, az apácává lett Jozefa Sarolta életének főbb adatait.* A zárdája számadáskönyveiben akkor még csak egy feljegyzést talált arról, hogy a rendház főnöksége Jozefa Sarolta halála után a társintézetekhez körlevelet küldött e szentéletű apáca haláláról, majd részletes nyomtatott leírást is készíttetett zárdai életének folyásáról, hosszas betegségéről, haláláról. Pillias azonban tovább kutatott, míg végre megtalálta ennek az életleírásnak egy példányát a Visitatiós nővérek mostani párizsi rendházának levéltárában. Ezt a kis nyomtatott füzetet azután közreadta az «Études Hongroises» 1938. évfolyamában,* és egyúttal közölte mindazokat az újabb adatokat, amelyeket azóta Rákóczi Ferenc feleségének és fiainak párizsi tartózkodásáról és haláláról felkutatott. Ezzel az alapos munkájával végleg tisztázta Rákóczi Ferenc leszármazóinak eddig alig, vagy rosszul ismert életét s egyúttal a Rákóczi-család kihalásának tragikus történetét.
Pillias Emil, a párisi Bibliothčque National tisztviselője, a magyar történet igen alapos ismerője, aki pár év előtt hosszabb időt töltött nálunk, nagy odaadással kutatta II. Rákóczi Ferenc kapcsolatait a francia udvarral. Részben nálunk, részben Párisban megjelent műveiben a Rákóczi-felkelés francia vonatkozásainak sok, eddig homályos részletére derített már világosságot. – Folyóiratunk e füzetének szedése közben értesültünk, hogy a kiváló történetíró őszinte fájdalmunkra 1940 május 27-én hősi halált halt. (Szerkesztő.)
Études Hongroises, 1938. Kiadja a párisi magyar tanulmányi központ (147–193. l.). Emile Pillias: Paris, ville des Rákóczi.
Kutatásait folytatta Jozefa Sarolta édesanyjának későbbi tartózkodási helyén, Annecyben, valamint a savoyai departement szomszédos községeinek összes egyházi és községi levéltáraiban, miáltal igen sok olyan új részletkérdést tisztázott, amelyeket a nyár elején megjelent értekezésének megírásakor még nem ismert. A Zürichben tartott VIII. nemzetközi történettudományi kongresszuson találkoztunk, s ő lekötelező szívességel bocsátotta rendelkezésemre adatait és felhatalmazott arra, hogy azokat, még az ő, erről szóló nagyobb munkájának elkészülése előtt közzétehessem. Ebben az értekezésemben tehát Pillias kutatásainak eredményeit ismertetem, egybevetve azokat a már azelőtt ismert kevés adattal.
Rákóczi Ferenc alig 19 éves korában a kölni székesegyházban vezette oltár elé 1694. szeptember 26-án alig 16 éves jegyesét, Amália Sarolta Hessen-Rheinfelsi hercegnőt. Házasságuk alatt az alábbi nemzedékrendi táblán feltűntetett négy gyermekük született; de közülük csak kettő, József és György maradt életben és élte túl szüleit.
81II. Rákóczi Ferenc *1676 III. 27. † 1735 IV. 8. ~ Amália Sarolta Hessen-Rheinfelsi hercegnő *1679 III. 8 † 1722 II. 18; Lipót Lajos György * 1696 V. 28 Kistapolcsány † 1700; József *1700 VIII. 17 Bécs † 1738 XI. 10 ~ De la Coutancičre Mária (1738 óta Perrevex József felesége); Jozefa Sarolta * 1736 XII. 11 † 1780 VII. 3; György *1701 VIII. 8 Bécs † 1756 VI. 17 ~ 1. Bethune marquisné? ~ 2. Bois l’Isle Margit *1702 † 1768; György * 1740 † 1743 III. 28; Sarolta * 1706 XI. 16 Theusing (Karlsbad mellett) † néhány nap mulva*
Ennek a gyermeknek valószínűleg nem Rákóczi volt az apja. (Lord Stepney, angol követ bizalmas levele Bruyninx hollandi békeközvetítőhöz 1706. nov. 24. Archivum Rákócziánum, II. sorozat. III. kötet, 265. l.)
Amikor Rákóczi 1701-ben bécsújhelyi börtönéből menekült, a bécsi udvar az akkor még csecsemő gyermekeket anyjuktól elvette és udvari tanácsosok és nevelőnők ellenőrzés nélküli gondozására bízta. Hogy a fiúkat családi hagyományaiktól végleg elidegenítsék, a császár Olaszországban birtokokat adományozott nekik. A Rákóczi nevet is letétették velük és 1723-ban olasz főnemesi rangot kaptak. Ettől kezdve József, Marchio di Romanucci, György pedig Vallis de Giunchi gróf néven szerepelt. Birtokaik átvételére Olaszországba utaztak, de rövid idő mulva már ismét Bécsbe tértek vissza s ott élték tovább, dőzsölésbe merülő, üres, céltalan életüket. Úgy látszik, György – a fiatalabbik – volt a tehetségesebb, benne még akkor volt némi érdeklődés a tudományok iránt. Az udvar engedélyével 1725-ben Paduába utazott s beiratkozott az egyetem jogi fakultására. De únta a rendszeres tanulást és a következő évben már Velencében töltötte a farsangot. Innen az ottani francia követ segítségével Párizsba, majd 1727. június 15-én Rodostóba ment atyjához. Képzelhetjük azt az örömet és reménységet, amellyel Rákóczi Ferenc eddig nem látott fiát fogadta. Keserű csalódásban volt része. Rákóczi György hamar megúnta a kolostori szabályokhoz hasonló rodostói egyhangú életet. Rákóczi Ferenc pedig szomorúan tapasztalta fiának műveletlenségét és ezért maga sem ellenezte, hogy 1728. március 23-án Párizsba utazzék, főleg azért, hogy magát a katonai tudományokban kiképezze. Bizonyára értesülhetett arról, hogy Bécsben lakó idősebbik fiát, Józsefet, – akit egy éves kora óta nem látott, – botrányos szerelmi kalandokon, kártyán, italon kívül más nem érdekli, ezért György fiára szerette volna fejedelmi házának s a rodostói magyar emigrációnak sorsát bízni. Ez az oka annak, hogy 1732-ben kelt végrendeletében, – amelyben Györgyről mint makoviczai hercegről beszél – nem Józsefet, hanem őt tette általános örökösévé.
Rákóczi József 1734-ig Bécsben élt. Ekkor eléggé botrányos körülmények között onnan eltűnt. A bécsi udvar nem sokat törődött távozásával. A birodalom vezetői már ekkor nyugodtak voltak afelől, hogy egy ilyen, a testi és szellemi satnyulás lejtőjén lefelé csúszó Rákóczi nem lehet többé veszélyes. József egy-két évig Olaszország különböző városaiban szórakozott, s valószínűleg 1736. elején érkezett Párizsba, a már 1728 óta ott lakó György fivéréhez.*
Mindazt, amit eddig összefoglalóan előadtam, főleg Lukinich Imre említett munkájából már ismertük. Amit a Rákóczi-fiúk párisi tartózkodásáról egészen halálukig ezután előadok, Pillias legújabb kutatásainak eredménye.
Rákóczi József Párizsban lakásának első hiteles nyoma egy jegyzőkönyv a párizsi külügyminisztérium levéltárának «Correspodance politique Hongrie et Transylvanie» gyüjteményében. Ebből kitűnik, hogy József és György 1736. június 3-án a L’hôtel de Chatillon nevű bérházban levő lakásukra kérették Monsieur Francois de la Balle-t, a párizsi törvényszék jegyzőjét, egy okirat szerkesztésére. A jegyzőkönyvben József elismerte édesatyja végrendeletének érvényességét. Erre nyilván azért volt szükség, mert József (akinek apja a munkácsi hercegi címet adományozta) eleinte érvényteleníteni akarta apja végrendeletét, mert abban – mint említettük – nem őt, elsőszülött fiát, hanem Györgyöt nevezte ki általános örökösévé. Hogy a megegyezés létrejött, annak az a magyarázata, hogy a tunyaságra hajló György nem akarta az édesatyja szellemi örökségével járó kötelezettséget: a rodostói bujdosók sorsának intézését és a török szövetség folytán esetleg bekövetkezhető háborús bonyodalmak felelősségét vállalni. A nyugtalan természetű József azonban ettől nem riadt vissza. Mivel pedig Rákóczi végrendeletének anyagi rendelkezései amúgy is tárgytalanokká 82váltak azáltal, hogy Franciaországban hagyott kis vagyonát a Law-bankház bukásával elvesztette, György maga segítette elő bátyjának Törökországba való utazását. Az időközben Madridba utazott József után sietett és átadta neki a végrendelet szerint a Törökországban reá váró hagyatékkal való rendelkezés jogát.
József még abban az évben, 1736 késő őszén, – hajóra szállt és december 5-én érkezett Rodostóba, ahol, – mint Mikes Kelemen írja – a pár emberre leapadt, szomorú magyar kolónia epedve várta. Mikes és bujdosótársai Józsefben is éppúgy csalódtak, mint Györgyben. A kudarcba fulladt felkelési kísérlet alkalmával, amelynek során Rákóczi Józsefnek kellett volna a török segítségével Magyarországba törni, József még a tervezett hadműveletek előtt, 1738. november 10-én Csernavodán (Bulgáriában) hosszas kínlódás után meghalt. Holttestét később Konstantinápolyba vitték, onnan került 1906-ban édesatyja hamvaival együtt hazai földre, a kassai dómba. Halála előtt három nappal Mikes Kelemen, Damophily Antal tábori lelkész és De la Chaume Péter titkár jelenlétében végrendeletet készített, melynek egy másolatát Thaly Kálmán a bécsi volt Haus-Hof und Staatsarchivban, Pillias pedig a párizsi állami levéltárban eredetijét találta meg. Ennek a végrendeletnek ezúttal csak ez az egy pontja érdekel bennünket: «Item nous leguons et laissons par ces presentes ŕ Joseph Charlotte Rakocki, notre fille naturell» (Jozefa Sarolta természetes leányunknak hagyományozunk)… egy arany órát, 3 nyest prémet és mindazt a fehérneműt és bútort, ami Magis Dávid galatai francia ügyvivőnknél található. Ugyane pontban azután intézkedik afelől is, hogy a Magisnál lévő folyószámlájából Jozefa Sarolta nagykorúságáig utaljanak ki 10,000 piastert «a Madame la Baronne Perravex», Jozefa Sarolta anyjának, hogy neki születéséhez méltó nevelést adjon, azonfelül pedig 1000 piastert, hogy a kisgyermekkel Franciaországba visszatérhessen.*
Pilias i. m. 176. l.
Ebből kitűnik, hogy József Törökországba való utazása előtt egy gyermeket hagyott hátra. Erről a gyermekről, a kolostorba vonult utolsó Rákóczi sarjról, később fogok szólni, kövessük előbb a másik Rákóczi-fiú, György párizsi életének nyomait.
Említettem, hogy György, apja engedélyével 1728-ban Párizsban telepedett le. Legelső írásbeli bizonyítéka ennek egy 1729. november 30-án kelt királyi rendelet, melyben XV. Lajos neki évi 6000 livre évjáradékot adományoz. Hogy a bécsi udvar, amellyel akkor már hosszabb idő óta békében éltek, a királyi kegynek ezt a megnyilvánulását egy Rákóczi-sarjjal szemben meg ne tudja, a rendelet értelmében az évjáradékot a királyi kincstár titokban folyósította. Ez az összeg semmiféle számadásban, vagy nyugtán sem szerepelt. Az évjáradékot a király a toulousi grófnak, II. Rákóczi Ferenc jóbarátjának, XIV. Lajos törvényesített fiának, közbenjárására 1736. július 1-én 14,000 livre-re emelte.*
U. o. 165. l.
Rákóczi György a vörösvári várban található feljegyzés szerint 1732-ben egy Bethune marquiset vett volna el feleségül. Ugyanezt mondja egy régi francia könyv is, Ladvocat Dictionariuma.* A házasságot, mint fejedelmi sarj, rangján alulinak tartotta, s ezért rangrejtve «Terislaw gróf» néven élt tovább Párizsban. Ez a «Terislaw» név – mint Thaly helyesen következteti – a «Jaroslaw» név helytelen írása lehet és Rákóczi Ferenc Lengyelországban, Jaroslauban vásárolt uradalmára emlékeztet. György hercegnek Bethune márkinővel való házasságáról Pillias Párizsban egyetlen adatot sem talált. Ha létrejött is ez a házasság, csak rövid tartalmú lehetett, mert az 1740-es évek elején György – hiteles adatok szerint – már egy Marguerithe Suzanne Pinthereau de Bois l’Isle nevű nővel élt együtt, aki 1702-ben született normandiai köznemes családból. Törvényes hitvese volt-e, vagy nem, arról megbízható adataink nincsenek. De valószínű, hogy György később mégis feleségül vette, mert a Clery en Vexin község Plébániájában, ahonnan az asszony származott, a halotti anyakönyvben, mint – «la trés haute et trés puissante princesse, …veuve du trés haut et puissant seigneur, son altesse serenissime, Monsiegneur Georges Rakogtzi» – szerepel. Tehát mint hercegnő, Rákóczi herceg özvegye. Életükről Rákóczi Györgynek néhány sajátkezű levele a párizsi külügyminisztérium levéltárában és egy részletes rendőri jelentés számol be, amelyet 83Pillias a párizsi Arsenal könyvtárában, a Bastille megmaradt iratai közt talált.
Thaly: A Rákóczi-ház utolsó tagjáról és kihalásáról. Turul, 1884. 89. és köv. ll.
Fivérének, Józsefnek halála után a francia közvélemény azt hitte, hogy György Rodostóba költözik s átveszi elhalt bátyjának szerepét. De a Rákóczi-család tagjait jól ismerő de Saussure Caesar helyesen ítélte meg, amikor azt írta róla, hogy túlságosan szereti Párizst s nem hajlandó ottani kényelmes életéről lemondani. Györgynek valóban eszébe sem jutott az, hogy Rodostóba utazzék, pedig Villeneuve marquis, a volt portai követ, váltig biztatta és figyelmeztette, hogy a Rákóczi családnak milyen kötelezettségei vannak a francia udvarral szemben. És bár igazán ártatlan ember volt, bécsi kémek mégis minden lépését figyelték. Egy ilyen kémjelentésnek hitelt adva közölte a bécsi udvar a pápával 1742. május 24-én,* hogy Rákóczi György gyakran találkozik a török nagykövettel. Egymás szomszédságában laknak, kertjeik hátul összeérnek, tehát ott zavartalanul tanácskozhatnak. Sőt éjjeli tanácskozásokat is tartanak Villeneuve marquis lakásán. Rákóczi állítólag április vége felé már el is utazott Konstantinápolyba. A titkos híradás első része igaz lehet, de annak, hogy György herceg Konstantinápolyba utazott volna, semmi nyoma sincs. Mikes Kelemen sem tesz egy szóval sem erről említést. A hercegnek legfőbb gondja az volt, hogy gondtalanul, nyugalmasan élhessen. A királytól kapott évjáradékot keveselte s mindenáron igyekezett az udvartól pénzt szerezni. A toulousi gróf is megúnta zaklatásait s többet nem törődött vele. György erre a mindenható Fleury bíboros-miniszterelnökhöz fordult támogatásért. 1740. július 3-án igen alázatos hangú, de egyébként furcsa tartalmú levelében arra kérte a bíborost, eszközölje ki a király beleegyezését, hogy – amint azt XIV. Lajos annakidején atyjának, Rákóczi Ferencnek megengedte – ő is nyithasson játékkaszinót párizsi lakásán, mert éppen olyan szorult helyzetben van, mint akkor atyja volt s a Párizsban még élő magyarok gondviselésével járó költségeket másként nem tudja viselni. Választ nem is kér tőle és hallgatását beleegyezésnek, azaz kérése kedvező elintézésének fogja tekinteni. Fleury bíboros erre a különös levélre csakugyan nem válaszolt. Rákóczi György egy hét mulva, július 10-én újabb levelet* intézett hozzá, amelyben maga és a párizsi magyarok nevében megköszöni közbenjárását a királynál, mert – mint ismételten hangsúlyozza – abból, hogy első levelére nem válaszolt, azt következteti, hogy kérését a király teljesíteni fogja. Annak, hogy Rákóczi György nyitott-e játékkaszinót lakásán, vagy nem, sem az alább említendő rendőri jelentésben, sem másutt sincs nyoma. Azt azonban tudjuk, hogy attól fogva, amikor Bois l’Isle Margittal háztartási közösségre lépett, ez az erélyes és házias asszony vette kezébe a nyugalmas életre vágyó természetű férfi sorsának és ügyeinek vezetését. Párizsban több helyen laktak, míg végre 1752-ben Párizs északi kijáratánál, a Saint Denis felé vezető úton fekvő, La Chapelle nevű községben végleg letelepedtek. A következő évben, december 31-én Meunier királyi tanácsos, rendőrfelügyelő – nem tudjuk, mily okból – részletes jelentést küldött Párizsba Rákóczi Györgyék életéről.* Amit Györgyről mond, bizony eléggé szomorú. Hatalmas termetű, de betegesen elhízott ember, akinek a mozgás annyira nehezére esik, hogy lakását sohasem hagyja el, még templomba sem jár. Csak a királytól kapott pénzekből él, senkivel sem érintkezik és naponta 10–12 üveg bort is megiszik. A ház körül fekvő elég nagy kertet egy kertész-házaspár kezeli. A herceget egy inas szolgálja ki, egy személyben kocsisa is. Bois l’Isle asszony, akinek Vexin faluban, Normandiában földjei vannak, szép, barna, 50 év körüli, hatalmas termetű nő. Erélyes kézzel vezeti a háztartás gyeplőjét. Birtokáról sok mindenfélét kap, szárnyasokat, gabonát. Személyzete egy inasból, egy szobaleányból és egy szakácsnőből áll. Rákócziék állandó vendégei egy öreg báró és felesége, akik azelőtt a magyar királynő (valószínűleg Mária Terézia) szolgálatában álltak. Rákóczi Györgynek nincsenek adósságai, mindenütt rendesen fizet.
Thaly közleménye a Századok 1868. évf.-ban 586. l.
Pillias i. m. 166–7. o.
Pillias i. m. 172–3. o.
Ebből a rendőri jelentésből eléggé hű képet kapunk arról a tétlen, szürke, de legalább gondtalan életről, amelyben Rákóczi György 1756. június 17-én bekövetkezett haláláig élt. Az elhízott, önmagával jóformán tehetetlen ember életének, 8455-ik évében váratlan gutaütés vetett véget. Özvegye 12 évével élte túl: 1768-ban halt meg. Rákóczit a község temetőjében temették el. Párizs nagyobbodásával ez a község beolvadt a terjeszkedő világváros keretébe. Az akkori temető helyén ma a Place de Torcy fekszik. Azoknak a halottaknak csontjai, akikről utódaik nem gondoskodtak, közös tömegsírbe kerültek. Ez lett Rákóczi György földi maradványainak is a sorsa.
A fenti rendőri jelentésből még egy érdekes, eddig ismeretlen adatot tudunk meg. Azt, hogy Rákóczi György és Bois l’Isle Margit viszonyából egy fiú született, aki kisded korában halt el. Pillias kutatásait ebben az irányban is kiterjesztette s a következőket állapította meg: Ez a gyermek minden valószínűség szerint még akkor született, amikor Bois l’Isle Margit még nem volt György herceg törvényes hitvese, tehát megismerkedésük legelső évében. Az anyakönyvekben Rákóczi fiú születésének nincs nyoma. De talált Pilias egy adatot a Clery közelében fekvő Guiry község anyakönyvében, amely szerint 1743. március 28-án ott eltemettek egy hároméves, György nevű gyermeket, akinek apjaként az anyakönyvben Rákóczi Györgynek Rummel nevű inasa van bejegyezve, anyja ismeretlen. A feljegyzésből az is kitűnik, hogy a gyermeket Párizsból Guiry faluba Auger nevű kőmíveshez adták ki dajkaságba s ott is halt meg. Mivel Guiry község, Bois l’Isle asszony Vexinben fekvő birtokának szomszédságában van, kézenfekvő az a magyarázat, hogy Rákóczi Györgyék törvénytelen fiukat nem saját, hanem inasuk neve alatt adták ki dajkaságba. Ez a gyermek lehetett tehát az, akinek létezését a rendőri jelentés megállapította.
Rákóczi Györggyel az egykor hatalmas, történelmi jelentőségű Rákóczi család fiágon kihalt. A kép, melyet a bécsi nevelésben tönkretett, szerencsétlen Rákóczi fiúkról a történetkutató festeni kénytelen, vígasztalan, sötét színekbe vész. Fordítsuk tekintetünket e szomorú kép után a Rákóczi-család utolsó nőtagjának, Rákóczi József leányának, Josefa Saroltának tiszta fehérségben elénk bontakozó alakja felé, aki – szerencséjére – nem apjának, hanem nagyapjának emberi erényeit és tulajdonságait örökölte.
Azzal, hogy Rákóczi József 1738. november 7-én Csernavodán kelt végrendeletében egy Perravex bárónőnek nevezett asszonytól született leányt, Jozefa Saroltát, természetes leányának elismerte, megadta a lehetőséget ahhoz, hogy ezt a leányt a francia udvar – amely a törvénytelen fejedelmi és főúri sarjak származásának kérdésében különben sem volt aggályos felfogású – Rákóczi Ferenc unokájának, tehát hercegnőnek elismerje és sorsáról ennek megfelelően gondoskodjék.
Jozefa Sarolta születésének körülményeiről, édesanyjáról és a Perravex-családról Pillias legújabb helyszíni levéltári kutatásai alapján a következőket állapította meg: Rákóczi József franciaországi kalandozásai közben elvetődött Marseille vidékére és ott 1734–35 körül megismerkedett az Antibes melletti egyik parti erőd parancsnokának, De la Coutancičre Ferencnek Jeanne Marie nevű leányával. A leány csatlakozott hozzá; de amikor Rákóczi 1736 őszén Törökországba utazott, már nem mehetett vele, mert néhány hét mulva Nîmes városban (Marseilletől északnyugatra) 1736. december 11-én egy leánygyermeknek adott életet, ait apja, Rákóczi József és nagyanyja, II. Rákóczi Ferencné Sarolta Amália után Jozefa Saroltának kereszteltek.* Egy-két hézagos adat szerint Coutancičre Jeanne csecsemő gyermekével azután valószínűleg Rákóczi József után utazott Törökországba, de amikor ez Rodostóból a török hadszíntérre, Csernavoda felé távozott, a kis leányt anyjával hazaküldte Franciaországba. Jövőjükről úgy gondoskodott, hogy 1738. január 5-én, egy 4000 piasterre rugó «constitution dotale», azaz egyszeri adomány kiutalásáról intézkedett. Ezt a rendelkezését ugyanezév július 8-án a konstantinápolyi francia követség hivatalosan elismerte.* A kis Rákóczi-leány anyjával előbb Sardiniába utazott s onnan tértek haza Franciaországba. A sardiniai király, Rákóczi jóbarátja, tiltakozott ugyan kivándorlásuk ellen, de tiltakozása XV. Lajos fiának, a trónörökösnek közbelépésére eredménytelen maradt, annálisinkább, mert Jozefa Saroltáék akkor már francia földön a savoyai tartományban telepedtek le.
Pillias helyszíni megállapításai.
U. o.
Úgylátszik, hogy annak a tekintélyes összegnek, melyet Rákóczi kiutalt, az volt a célja, hogy Coutancićre Johanna férjhez mehessen. Mint egy magasrangú francia tiszt leánya, házasságon kívül 85született gyermekével ugyanis társadalmilag fonák helyzetbe került. Rákóczi, franciaországi tartózkodása alatt megismerkedett egy Perravex József nevű katonatiszttel, aki 1738-ban «dans le regiment de Tarantaise» szolgált. Ez a tiszt a savoyai tartománybeli Annecy-ben született 1710-ben, ottani tekintélyes polgári családból. Atyja, Perravex György, sokáig városi tanácsos: «un des plus riches bourgeois de la province» – volt. Perravex József kalandor természetű ember lehetett. Szülei már 13 éves korában nagykorúsították s attól kezdve mint katona különböző ezredekben teljesített szolgálatot. A Rákóczi Józseffel való kapcsolata s talán a tekintélyes hozomány is volt az oka annak, hogy Coutancičre Johannát még 1738-ban törvényesen feleségül vette. Ez tehát a magyarázata annak, hogy Rákóczi az említett végrendeletében leányának anyjáról már mint Perravex bárónőről emlékezik meg. Meg kell azonban jegyeznünk, hogy a «bárónő» címet Rákóczi önkényesen alkalmazta. A Perravex-család nem fordul elő a francia nemesek és főnemesek sorában, s – mint jeleztük – hivatalos írásokban is csak tekintélyes, jómódú polgári családként szerepel.
Rákóczi Jozefa Sarolta, minthogy a házasságkötés után a Perravex-család otthonába, Annecy községbe költözött, ehelyütt töltötte gyermekéveit. A Rákóczi Józseftől kiutalt 4000 piaster és a végrendeletileg nekik szánt összeg azonban még sokáig, vagy talán egyáltalán nem jutott Perravex József és felesége kezeihez. 1742. március 6-án a házaspár megbízta Lamy atyát, a párisi lazaristák rendházának főnökét, hogy a 4000 piaster kifizetését sürgesse. Ugyanez év márciusában pedig Perravex József tett lépéseket felesége megbízásából ebben az ügyben. Házasságukból egyébként 1743. és 1749 között hat gyermek született. Közülök kettőnek Rákóczi Jozefa Sarolta féltestvérük volt a keresztanyja. 1749. június 11-én Annecy község gyámhatósága Perravex Józsefet Jozefa Sarolta hivatalos gyámjául nevezi ki. Ebből következtethetjük, hogy édesanyja ebben az évben meghalt. Erre mutat az is, hogy az asszony neve ezután már seholsem szerepel.
A Jozefa Sarolta életével foglalkozó zárdai feljegyzések és a róla készült nekrológ is, származásáról szólván, kizárólag csak apját, mégpedig Rákóczi József herceget emlegetik, mint Erdély souverain fejedelmét, aki az egyik adat szerint a mindennapi életben a Brogny grófi címet használta. Brogny község Annecy le Vieux község szomszédságában, tehát a Perravex-család otthona közelében fekszik.
A francia udvar nem feledkezett meg II. Rákóczi Ferenc unokájáról. Édesanyja halála után úgylátszik, nem akarták többé mostohaapjának, Perravex Józsefnek gyámságában hagyni. Különösen a Dauphin viselte a szívén a kis Rákóczi-leány sorsát. Megkérte a Hessen-Rheinfelsi-családból származó Carignan hercegnőt, II. Rákóczi Ferenc feleségének unokahúgát, hogy vállalja el az árvaságra jutott Rákóczi-leány anyahelyettesének szerepét. A hercegnő birtokai véletlenül szintén Annecy körül feküdtek, s így érthető, hogy a kis leányt anyja halála után, 1750 körül, 14 éves korában a Szűz Máriáról nevezett Visitatiós Nővérek Annecyben levő anyaházában helyezték el, mint bennlakó növendéket. Innen, ugyancsak a hercegnő kívánságára, rövid idő mulva ugyanennek az apácarendnek párizsi zárdájába került, amely akkor a Rue Saint-Antoine utcában volt.*
Pillias i. m. 178–9. l.
A barátságos főnökasszony, a lelkipásztor és a nevelőapácák a szépen fejlődő, megnyerő külsejű leányban egy előkelő fejedelmi ház tagját tisztelték s ezért kivételes szívélyességgel bántak vele. A leányka pedig már az annecyi zárdában töltött évek alatt annyira megszerette a kolostor csendjét, amely neki, az apátlan-anyátlan árvának otthont adott, hogy amikor a párizsi rendházba került, már foglalkozott a világi életről való lemondással. Ekkor már annyira kialakult egyénisége s a Rend annyira büszke volt erre a kiváló tehetségű és tisztalelkű növendékére, hogy halála után a kiadott nekrológban már ezekről az évekről olvassuk, hogy a kis hercegnő «était une des plus grandes âmes, dont le męme Institut se puisse glorifier» (a legfenköltebb lelkületű egyének közé tartozott, akikkel az az intézet dicsekedhetett). Különben alapjában véve derűs, jókedvű természetű volt. Szerette a szabadságot és az ártatlan örömöket. Hála a francia trónörökös és Carignan hercegnő állandó gondoskodásának, a fiatal Rákóczi-leányra nagyvilági élet, előnyös házasság, talán ragyogó pompa várt, ha 86tanulmányait befejezi. Különösen a hercegnő csodálkozott azon, hogy Jozefa Sarolta nem akar a zárdai élettől megválni és 1754-ben, a leány 18-ik életévében határozottan kijelentette neki, hogy az ő társadalmi osztályához tartozó leány előtt csak két út áll: vagy visszatér a nagyvilágba és rangjához méltó férjet választ, vagy végleg lemond a világról és apáca lesz. Ez a kijelentés eldöntötte a Rákóczi-leány lelki válságát. A két út közül azt választotta, amire bensejében már régóta készült. Határozottan megmondta gyámanyjának, hogy az apácaéletet minden világi pompánál többre becsüli. Erősen érzi, hogy boldogságát e földön csak az Isten és egyház alázatos szolgálatában lelheti meg, ezért kéri beleegyezését, hogy a Visitatiós Nővérek fátyolát felvehesse. A Dauphin és Carignan hercegnő ezután már nem ellenkeztek s a Rend örömmel vette fel noviciái közé.
Ekkor keresztezte mégegyszer és utoljára Rákóczi Jozefa útját a Perravex-család. Mostohaapja, Perravex József, mint gyámja, törvény előtt tiltakozott az ellen, hogy gyámleánya apáca legyen. Ám az ügyet hamar elintézték. A zárda számadáskönyveiben ebben az évben (1754.) a következő feljegyzést találjuk: Kifizettünk Perravex úrnak megállapodásunk értelmében 1200 livret és még 12 livret, hogy Ragotsky (francia írásmód szerint) Sarolta Jozefine kedves nővérünk apácafogadalma ellen benyujtott tiltakozását visszavonja. A Rendház pénztára ezt a kiadást könnyen elviselte, mert a Dauphin már akkor, amikor Jozefa Saroltából novicia lett, a szerzetnek a hercegkisasszony belépése körül felmerő költségeire, szobájának berendezésére stb. 1000 livret adományozott.
A beöltözés, az apácafogadalom ünnepélyes letétele 1755. június 15-én ment végbe, mégpedig Jozefa Sarolta határozott kívánságára zárt körben, korán reggel 7 órakor, hogy elkerülje egy neki kellemetlen személy (bizonyára Perravex József) jelenlétét és esetleges újabb tiltakozását.*
Pillias i. m. 180–183. l.
Nemcsak a Dauphin törődött a Rákóczi-leány sorsával. Maga a király, XV. Lajos sem feledkezett meg azokról a szolgálatokról, amelyeket a fiatal apáca nagyapja, II. Rákóczi Ferenc, a francia udvarnak annak idején tett és egy, 12,000 livre-ből álló tőkét biztosított a Rend számára, hogy annak évi 360 livret kitevő kamatát «pour la dot de la nouvelle visitandine» (a fiatal visitatiósnővér kelengyéjére) fordítsák.
Így most már minden akadály elhárult Jozefa Sarolta útjából. Apáca lett és sajátkezűleg írta be boldogan a Rendház erre szolgáló registerébe, hogy ezen a napon végleg belépett a Rend tagjai közé és Isten áldását kéri élete további folyására. Aláírása: «Je, soeur Charlotte Josephine Ragotski De Brogny.» Ezt a fogadalmat évenkint írásban újból megerősítette. Aláírása a következő években azonban már csak egyszerűen: «Soeur Charlotte Josephine Ragotski.» Más apácanevet nem választott, csupán keresztneveinek sorrendjét, az eddig használt Josepha Charlotte-t cserélte fel Charlotte Josephine-re.
30 éves korában betegeskedni kezdett. Szerencsétlen atyjától örökölt, ennek is korai, kínos halálát okozó kór 14 évig tartó rettenetes rombolás után 44-ik évében, 1780. július 3-án őt is sírba vitte. Csonttá-bőrré lesoványodva, iszonyú kínjait emelkedett lélekkel tűrte és mosolyogva vígasztalta társnőit, hogy ez így van jól, mert ő ebben a nagy szenvedésben is csak az Isten akaratát látja. A betegek szentségével többszörösen ellátva, életének utolsó 15 napját teljes agoniában töltötte: «comme une victime toujours mourante,… une squelette animée» (haldokló áldozat, élő csontváz), mint Anne Madelaine Chalmette főnökasszonya írja a társházakhoz küldött halotti jelentésében. Társnői őszintén megsiratták szeretett testvérüket, aki halálakor már a «soeur choriste» fokozatot viselte. Ugyane jelentés lelkiségét tömören így jellemzi: «Un sujet accompli, tout etoit superieur en elle!» (Tökéletes lény, akiben minden magasabbrendű volt.)*
Pillias i. m. 184–185. l.
1781-ben, tehát a Rákóczi Sarolta halála utáni évben a Rendház főnöksége részletesen összeállította és nyomtatott füzetben a társházaknak megküldte két elhalt kiváló rendtagja kolostori életének, betegségének és halálának történetét. Az egyik Marguerite Rose Laloup, a másik Charlotte Josephine de Ragotski volt. Ez a, mind r. kath. egyházi, mind orvosi s nem utolsó sorban lélektani szempontból is rendkívül érdekes nyomtatvány Pillias közlésében most először látott napvilágot.* Itt csupán azokat a részleteit emelem 87ki, amelyekkel igazolhatom azt a már mondott megállapításomat, hogy a szentéletű legutolsó Rákóczi-sarj nem atyjának, hanem nagyatyjának, II. Rákóczi Ferencnek lelkiségét örökölte.
Pillias egész terjedelmében közli i. m. 186–193. l.
A legelső, legszembetűnőbb hasonlóság: mindkettőjük mély vallásossága. Ismerjük Rákóczi Ferenc életét a groboisi camalduliak között, vallásfilozófiai munkáit és e gondolatkörben mozgó önéletleírását. Ami a nagyapánál lelki szükség volt csupán, – mert a sors neki más szerepet jelölt ki – az unokánál hivatástudattá és élettartalommá fejlődött. Sarolta Jozefin külsejéről, fellépéséről ezt írják: magas, igen arányos termetű, kedves arcú, fejedelmi, de amellett bájos megjelenésű. Ritka szerénysége ellenére is volt lényében valami nagyság, emelkedettség. Élénk észjárásával alapos mély tudás, műveltség és ragyogó szellem párosult. Minden dolognak lényegét hamar felismerte és mindenből helyes következtetéseket vont le. Éppoly fennkölt, mint okos gondolkodású lény volt. Gondolatait könnyen tudta kifejezni. Kitartása, megbízhatósága példás. Rendkívül nemeslelkű, egyenes, igaz és őszinte, de amellett érzékeny, szemérmes lélek, mindenkinek hűséges társa. Bátorsága – ha kellett – a hősiességig fokozódott.
Ime, mindez nemcsak az apáca, hanem a fejedelemnek, II. Rákóczi Ferencnek is hű képe. Sarolta Jozefin főnökasszonya hamar felfedezte a fiatal apáca hajlamát és szeretetét a fiatalság tanítása, nevelése iránt. Rábízták a bennlakó növendékek oktatását, akik éppolyan tisztelettel ragaszkodtak a kedvezést, részrehajlást nem ismerő igazságos nevelőnőjükhöz, mint annakidején Rákóczi Ferenc fiatal testőrcsapata fejedelmi mentorához, tanítómesteréhez. Mindketten, a fejedelem és unokája, nevelési alapelveik legfontosabbikának az erkölcsösséget, Istenfélelmet és a kötelességtudást tartották. «Sa vie fut toujours une rčgle vivante» – (élete a testetöltött rendszeretet volt) – írják az apácáról. «Olyan urat szolgáltunk, akinek minden dolga okosságból, rendből, kegyességből állott» – írja a hű Mikes Kelemen a fejedelemről. A földi hiúságot Sarolta Jozefin megvetette, éppúgy mint nagyatyja, aki fejedelmi díszét egyik írásában «csillogó nyomor»-nak mondja. «Gyakran elmélkedem származásom felől, – írja az apáca – de annak nem tulajdonítok jelentőséget és ha Ti figyelmeztettek erre, akkor értsétek meg azt, hogy felesleges bennem olyasvalamit magasztalni, ami nekem nem jelent semmit, nem vagyok más, mint az Úr kegyelmére vágyó, nyomorult teremtés». A fejedelem pedig több mint 50 évvel előbb ugyane gondolatkörben mozogva ezt írja: «Hagyd el ennek (t. i. a fejedelmi származásnak, szereplés dicsőségének) magasztalását és bennem, bárki leszel is a tőlem véghezvitt dolgok írója, – mondd rólam, hogy szánandó is, balgatag is volt, nem dícséretre, de részvétre méltó».
Sarolta Jozefin életrajzából végül még az is kitűnik, hogy nagyon szeretett írni. Tehát ebben is hasonlított nagyatyjához. Írásairól életrajza azt mondja, hogy vallásos hittel telt szellemének, életfelfogásának gyönyörű bizonyítékai. De írásairól beszélve, még egy érdekes körülményt állapíthatunk meg. Pillias munkájában facsimilében közli* a párizsi zárda registerkönyvének azt az oldalát, amelyen Sarolta Jozefin apácafogadalmának írásbeli megerősítését és a fogadalomra való lelki előkészületeinek részleteit sajátkezűleg feljegyezte. Ha ez írás mellé odatesszük Rákóczi Ferenc bármelyik levelét, amelyet 30-ik és 40-ik életéve között írt, szinte megdöbbentő hasonlóságot találunk, minden grafologiai tanulmány vagy vizsgálat nélkül is, a nagyapa és unokája kézírása között. Ugyanaz a fínomvonalú, kultúrált betűvetés jellemzi mind a két kézírást, pedig az unoka, ki nagyatyja halála után született, annak kezevonását aligha látta.
Pillias i. m. 186. l.
A Sarolta Jozefin haláláról szerkesztett gyászjelentés szerint holttestét a zárda templomának bejárata alatti kis kriptában helyezték el. A zárda épületét a francia forradalom 1790-ben lerombolta, csupán a kis templomot kímélték meg. Ezt a forradalmi consulok döntésére 1802-ben a párisi református egyháznak adták át. Pilias sok fáradsággal felkutatta a bejáratnak ma már faburkolattal takart egyik fala mögött azt a lépcsőt, amely a kriptába vezetett. Valamikor fehérre meszelt helyiséget talált ott, de semmi emléktáblát vagy sírkövet, mert a rendház akkori szokása szerint a kripta földjében nyugvó apácák sírhelyeit nem jelölték meg. De a kripta földje érintetlen, tehát bizonyos, hogy a legutolsó Rákóczi-sarj csontjai még ma is háborítatlanul ott pihennek.
MARKÓ ÁRPÁD.
