TELEPÜLÉS ÉS NEMESSÉG GÖMÖR MEGYÉBEN A KÖZÉPKORBAN.
53TELEPÜLÉS ÉS NEMESSÉG GÖMÖR MEGYÉBEN A KÖZÉPKORBAN.
Felolvastatott a Magyar Heraldikai és Genealogiai Társaság 1939 november 9-én tartott közgyűlésén.
(Második közlemény.)
Településtörténetileg a megye legtöbb tanuságot rejtő tája a Hangonyi és Hanva nemzetségek szállásai s a Turóc-, Balog-, Rima- és Gortva-folyók által határolt hatalmas terület. E részen szállásbirtokot a szó szoros értelmében többé már nem találunk. Ez a hegyes-dombos táj az északi teljesen hegyes vidékkel alkotta a gömöri királyi vár megyéjét. Legnagyobb részén vegyesen várjobbágyok és várnépek laktak; kisebb része igen korai adományozásokkal nagy nemzetségeink birtokába került. Mielőtt e terület települési viszonyait ismertetnők, lássuk előbb, maradt-e a gyepüknek valamely nyoma e tájakon. A Balogvölgyön Sztrizs faluban találhatjuk meg a határvédelem emlékét, amelyhez társul a tőle nem messze fekvő Esztrény falu is, eredeti nevén Osztran, Stran.* A Túróc völgyében, legalábbis a helység neve után ítélve, Levárt falu környékén kellett élnie az őröknek. Míg azonban az előző két helységet illetőleg e tekintetben nincs kétség, Levártnál csak föltételezni lehet, hogy itt valaha strázsák éltek. A helység első neve u. i. okleveleinkben Vigne, ami magyarul kovácsműhelyt jelent. Ám e név is csak 1318-ban tűnik fel, mert korábban, Lice 1243. évi határjárásában e terület még Licéhez tartozott, amit bizonyít, hogy e helység közvetlenül határos Szkárossal, Perbesházával és Dereskkel, tehát ekkor Levárt még nem létezett.* E nevét Vigne helyett csak az 1427-es megyei adóösszeírásban olvassuk először. El lehetne ugyan képzelni, hogy a kovácsműhely és a Levárt (Lövér-Lövő*) elnevezés között tárgyi kapcsolat állott fenn, s fel lehet azt is tenni, hogy az eredeti gyepüvédő helyet az ott felállított kovácsműhelyekről nevezték először (a közeli csetnekvölgyi vas feldolgozására ilyenekre bőven volt szükség, és találunk róluk említést az imént idézett határjáró oklevélben Levártnál jóval magasabban fekvő vidékeken is az erdőben), s csak később tértek vissza a hagyományok alapján a Levárt névhez, minderre azonban nincsenek bizonyítékaink, sőt közelebbi támpontjaink sem.
V. ö. Karácsonyi: Halavány vonások hazánk Szent István korabeli határairól. (Századok, 1901. 1049. l.) és Tagányi: Gyepü és gyepüelve. (Magyar nyelv IX. k. 96, 260.)
Fejér IV/1. 287. Vignére: AO I. 455, Dl. 1986.
Kniezsa ezt az etimológiát adja a névnek a morvavölgyi Lévárd név alapján és ennek figyelembevételével állítja, hogy itt korábban gyepüvédelem volt. (I. m. 375. és 380. l.)
A szóbanforgó nagy terület benépesedésének időpontjára nézve a következőket kell figyelembe venni: A Balog-nemzetség nagy birtokait, kivéve az egyetlen Rimaszécs helységet, mind e területtől északra kapta; legdélibb kezdettől fogva birtokolt helységük Alsó- és Felsőbalog. Mivel pedig ez az adományozás a XI. század közepénél előbb nem történhetett, minthogy – legalábbis krónikáink szerint – ebben az időben jöttek hazánkba a Balogok ősei,* az említett határig a lakosságnak a jelzett területet ekkorára már meg kellett szállnia. De mert ilyen nagy terület megtelepülése nem történhetett egy csapásra, hanem csak fokozatosan, a megszállás kezdetét nyugodtan tehetjük egy félszázaddal korábbra, azaz Szent István idejére. A legszemléletesebb időhatározók e terület helynevei: Csoma, Majom, Majsa, Gede, Jánosi, 54Feled, Serke, Bátka, Kálósa, Vály, Fige és Harkács. E legkorábbi elnevezések, mint minden hozzátétel nélküli egyszerű személynevek a legősibb magyar helynévadási módnak felelnek meg, s ennélfogva igen korai, X–XI. századi településre vallanak.* Erre mutat az a tény is, hogy az említett helységek névadó személyeit okleveleink egy esetben sem említik. Bizonyítékul hozzuk fel Ottrokocs várkatonáinak eredetét. Ezek mint jobbágyfiúk Szent István idejére viszik vissza származásukat. Őseik tehát a szent király jobbágyai voltak.* Ezek az egybehangzó bizonyítékok mutatják, hogy az ide telepedett népelemek további hullámok a Sajóvölgyön letelepedettek után és bizonyára egymást követő rajokban szállták meg a gömöri vidékeket a X. század vége és a XI. század közepe közötti időben, mint királyi területeket. Hogy pedig e népek is csak Hevesből jöhettek, és Nógrád érintésével a folyóvölgyeken keresztül érték el letelepedésük helyét, eltekintve a földrajzi viszonyoknak magukban véve is bizonyító erejétől, azt több körülmény támasztja alá. Maga Nógrád ebben az időben még semmiesetre sem volt annyira népes, hogy innen jöhettek volna magyar települő rajok; hiszen a nógrádi magyarság egy része is Heves felől ment oda.* Az innen történt korai kirajzás ellenére, amikoris kialakult helységek még alig lehettek Gömörben, több azonos helynevet találunk a három megyében, mégpedig török eredetűeket. Ezeket tehát a Hevesben telepedett, nagyrészt török eredetű népség hozta ide magával már a X. század végén. Ilyenek a hevesmegyei Kál, amelyet megtalálunk a nógrádmegyei Kalsában, a gömörmegyei Kálósában és az abaújmegyei Kalsában, a hevesmegyei Bő és Bey hely-, illetve családnevek azonosak a gömörmegyei Beje helységgel és Bey-családdal, a nógrádi és gömöri Bátka helynevek szintén azonos elemek településére vezethetők vissza; végül Hevesben találunk egy Füged, Gömörben egy Fige nevű helységet, melyek kétségkívül azonos személynév változatai.*
Bejöveteléről és birtokairól Karácsonyi i. m. I. 174, 178.
E helynevekre I. Csánki és Forgon id. műveit, továbbá az alább idézett adatokat.
1274. Ez az oklevél 1328. évi átírásban Szeleczky Adorjánnál Rimaszombatban. (HO VII. 150 és AO IV. 33.)
E megye településtörténeti feldolgozása ma is hiányzik. Hóman id. munkája szerint Nógrád kívül esett a honfoglaló törzsek elhelyezkedési területén, amit mutat a ma itt helynevekben található hét törzsnév is.
E nevekre l. Csánki id. műve 1. kötetét. A legkorábbi okleveleket alább idézzük. A Kál helynévre l. Pais és R. Nagy: Kál és társai. (Magyar Nyelv, XXV. (1925.) 121.) Ugyanitt a Beje-Bő névről is. Kálosa nézetünk szerint szintén összefügg a Kál névvel. Bátka névre: Magyar nyelv, XXVII. (1931.) 215.
Most pedig nézzük, mit mondanak a települt vidékek hely- és földrajzi nevei e népségek eredetére. A legutóbb felsorolt négy név közül három kétségtelenül török eredetű; a birtokba vett terület legnagyobb folyója, a Balog magyar nyelvi elnevezés, sőt ezt a szlávok is a magyarból vették át.* A másik két nagyobb folyó, a Rima és Gortva neve azonos eredetre mutat. Szlávból ezeket magyarázni nem lehet, ezidőszerint magyarból sem, így bizonytalanoknak kell tekinteni.* A kisebb folyók és hegyek elnevezése túlnyomó részben magyar nyelvű.* Ami a már fölsorolt helyneveket illeti, a legrégibbek részben magyar személynévi eredetű elnevezések; kettő-három pl. a Gede, Ottrokocs és Perbes szláv személynevek,* de a magyar helynévadási törvények figyelhetők meg bennük. Ami kevés ezeken kívül egyéb szláv elnevezés található, inkáb az erdős részeken keletkezett helységeket jelöli: Ablonc, Bodolóháza. Az bizonyos, hogy a Balog- és Vály-folyók völgye, ahol a népelemek legeredetibb települése figyelhető meg, összes földrajzi, hely- és dűlőnevében teljesen magyar. Vegyük hozzá mindehhez a legkorábbról ismert személyneveket: Itemer, Szólát, Kusud, Póka, Benedek, András, Endre, Simon,* szintén az előbbi eredményre jutunk. Ennyi bizonyíték alapján most már megállapíthatjuk, hogy a nagy területet javarészben török eredetű, 55de ideérkezésekor már teljesen elmagyarosodott népség szállta meg. Ez egyezik a betelepedés irányáról mondottakkal és szintén Heves felé irányítja a figyelmünket, ahol a török eredetű kabarok törzse szállott meg. Egy nemrégen megjelent értekezés szerint e népek között jelentős számú besenyőnek kellett lennie. Besenyő eredetű neveknek mondja több között Abloncot és Kálósát.* Eredményeit a törzsek vándorlási irányának megfigyeléséből szűri le és ezt az irányt elsősorban az országban előforduló azonos helynevek alapján állapítja meg. Lehetséges, hogy némi besenyő elem is kerülhetett a szállást kereső rajok népei közé, különösen miután tudjuk, hogy éppen Hevesben szépszámú besenyő szállást mutatott ki irodalmunk.* Kifejezett nyomát azonban ennek nem találtuk. E vidékre igen tartalmas forrásanyag állott rendelkezésünkre, lényegesen több, mint a már kiadott anyag. Segítségével a megtelepülésnek korai és egészen sajátos, alább ismertetendő típusát sikerült megállapítani, továbbá azt, hogy a Balog- és Válymenti kultúrtáj azonos törzsből származó rokoncsaládok munkája. Számottevő besenyő elem jelenlétére azonban nem találtunk adatot. Kálósa bizonyára török eredetű név, azt azonban semmi sem igazolja, hogy besenyő-török név lenne.* Ablonc pedig egyáltalán nem besenyő elnevezés;* sokkal inkább, mint irtott hely, szláv névnek tartható, s Almást jelent; korai lakói is nagyrészt szlávok lehettek. Ennek tulajdonítható, hogy az Ablonczi-család tagjai közöt a XIII. században még több szláv személynév fordul elő. A besenyő eredet föltételezése mellett nem tudnók annak sem magyarázatát adni, hogy az igen korai kirajzás ellenére sem maradtak ránk az egész névanyagban besenyő emlékek. Nyilván a tényállás az, hogy amint a két helynév sem besenyő eredetű, úgy nagyobb számú besenyő sem telepedhetett ezen a vidéken.
Kniezsa i. m. 380.
Melich szerint az ómagyar Rimava szlávból történt átvétel (Magy. Ny. XXII. (1926.) 6.). Ezzel szemben Smilauer mind a két nevet a hasonló végződésű Hanvával bizonytalan eredetűnek mondja (i. m. 498.).
Néhány példa. 1247: Kalosa patak Kálosa határában (Lukács lt.); 1334: Mocholapataka, Baaspataka, Magapataka Rás határjárásban (AO III. 126.); 1338: Barthapataka Csiz határában (Múz. Ta. 1395. febr. 15.); 1294: Csehpatak, Praepostpataka, Rakatyastho Harkács határában (Fejér VII/2. 244.); 1488: Pappataka Traja határában (Jászói orsz. lt.: Litt. AAAA f. 2. nr. 23.).
Kniezsa úr szíves közlései.
1244-ből. (1410. évi átírásban): H. O. VIII. 42. 44.)
Belitzky János: A magyar törzsek és nemzetségek vándorlása. (Gr. Klebelsberg Kuno Magy. Történetkutató Int. Évkönyve, 1935. 77.). – U. a.: Nyugatdunántúli és felvidéki besenyők. (Domanovszky-Emlékkönyv, Bp. 1937. 59.)
Széll Farkas: A nagybesenyői Bessenyey-család története. Bp. 1890. 1–2. l. – Németh Gyula: Maklár. (Magy. Ny. XXVII. (1931.) 145. l.)
Mint a 133. jegyzetben rámutattunk, kétségkívül a török Kál névvel függhet össze, erről pedig Pais és R. Nagy csak török és nem besenyő eredetet igazolnak. A név 1247-es legrégibb alakja Calysa (1383. évi átírásban: Lukács lt.). Előfordul később Kalsa, sőt Golsa, Galsa alakban is. Bizonyos, hogy összefügg vele a Kalas (Kaluz) családnév is, amely éppen a Kalósát birtokló Vályi-nemzetségből ágazott ki. (L. alább e nemzetség történeténél.)
Beliczky pusztán annak alapján lát ebben a névben besenyő elnevezést, mert Vas megye határán is volt egy ilyen nevű hely, amely, véleménye szerint, kétségtelenül besenyő telep volt, (I. m. Évkönyv, 77.). Ablánc nevű helység ma Gömörben nincs és korábbról sem ismeretes; tehát csak elírás lehet nála két ily nevű helység említése.
Amint eddig megyénknek egy táját sem találtuk teljesen lakatlannak a magyarok idejövetelekor, e települési területen is, elsősorban a Túróc völgyében éltek szlávok. Erre mutat magának a folyónak neve, valamint az a körülmény is, hogy az Ottrokocs várjobbágynemzetség is szláv eredetű.* Ezekre is azt mondhatjuk azonban, amit a szárazvölgyi délszlávságra, hogy inkább az erdőkben éltek, telepeket nem alapítottak, a táj kialakításának a munkája itt is magyaroknak tulajdonítandó. Ugyanis itt egyetlen szláv névadás szerint alakult falunévre sem akadunk. Ha ilyen lett volna, a magyarok éppúgy átvették volna, mint a már meglévő Túróc folyónevet. A középkorban különben később is csupán egyetlen eset fordul elő, amikor egy helységet párhuzamosan magyarul és szlávul is neveznek, Lukafalvát, amelyet hol így, hol pedig Lukva néven emlegetnek az oklevelek* (ma puszta Harkács mellett). Itt tehát még a XV. században is egymás mellett élt a magyarság és a szlávság és ennek kifejezője a kétféle név.* A Balogmellékén a mai Dulháza mellett tűnik fel elég korán, a XIII. század legvégén az egyetlen szláv elnevezés: Garan, Goron, sőt egyszer Garam alakban is előforduló helynév és megmarad a XV. század elejéig, amikoris nyomtalanul 56eltűnik.* Erről azonban még azt sem lehet kétségtelenül megállapítani, merre feküdt. A nevet a magyarság, «g» kezdőbetűjéből következtetve, átvette már a XII. század vége előtt és kétségkívül a Garam-folyó nevével azonos.
Ezt a szláv személynévi helynév és a nemzetség legrégibb tagjainak szláv személynevei is bizonyítják. Igen jellemző az «attracsik-rabocska» elnevezés, amely nevet csak szláv népiségűnek adhatta a környezet. (Karácsonyi i. . 3. k. 180. l.)
Turócvölgy helységneveit l. Csánki i. m. I. 129. laptól. Lukaháza névváltozataira idézzük: Dl. 2352; Dl. 24,902; Múz. Ta. 1423. IX. 30, Dl. 16,742.
Az ugyanabban az időben élő kétnyelvű név jelentőségére l. Melich: A helynevek egy csoportjáról. (Magy. Ny. XIX. 107.)
Első említése 1295-ben. (Gr. Vay lt. Berkeszen, Oklevelek nr. 12.) A Garam alak a Tornallyay-levéltár egy 1407. évi oklevelében olvasható. Később pusztaként sem találjuk. Mivel az első adat a balogmelléki Figei-nemzetséget említi tulajdonosaként, nyilván egy része volt a Dulháza és Uzapanyit között feküdt Figének.
E terület megtelepülésének és birtokbavételének folyamata a Hanvákéhoz sok hasonló jelenséget mutat. A nemesség kialakulásával kapcsolatban szépen figyelhetők meg azok a más megyék nemesi vidékeire is jellemző települési viszonyok, amelyek eredményeképpen a kicsiny határú és a völgyekben sűrű közelségben élő, legnagyobb részben kuriális nemesség által lakott falvak hosszú sora jött létre és vele együtt olyan birtokfelaprózódás, mely lehetetlenné tette, hogy e vidékeken idegen, vagyis nem az eredeti települőkhöz tartozó megvesse a lábát. Ez lett a leghatékonyabb tényező e tájék népiségi fejlődésében és kihatásait a megye történetében napjainkig figyelemmel kísérhetjük. Ezek kialakulását pedig leginkább a Balog-, a Vály- és a Túróc-folyók völgyén megállapítható földközösségi birtoklási forma segítette elő. A legnagyobb területre terjedt ez ki a Balog völgyén, bizonyítva, hogy ez volt a legrégibb települési vidék és itt voltak birtokai azoknak a nemzetségeknek is, amelyek innen tovább mentek, mint a Figei és a Vályi nemzetségek. 1244-ben még nagy területen találjuk a birtokközösséget, és amikor a balogmelléki várjobbágyok egyik csoportja a közös birtok egy darabját eladja, a többiek, akik a megmaradó területet birtokolják közösen, ehhez hozzájárulnak, sőt a vételár kifizetésénél megjelentek a Zágráb-Korpás nembeli várjobbágyok is.* E helyzet azonban mással nem magyarázható, csak azzal, hogy a korai telepesek idejövetelükkor állattenyésztő életmódot folytatván, nyájaik részére nagy legelőkre volt szükségük és ezt az életmódot jó ideig még itt is megtartották.* Ezért maradhatott birtokukban az egész Balog melléke még akkor is, amikor a Balogok ettől északra nagy birtokokat kaptak. Kétségtelenül ennek kell tulajdonítanunk a helynevek hiányát is. A korai letelepedés ellenére a Balogvölgyön a XIII. század közepéig mindössze a Bátka és Fige (Uzapanyit környékén) helyneveket találjuk; az ugyancsak meglevő Laponya és Morhó már kissé távolabb, a dombos vidékekre esnek.* Ez utóbbi tényből folyik, hogy e várjobbágyságnak első neve a «de iuxta Balog», magyarul «Balogmelléki», volt, és hogy e név még a XIV. században is nagyon honos, előjön a XV. században, sőt él tovább is és tanuvallomásokban az újkorban is egyszerűen balogmelléki nemességnek nevezik e várjobbágyság utódait. A szállásterület még a XIII. században is az egész Balogvölgy, erről ismeri és nevezi lakóit a környezet.* Hasonló viszonyokat állapíthatunk meg a Túróc völgyében, de itt a birtokközösség sokkal kisebb területre korlátozódik. Ennek pedig az az oka, hogy e részt egymástól több független nemzetség szállta meg, egynek-egynek kisebb terület jutott, csupán a folyó kanyarában tudunk egy hat falu területét birtokló várjobbágyságról, amelyet az előzőhöz hasonlóan ugyancsak «de iuxta Turuch» neveznek okleveleink még a XIV. század elején is, amikor 57falvai is kezdenek kialakulni.* A birtokközösség azonban rendszerint feltételez tagjai között, mint a Hanváknál is, vagy rokoni vagy egyéb (törzsi) kapcsolatot. Okleveleinkben meg is találjuk e rokonságot és a balogmelléki várjobbágyság valamint a Vály völgyének birtokosai közös törzsökről erednek, ennek következtében birtokolnak is mindannyian az eredeti településben, a Balogvölgyön, és emiatt kellett a fenti eladásba is beleegyezni.* E törzstől független a túrócmelléki, de ágai ugyancsak rokonságban állanak egymással, tehát közös törzsből eredtek.* Nincsenek rá adataink, mert okleveleink eléggé későn említik őket, de ilyen törzsi rokonságot lehet feltételezni a Csenizi-, Kisfaludy-, Gortvay- és Bizó-családok között. Külön törzs a Jánosy-nemzetség, a Feled és Serkét benépesítő várnépség, nem kétségtelen az Ablonczy-nemzetség rokonsága a balogmellékiekkel, de valószínű, ide tartoznak kétségtelenül a szintén későn feltűnő Radnóti és Izsépi-családok is. Mindezekről a nemzetségekről és családokról alább szólunk.
…quandam terram eorum, quam in communi habuissent iuxta fluvium Balogh cum permissione aliorum cognatorum suorum Petri, Cusud, Symonis, Ithemery, Vodos, Benedicti, Demetry, Andreae, Endree, Johannis, Petri, Vrban, Petri filii supradicti Petri, qui eiusdem terrae habuissent partem reliquam… Zsigmond 1410. évi átírásában: Orsz. Lt., Ernszt-vétel. Kiadva HO VIII. 42, 44. hibákkal.
Hasonló települési módot idéz Mályusz Turóc megyéből. (I. m. 98–99. l.) – Az átmenetet a birtokelkülönítéshez őrizte meg annak a sok pusztának a neve, amelyeket 1403-ban és 1525-ben a Balogvölgyön, a közös birtoklási területen találunk: Bárcfölde és Bagosfölde Panyit és Laponya között, Veresháza, Bordezháza, Kisfalud, Fige, Erdőszád, Bakosfelde, Czomporfelde. A névadó személyek egy részét ismerjük okleveleinkből. (Ernszt-vétel és Garamszentbenedeki kvt. Prot. II. fol. 87.) Természetesen az elkülönítés után csak lassan alakultak ki az állandó viszonyok és sok birtokjogi per keletkezett. Különösen kettő világítja meg élénken a közös birtoklás megszűnése után beállott bizonytalan birtokviszonyokat, 1410-ből és 1412-ből. (Ernszt-vétel és Dl. 24.417.)
Szentpétery: Oklevélszövegek 105.; 1267. Forgon lt. Debrecenben, Szep. kpt. lt. Scrin. XI. f. I. nr. 3.; Figére l. a 147. jegyzetben idézett oklevelet.
Első előfordulását l. a 147. jegyzetben id. oklevélben, azután pedig sok oklevélben, amelyet az egyes családoknál fogunk idézni.
L. a Turócmelléki nemzetség leszármazási tábláihoz idézett okleveleket. A falvak: Perbesháza, Sánkfalva, Lukaháza, Harkács, Lökösháza és Bekeháza. Ez utóbbi Lökösháza mellett feküdt; ma már nincs nyoma.
Olv. e rokonságra a 147. és 148. jegyzetben említett okleveleket.
L. a Turócmelléki nemzetség leszármazási tábláihoz idézett okleveleket. A falvak: Perbesháza, Sánkfalva, Lukaháza, Harkács, Lökösháza és Bekeháza. Ez utóbbi Lökösháza mellett feküdt; ma már nincs nyoma.
Mint előadtuk, a birtokközösség részben még 1244-ben is fennáll a Balogvölgyön, és bár az ágakra válás már a XIII. században megindul, a falvak csak a XIV. században alakulnak ki nagyobb számban, sőt egy részük még később, csak a XV. században tűnik fel. Amint az állattenyésztő életmódról a földmívelésre kezdenek áttérni és amint a közös törzs egyre szaporodik, megindul a terület osztódása. Ennek kapcsán keletkezik a Balogmelléken az első két nagyhatárú helység, Bátka és Fige, kissé távolabb Laponya. A további osztódásnál három Kisfalud nevű helység is kiválik, amely elnevezések, mint a közös terület birtokos törzse egy-egy ágának külön telepei, önmagukban jellemzik a fejlődést. 1334-ben az egyiknek határát megjárják, de nemsokára tovább osztódik és kiválnak belőle a Kisfaludy-nemzetség három ágának külön falvai: Bárcziháza, Dulháza és Korlátháza.* Az első Fige helység nevét kell látnunk az ugyancsak már a XIII. század végén feltűnő, mai Figében, ami világosan bizonyítja, hogy a legregibb terület birtokosainak egy része további terjeszkedéssel ideköltözött és magával hozta az anyatelep nevét.* Hasonló módon, osztályok következtében alakulnak ki e vidék többi falvai is. A folyamat tisztán megfigyelhető az első birtokos (aki egyben a kivált család névadója is) nevéből -háza és -falva összetétellel képzett helynevekben: Zádorháza, Radnótfalva, Puhaháza, Góbisháza, Czenteháza, Gergelyfalva stb. Vannak más vonatkozású helynevek is, pl. Vaskapu, amely helység magva egy Vas nevű ember kijáró kapuja volt a közös birtokról és ő e kapun kívül kapta meg osztályát s így maradt rajta a később kialakult falun is az eredeti elnevezés.* Kutya helysége bizonyára az itt élő várnépség eredeti szolgálatától kapott ragadványnév. A leírt módon a Balogfolyó mellékén, hozzávéve a rokonnemzetségek által birtokolt Vály völgyét és a Túróc mellékét is, összesen ötvenöt falu keletkezett. Ennek a területhez viszonyítva, magas számnak a magyarázata csak e várjobbágy eredetű magyar családok szaporasága lehet. Mikor a birtok már nagyon felaprózódott, egyes családtagok elindultak másfelé szerencsét próbálni, királyi szolgálatra adták magukat vagy beálltak várnagynak, familiárisnak a nagybirtokosokhoz.* Ez azonban a további birtokaprózódást legfeljebb késleltette, 58de meg nem akadályozta. Bizonyos, hogy a középkor végén a megye legsűrűbben lakott vidéke a Balogvölgy volt és a török itt vitte végbe a legnagyobb pusztítást, aminek következtében a kicsiny kuriális falvacskák egész sora elpusztult. Több ugyan már a középkorban megszűnt, de a megmaradtakat is csak mint pusztákat sorolják fel a XVI. század második felében kezdődő dicajegyzékek. Ezek is később lassacskán beolvadtak az életképesebb helységek határaiba. E helységeknek máig csupán körülbelül a fele maradt fenn, de néhány kivételével megvan a többi is mint puszta. A Rima és Gortva völgyeiben más helyzetet teremtett az a tény, hogy itt a várföldek egy része adományozások útján nagybirtokosok kezébe került. Nemesség alakult ki főleg a Gortvavölgyön és e vidéket Serkétől Gortva faluig (ma puszta) birtokolta. Falvai mind megmaradtak az újkorra; csak ekkor pusztult el Cseniz, Bizófalva és Gortva, ugyancsak a mondott okokból.* Erre a vidékre, sajnos, igen gyér adatok állnak rendelkezésünkre, de ezekből is lehet látni, hogy pl. Serke, Feled és Kisfalud eredetileg várbirtok volt Gortvatő néven,* s ebből arra lehet következtetni, hogy a többi, ezekkel határos falu is kapcsolatban volt a várszerkezettel.
L. a 148. jegyzetben idézett két pörös oklevelet; a határjárást: Dl. 2864. Az 1427-es dica-jegyzékben még Kisfalud szerepel (Dl. 35,801), de Korlátháza névadója már bírja határában ekkor a későbbi helység magvát, azaz egy portát. 1464. Alsókisfaludról olvasunk, amelyet más néven Bárcziházának neveznek (Dl. 15,980), Dulháza kiválásának idejét nem ismerjük; e helység csak később tűnik fel.
Az eredeti írásmód mind a két esetben Fige. Az 1244-es eladók már birtokoltak a mai Fige területén is (v. ö. Egri kpt. lt. AF. nr. 48. 1312.) és így ezeket kell a Figei-nemzetség őseinek tekintenünk.
A kialakulást a következő tábla szemlélteti:
Mikó «de Ablonc»; Margit ~ Csikó 1343; Ilona ~ Miklós 1343; Péter «de Vaskapu» 1414
(Dl. 11,616.; 1412. Ablonczy Pálnál Keleméren.)
Erre okleveleinkben számtalan példa van; itt csak kettőt idézünk: Dl. 24,430, 32,521.
A pusztulási folyamatot a dézsma- és dicajegyzékekben nyomon kísérhetjük s legtöbbször okát is megtaláljuk.
AO II. 265.; Fejér V/2. 189.
Ami az egyes nemzetségi törzsek sorsát ágakra, illetve családokra történt válását és e családok társadalmi elhelyezkedését, valamint további gyarapodását illeti, mindezt a következőkben vázoljuk: A Balog-, a Vály- és a Turóc-folyók völgyén élő várjobbágyi és várnépi elem a XIII. századi nagy társadalmi mozgalmak és IV. Béla politikája következtében visszanyerte korábbi szabadságát, amiben nem kis segítségére volt az, hogy egy vidéken telepedett meg, egy tömegben élt és így lényegesen nagyobb erőt képviselt, mint az egyetlen falu területén elszigetelten, minden rokonság nélkül élő népség, mint például Beje és Harkács várnépsége, melyek közül az előbbi adomány révén a helységgel együtt a Kacsicsok birtokába került,* az utóbbit meg az Ottrokocsi nemzetség kapta.* Mivel pedig felszabadító okleveleket csupán a Vályvölgyre ismerünk (itt is, mint alább rátérünk, kettőt igen késői időből), föltehetjük, hogy ilyenek a Balogvölgyre nézve nem is voltak, hanem ennek népsége egyetemlegesen emelkedett a királyi serviensek közé. IV. Béla «generatio servientium nostrorum»-nak nevezi őket.* Mint ilyenek aztán automatikusan a magyar nemességbe jutottak be. Családjait a Balogmellékén, a legkorábban megszállt területen találjuk. Elsőnek említjük a Laponyai törzset, amelynek ősi birtokból vált ki később Puhaháza a Puha-családdal.* Uzapanyit és Rakottyás között terült el Fige helysége Kispanyittal és Telek nevű külön földdel. Ezeket később közös névvel, Kisfaludnak nevezik az oklevelek. Birtoklásukért nagy pör folyt a XV. század elején, egyrészt a Kisfaludy- és Bordis-, másrészt a Mikófalusy-családok között, s végül is utóbbinak ítéltetett oda, amely családnak már eredetileg is volt ott részbirtoka. E család ugyanis leszármazója az 1295-ben élt Simon fia Mikónak, aki a maga faluját Uzapanyit szomszédságában, a mai Mikóháza puszta helyén a Fige közös birtokból neki jutott részen alapította meg, amely azonban eredetileg a Sajó mindkét partján feküdt. Leszármazói főleg Zsigmond alatt kimagasló hadi érdemeket szereztek és e réven a Balogvölgyben nagy adományokat is kaptak. A birtokszerzésnek 59azonban más módját is megtalálták. Az ősi birtokuk körül elterülő falvakról igyekeztek kimutatni, hogy azokat tulajdonosaik jogtalanul birtokolják. Így derült ki az előbb említett per folyamán is, hogy a pörös föld eredetileg várterület volt, azzal tehát a király rendelkezik, adományozhatja, s ez alapon kapták meg a Mikófalviak.* A legnagyobb határa volt Bátkának, amelyből a területén élő törzs ágakra válása után hét falu alakult ki hét külön, de egymással rokon családdal; még két idegen személy is kapot belőle adományt és ezek is megalapították rajta a saját falvaikat. A Góbisházi- és Góbis-család hívta életre Gobisfalvát, a Rakottyási- és Félkéz-család Rakottyást,* a Czenteházi nemzetség, amelyből a Czenteházi-, Czente-, Boza- és Himfy-családok erednek, alapította Czenteházát,* az önálló életet alig élő Kutya helység területe a Kutyai család székhelye volt,* a Dulházi- és Dul-családok Dulházát* kapták osztályban, Bárcziháza névadója a Bárczy,* Korlátházáé pedig a Korláth-család.* Kétségtelenül a balogmelléki területhez tartozott Radnót is. Névadójának azt a Radnótot tekinthetjük, akinek 1334-ben már unokáit emlegetik. Tőle származott a már kihalt Polhos-család.* Izsép névadóját nem ismerjük, de Izsépi 60családot emlegetnek okleveleink.* A balogmelléki törzsökből származott a Figei-nemzetség, amely a középkorban csupán két ágon, a ma is élő Csathó- és a már kihalt Felsőfigei Figey-családban terjedt tovább. E nemzetség alapította Téske (ma már puszta) helységet és az 1427-ben egyetlen esetben említett Strevricslehotát Fige határában. A balogmelléki törzsből történt kisarjadzását ősi birtokának a neve eléggé bizonyítja.*
1247-ben Kalósa határjárásában Bya még mint várföld van említve, később azonban a Kacsics-nemből kivált Bejei-család birtokában találjuk. Adománylevél nem maradt fenn. (Lukács lt. Garai nádor 1383. évi átírásában.)
Fejér VII/2. 244.
1252-ben Nimhiu és Róbert királyi serviensek Gömörben fekvő földjét adományozza IV. Béla, mivel ezeknek magvaszakadt. Nincs meghatározva, hol terültek el e földek, de sehol másutt nem kereshetjük ezeket, mint a most tárgyalt települési területünkön. Itt ekkor falu még alig keletkezett; az egyes nemzetségek és családok szállásait az oklevelek egyszerűen a «terra» szóval jelölik. (ÁUO VII. 340.)
* Mátyás «de Laponya» 1267; Pál; Péter «Puha dictus», 1325: de Laponya, 1330: de iuxta Balog
E Puha Péter a helység névadója, amely a XVI. század közepén szűnt meg. (Forgon lt.; Szep. kápt. lt. Scrin. XI. f. 2. nr. 1. és 12.; Fejér VIII/7. 182.)
Az első ismert ős, Simon, előfordul az 1244-es adás-vételnél felsoroltak között. Fia Mikó (Vay lt. Oklevelek nr. 12.). Egyebekben v. ö. a 148. jegyzetben id. okleveleket és Dl. 24,430.
A Góbis-család kiágazása a következő:
István «de iuxta Balog» 1397; Mihály; Miklós 1434: de Gobisháza; László «dicti Gobus» 1406
(Jászóvári o. lt. Litt. BB. f. 1. nr. 6.; Dl. 28,132. és 11,366. ) – A Rakottyási-családra l. Forgon i. m. I. k. 256. l.
* Him; Miklós «de iuxta Balog»; Jakab 1375; Balázs «him dictus» de Chenteháza, de «Balogmelleky» 1409, 1413
(Múz. Ta. Szepesi Jakab országbíró kiadv.; u. o. 1409. okt. 1.; Szep. kápt. lt. Scrin. X. f. 3R. nr. 18.) A további leszármazás megvan Forgonnál (i. m. I. 174.).
A helység alapítására és a birtokos család kiágazására adataink semmit nem mondanak, fekvése azonban (ma puszta Rakottyás határában) nem hagy kétséget eredetét illetően. (Forgon i. m. II. 58.)
Genealogiája a töredékes adatokból nem állítható össze, balogmelléki eredete azonban kétségtelenül kiviláglik a következő adatokból: 1407, 1413, 1424. Tornallyay lt.; Kállay lt. saec. XV. nr. 655.; Máriássy lt. Márkusfalvi rész nr. 114. E családnak az 1244. évi eladásnál szereplő rokonok közül Egyed fia Szólát az őse.
Emlékeink a Balogvölgyön több Bárc nevű nemest, sőt egy Bárcfölde nevű pusztát is említenek (148. jegyzet), nem lehetett tehát a névadó ős személyét megállapítani (Forgon lt. 1340.). Amint ez az oklevél tanúsítja, egy ágról ered az előbbi Korláth-családdal, így viszont eredete visszamegy a balogmelléki serviens-várjobbágy elemre (Dl. 24,417.).
Ezt a családot Forgon csak az újkorból ismeri (id. m. II. 41.). Régebbi nemzedékrendje a következő:
Kisfaludy nemzetség.
Korláth család.
Tamás; Domonkos «nobilis de iuxta Balog» 1340; Péter «Rufus» de Kisfalud 1345; Korlát (Corrardus) 1361 a család névadója; Simon «Rufus» 1360; Pál 1375; Lénárt 1420; Tamás 1414; János 1443; Balázs 1428; Albert 1423; Péter 1423; Tamás 1474; Simon 1507; Péter 1507; Bálint 1507
1340: Forgon lt. Debrecenben; 1345. jún. 13. Gömör megye kiadv. Múz. Ta.; 1361: Dl. 5047.; 1368. nádori kiadv. Múz. Ta.; 1414: Dl. 10209; 1420: Sztáray II. 215.; 1423: Dl. 5591; 1428: Kállay lt. Saec. XV. nr. 516.; 1474: Jv. o. lt. Judic. Lit. RRR. f. 1 nr. 11.; 1507: Melczer lt.
Zimmermann–Werner: Urkundenbuch z. Gesch. d. Deutschen in Siebenbürgen. I. 463., ahol e helység tévesen erdélyinek van feltüntetve. A névadó Polhost nem említik okleveleink. (Forgon i. m. II. 191. Az itt idézett Pethes azonban csupán helytelen olvasás Polhos helyett, úgyszintén a Polthos is.)
Dancs lt. 1360.; 1362. Puthnoky elenchus, f. 5. nr. 6.; 1375: IX. 8. Szepesi Jakab országbíró kiadv. Múz. Ta.
A nemzetség ősei korán kiváltak a balogmelléki törzsből és e néven őket a középkorban nem is emlegetik.
A balogmelléki várjobbágy-serviens törzsnek legtekintélyesebb hajtása a Vályi nemzetség, amelynek egyik őse a balogmelléki földrésznek 1244-ben történt eladásánál jelenlevő valamelyik Simon. Nevét viselő helysége, Vály, 1247-ben már «villa»; tehát jóval korábban alakulhatott ki és kaphatta nevét a nemzetség egyik őséről.* Hogy e nemzetség már a XIII. században nagyon elszaporodott és több ágra vált, mi sem mutatja jobban, mint az, hogy olyan nagyfontosságú jogi cselekménynél, mint a vári kötelezettség alól való felszabadulás, tagjai nem lépnek fel közösen. Bár ez viszont arra is mutathat, hogy egyes ágai már előkelőbbek, hatalmasabbak voltak, s mint királyi serviensek nem érezték szükségét felszabadító levél szerzésének. 1274-ben mindössze három fő szabadul fel, a későbbi Lőkös-család ősei,* majd 1389-ben ismét három fő vétetik ki a vári kötelezettség alól.* Ez teljesen hasonló eset a Hubóy-nemzetségével. E felszabadultak és felmenőik már azelőtt sem álltak ténylegesen a vári kötelékben. Az oklevelek ugyanis már 1389 előtt is régóta állandóan nemeseknek nevezik őket, és ténylegesen nemesi jogokat is gyakoroltak. A fölszabadító oklevélre birtokjogi szempontból szorultak rá, mert, amint a Hubay-nemzetségnél láttuk, éppen ebben az időben kutattak királyi procuratorok olyan földek után, amelyeket birtokosaik valamely szolgálat címén és nem mint nemesi jogon kapott adományt birtokolták. Ebben az esetben a birtokot t. i. el lehetett venni és ismét adományozni. Így kell értelmezni e kései felszabadító oklevelet is, amellyel a nemzetség e tagjai fedhetetlen birtoklási jogukat tudták igazolni.
Ekkor kapja a nemzetség Kálosa lakatlan várföldet. Várjobbágy volta az adománylevélből kitűnik. (1383. évi átírásban a Lukács-cs. levéltárában.)
Az egri káptalan 1464. évi átírásában Lőkös Sámuelnél Héten. – A leszármazást l. az alábbi táblán.
Dl. 7487.
A Vályi nemzetségből huszonkét kisebb ág hajtott ki; olyan hatalmas szám, hogyha az e családokra vonatkozó összes okleveleket ismernők is, történetük akkor sem lenne nyomon követhető, mert az egyes ágaknál ugyanabban az időben annyi a hasonló név. Egyébként nagyrészük szintén kisnemesi sorban élt, ami magával hozza, hogy legfeljebb csak néhány privilégiális oklevelük volt eredetileg is. Kimagaslik közülök a Nagy-család. Ennek genealógiáját is össze lehetett állítani.* További ágai pedig a következők: A Beke-család névadója 1291-ben élt;* a Kakas-család ősét névszerint nem ismerjük, de neve összefüggésben lehet a Kál és a belőle alakult névcsoporttal; a Vincze-család névadója szintén ismeretlen. E családok ma is élnek. Az alábbi, szintén Vályról nevezett családok ellenben már kihaltak: Kapitány,* nyilván ragadványnév; Sólyom hasonlóképpen; Bogdán,* Loránth, Császár,* Kardos, Vályi, Ember, Boza, Gátha,* Balassa,* Csathó és Szabó,* névadójuk az oklevelekbn nem fordul elő; Mike, névadója 1347-ben élt.* A nemzetség királyi adomány útján szerezte Kálósát és róla nevezték a már kihalt Korláth-családot, amelynek névadóját a nemzetség több Korlát (Konrád) nevű tagja közül nem lehet meghatározni.* Az ősi birtokból, Vályból vált ki osztódás útján Gergelyfalva* és Bikszög. Ez utóbbiról 61nevezik a ma is élő Lőkös-családot, melynek névadóját egy 1413. évi oklevél említi,* a Gotthárd családot, melynek névadóját a több Gotthárd közül az 1375-ben említettben látjuk,* továbbá a már kihalt Farkas és Porzsolt családokat, melyeknek ősét ugyancsak nem határohattuk meg.* Nem látható tisztán az adatok világánál Mihályfalva birtokosainak származása. Nézetünk szerint azonban ezeket is ide kell sorolni. E helységre 1413-ig nincs forrásadat; ekkor kapnak rá új adományt birtokosai azzal az indokkal, hogy eddigi jogaikat igazoló összes okleveleik elvesztek. A Mihályfalusi nemzetség nem szerepel azonban eddig sem tanuvallomásoknál, sem határjárásoknál, sem királyi emberként, sem szomszédként, holott ilyen oklevél a XIV. századból szép számmal maradt ránk. Igen feltűnő az a tény, hogy Kálosa 1247-es határjárásában szintén nem található külön Mihályfalva említése; a felsorolt «terra»-k csupán személynévvel megjelölt birtokosaiban sem ismerhető fel a nemzetség valamely őse. 1269-ben Laponyának Vály felé eső részéről szól az egyik oklevél; minthogy pedig Laponya Mihályfalvával határos volt, amint hogy ma is az, ebből következik, hogy ebben az időben Mihályfalva határát még nem lehet önálló területnek tekinteni, annak nyilván Vályhoz kellett tartoznia. E mellett szól az egész terület már vázolt településtörténete is, mert ha e helységben a balogmelléki rokonnemzetségektől független, önálló törzs települt volna, ennek az oklevelekben kétségtelenül nyoma maradt volna. Nézetünk szerint e helység területe eredetileg az egész Vályvölgyével a Vályi nemzetségé volt és a róla nevezett Bodon-, Forgon- és Gáta-családok eredete szintén a Vályi törzsre vezethető vissza. Ismerünk is 1360-ból egy Bodon nevű tagját,* akit lehetne a Bodon-család névadó ősének tekinteni, ha ugyan ez a család nem korábban vált már ki. Sőt az is valószínű, hogy a Vályi és Mihályfalusi Gáta-családok valójában azonosak. Végleges megállapítást e kérdésben csak újabb adatok előkerülése hozhatna. A mihályfalusi családokkal együtt huszonöt, de ezek nélkül is huszonkettő azoknak a családoknak a száma, melyek a Vályi nemzetségből erednek. Magyarságukról és a magyar nemzetnek adott értékeikről nem kell külön szólanunk, mert közismert annak a sok kiváló hazafinak, tudósnak és írónak a neve, akikkel a történelem folyamán e nemzetség megajándékozta a hazát.
L. a Vályi-nemzetség tábláján.
ÁUO X. 17. s 52. Leszármazása nem volt nyomon követhető.
1398, 1399. Forgách lt. Gömör megye és az egri káptalan kiadványai.
1488, 1498. Jv. o. lt. Lit. AAAA f. 2. nr. 23. – Rákóczi–Aspremont lt. C. 47. f. 1. nr. 21.
1498. Jv. o. lt. Mandata f. 21. nr. 6.
1433. Dl. 12,555. királyi ember.
Jv. o. lt. Intr. et Stat. Lit. C. f. 2. nr. 45. – Dl. 18,709.
Forgon i. m. II. 252.
Az egri káptalan 1464. évi átírásában Lőkös Sámuelnél Héten. – A leszármazást l. az alábbi táblán.
1312. Konrád fia Konrád (Egri kápt. lt. AF. nr. 48); 1354: Konrád fia János kir. ember (AO VI. 193.); Miklós fia Korlát (Szep. kpt. lt. Scrin. XI. f. 1. nr. 24.).
Névadója bizonyára a Vályi Nagy leszármazási táblán látható Gergely.
Forgon lt. Királyi emberként szerepel. Leszármazás az alábbi táblán.
Múz. Ta. Szepesi Jakab országbíró kiadv. Élt egy Gotthárd 1275-ben is. (Szep. kpt. lt. Scrin. XI. f. 1. nr. 3.)
A Vályi-nemzetség nem jegyzetelt családjaira l. Forgon id. művét.
Dancs lt. Bebek országbíró kiadványa. – Forgon ugyan említi id. művében (I. 236. 3. j.), hogy egy régebbi feljegyzés szerint a család attól a Mihálytól ered, aki 1236-ban királyi adományban kapta Mihályfalvát, ezt azonban pozitív adattal nem támasztja alá.
Vályi nemzetség.
a) Vályi Nagy család.*
Adatok: 1247/1383: Lukács lt. Budapesten; 1275: Szep kpt. Scrin. XI. f. l nr. 3.; 1338/1413: Dancs lt. nádori kiadv.; 1341: Dancs lt. Egri kpt. kiadv.; 1360: u. o. Bebek országbíró kiadv.; 1361: Dl. 5047.; 1365: Vályi Nagy lt. nr. 1.; 1374: febr. 17. Kir. okl. Hanvay lt.; 1407. jún. 11. Gara nádor kiadv. Muz. Ta.; 1404: Megyei kiadv. Hanvay lt.; 1409. ápr. 1. Zsigmond kir. kiadv. Muz. Ta.; 1413: Forgon lt. Zsigmond kiadv.; 1420: Dl. 10886.
Galya 1341; Simon (Simorak) 1247; György 1247; Bánk 1247–1268; Gergely 1338; Mátyus (Máté) 1338; Miklós 1383; Gotthárd 1275; Simon 1383; Benedek 1275–1280; László 1338–1375; Péter 1383; Gergely «Magnus» 1338–1407 Gergelyfalva névadója; Benedek «Magnus» 1374–1404; Benedek 1426; János 1409; András 1404; János 1407; Albert 1407; György 1407; Lesták 1407; Márton 1407; Simon 1420; Kata 1342; István 1360; György 1361–1375; Miklós 1364; Benedek 1383; János de Gergelyfalva 1413; Simon «Rufus» † magtalanul 1407; György 1413
Bár okleveles adatokkal nem tudjuk bizonyítani, de kétségtelenül beletartoztak már földrajzi helyzetüknél fogva is a condicionárius területbe a ma már eltűnt Dapsa, Marmalom és Morhó helységek. Neveik, az egy Morhót kivéve, későn tűnnek fel, ami szintén arra mutat, hogy későbben váltak ki valamely szomszéd helység határából. A Dapsy- vagy Ravasz-család volt birtokosuk, míg Morhó különböző családokhoz tartozott.*
Dapsa ma puszta Füge és Kálosa között, határos vele Marmalom és a ma Mihályfalva határába tartozó Morho puszta. (L. erre Szep. kápt. lt. Scrin. XI. f. 1. nr. 3. és v. ö. Forgon i. m. I. 187. l.)
62Vályi nemzetség.
b) Bikszögi Lőkös család.*
Adatok: 1274/1337: Lőkös Sámuel oklevelei Héten: 1348: Kapi lt. S. f. l. nr. 5.; 1360: Bebek országb. kiadv. Dancs lt.; 1375: Szepesi országb. kiadv. Muz. Ta.; 1383: Lukács lt.; 1410: Hanvay lt. Zsigmond kiadv.; 1413: Forgon lt. Zsigmond kiadv.
Itemer 1244–1274; Tubul; Radnót; Kilián 1274; Ezektől származnak: Lángus (Langeus) 1337; László 1337; Mihály 1360; Péter 1337; Miklós 1360; György 1348; Simon de «Kalsa» 1375–1387; Lukács 1375; Lőkös a névadó 1413; György de Felsőkalsa 1410; Miklós 1413
A Balogmelléken két olyan nemzetséget találunk, amelynek ősei itt adománybirtokosok és így az előzőkkel semmi kapcsolatban sem állottak. Mégis velük kapcsolatban szólunk róluk, mert ezek is annak a társadalmi rétegnek lettek tagjai, a kisnemességnek, amelynek zömét a már ismertetett családok alkották. Bátka várföld egy részét V. István 1263-ban mint lakatlan területet vívójának, Hiristálnak adományozta. Az oklevél ezt is Bátkának nevezi, később azonban, amikor az adományos itt megépítette Szent Mihály tiszteletére az egyházat, eleintén Hiristálkápolnájának, majd egyszerűen Kápolnának hívták a helységet, mely ma puszta. Tőle és testvérétől, Warcotól (1424-ben Urkonnak írva) származik a Kápolnai és Kápolnai Orros-család.* Bátka egy másik lakatlan részét ugyancsak V. Istvántól a Balog-nembeli Tumbold comes kapta, aki azt 1294-ben serviensének, Crispinnek és testvéreinek, Péternek, Andrásnak és Simonnak adományozta hű szolgálataikért. Ezek alapították e területen Középső- és Felső-Bátkát, megtartva az egész terület ősi nevét. Tőlük származik a ma is virágzó Bátky-család.* Az adománylevelek nem nyujtanak 63támpontot ez adományosok nemzetiségére, csupán neveik. Heristol és fia, Henrik, nevei valószínűsítik a német eredetet, de mivel erre egyéb adat nincs, pusztán ezen az alapon határozott állást foglalni nem lehet. Crispin latinos név, testvérei magyar nevűek; valószínűnek látszik tehát magyar népiségük, annális inkább, mivel serviensek voltak a magyar Balog nemnél. Akármint állott is a dolog, mindakét adományos már magyar volt és a tőlük leszármazott családok a magyar társadalomnak értékes tagjai lettek.
A család nemzedékrendje:
N; Hiristál (Heristol) királyi pugil 1263; Warco 1263 (1424: Vrkon); Henrik 1263; Erzsébet 1424; Iván 1335; János 1335; Beke 1335; Garab; Pócs 1335; Gál (Gaab) 1335–1353; Miklós 1344–1355; Miklós 1326; András 1326; Kozmas «comes» 1335; István 1335; Lukács 1335; Miklós 1335; Mihály 1375; Orros-család; Jakab 1424; János 1427; Máté 1469
(Szentpétery: Oklevélszövegek, 105.; Múz. Ta. 1335. Egri kpt. kiadv. és 1424. Garai nádor kiadv.; Csoma lt. 1355.; 1326: Dl. 2313; 1469: Dl. 16900.)
Nemzedékrendje:
N; Cryspin 1294; Péter 1294; András 1294; Simon 1294; Miklós 1341; János alispán 1353; János 1375; Bálint 1375; István 1341; Domonkos «Deák» 1375; Demeter 1414; László 1414; Pál 1414; Pál 1419; Balázs 1414; Benedek 1375–1414; Miklós 1414; Gergely «Gyenge dictus» 1414; Péter 1407; János 1414
(Á U O X. 160.; 1341: Dl. 1401.; 1352: Ao VI. 96.; 1375: Szepesi országb. kiadv. Múz. Ta.; 1407: Tornallyay lt.: 1414: Dl. 10197.; 1419: Kállay lt. Saec. XV. nr. 11.)
Külön figyelmet kell szentelnünk az Ablonczy-nemzetségnek. Legrégibb ismert tagja Nomey, akinek földje minden közelebbi megjelölés nélkül határos 1247-ben Kálosával.* A nemzetség várnépi jellege azonban kitűnik a későbbi oklevelekből, amelyek felszabadítják őt a vári szolgálat alól. Mentesítésük három részben: 1265-ben, 1280 körül és 1392-ben történik és ugyanúgy, mint a Hubói és a Vályi nemzetségek esetében, már korábban is nemesi jogokat élveztek; a condició csak formailag kötötte őket, maga a kikiáltói (proclamator) szolgálat már régen feledésbe ment. Birtokjogaik védelmére azonban szükségük volt e privilégiumokra. Földjük kétségkívül a balogmelléki várföldekhez tartozott, e nemzetségnek az itt települt nemzetségekből történt kisarjadzására azonban nincs adatunk, hacsak az 1244-es, már említett eladásnál megjelent Balogmelléki Urbán nem azonos az 1280 körül felszabadított Ablonczy Urbánnal. Róla, mint kisbirtokú nemzetségről, kevés oklevél szól s ezért genealógiája sem állítható össze. Magának a helynévnek szláv eredete, továbbá néhány korai személynév azt a látszatot keltheti, hogy e nemzetség talán szláv eredetű. Ezzel szemben figyelembe kell vennünk, hogy sem e helység határnevei között, sem a körülötte elterülő vidéken szláv földrajzi neveink nincsenek, de nem találhatók itt szláv elnevezésű falvak sem. Úgy ezek, mint az előbbiek mind magyar nyelvűek. Így a fenti két bizonyíték, melyek közül az egyik önmagában különben nem is bizonyító erő, nem okolja meg eléggé a szláv eredetet feltevését. Az bizonyos, hogy e vidék a balogmelléki települő rajok idejövetelekor erdős volt és Ablonc irtott helység. Márpedig az ilyen helyek a legtöbb esetben idegen nevűek, annak jeléül, hogy nem magyarok végezték az irtást; nem mintha ehhez nem értettek volna, hanem a korai időben nem voltak olyan sokan. Fel lehetne tehát úgy is fogni e helynevet, hogy a helységet szlávok irtották, ők adták neki az elnevezést, amit azután a magyar birtokosok természetesen átvettek. Mivel pedig e vidéken szinte semmi nyoma nincsen őslakó szlávságnak, ellenben annál több a Túróc völgyén, könnyen lehetséges, hogy innen húzódtak le Ablonc vidékére már ennek birtokbavétele után.* Ablonc területéből vált ki természetben kiadott leánynegyedként Vaskapu,* majd Habókháza a középkor végén. Ebből a nemzetségből eredt a ma is élő Ablonczy, a már kihalt Habók,* Kupa és Sátor,* továbbá leányágon nem nemes beházasodóktól a Vaskapui, Vaskapui Vas és Zsidó, szintén kihalt családok.*
Ekkor kapja a nemzetség Kálosa lakatlan várföldet. Várjobbágy volta az adománylevélből kitűnik. (1383. évi átírásban a Lukács-cs. levéltárában.)
A nemzetségre jó összefoglalást ad Forgon (i. m. I. 27).
A kialakulást a következő tábla szemlélteti:
Mikó «de Ablonc»; Margit ~ Csikó 1343; Ilona ~ Miklós 1343; Péter «de Vaskapu» 1414
1525-ben tűnik fel először, még Ablonczi előnévvel, de ekkor már külön birtokol. (Gr. Andrássy-cs. monoki ága lt. L. b. I. nr. 1.)
Utóbbi két családot Forgon nem közli. Néhány adat rájuk: Szep. kápt. lt. Prot. I. fol. 68; Dl. 23,981; Jv. o. lt. Judic. RRR f. 1. nr. 11. – A Vaskapui-családok eredetére l. a 155. jegyzetet és Forgon i. m. II. 360.
Utóbbi két családot Forgon nem közli. Néhány adat rájuk: Szep. kápt. lt. Prot. I. fol. 68; Dl. 23,981; Jv. o. lt. Judic. RRR f. 1. nr. 11. – A Vaskapui-családok eredetére l. a 155. jegyzetet és Forgon i. m. II. 360.
Hogy a Túróc-folyó a torkolatától egészen Alsófaluig a királyi várhoz tartozott, azt már a Hanva nemzetség települési viszonyainak megrajzolása kapcsán és ezek alapján bebizonyítottuk. Beje, Ottrokocs, Rás, Harkács és Perbesháza várföldekre okleveles bizonyítékaink is vannak, minthogy pedig a többi falvak ezek között terülnek el, nem kétséges, hogy ezek sorsában osztoztak. A megmaradt határjárásokból, azaz Zsór, Harkács, Sánkfalva, Saulföldje, Endreföldje és Rás határjeleiből* teljes határozottsággal megállapítható, hogy e vidékre korán, már Szent István korában nagyobb tömegű magyar foglaló érkezett, akik e királyi területen letelepedve, ennek későbbi képét kialakították. A határjelek ugyanis, eltekintve néhány folyónévtől, mind magyar nyelvűek és a helynevek között is csupán Ottrokocs és Perbes szláv, Lukaháza pedig a szláv Lukva-Lukova alakban is előfordul. A völgy magyarsága a balogvölgyinek a kirajzása; máshonnan nem is jöhetett ide. Ehhez képest az itt birtokos legtekintélyesebb 64nemzetség is, a Túrócmelléki, magyar eredetű és eredetileg a völgy legnagyobb részét használta élelemszerzés és állattenyésztés céljaira. Amikor okleveleinkben felmerül, már négy ágon él, de már nemcsak a közös ős, hanem még ezeknek az ágaknak a rokonsági viszonya sem állapítható többé meg. Csak közülük kerülhetett ki az az András és Saul, akiknek földje a jászói prépostság birtokába került, amely azokat ma is birtokolja. Többi birtokaik névadói közül Sánk, Luka, Lökös és Beke az alább közölt leszármazási táblákon láthatók. Perbes névadója ismeretlen, hacsak nem azonos a Kövi 1243. évi határjárásánál előforduló Pribussal. E nemzetségből váltak ki a következő ma már kihalt családok: a Sánkfalváról nevezett Sánkfalvi, Hős és Dóbicz, a Lökösházi, a Perbesházáról nevezett Perbesházi, Perbes és Csikoltó, amelyet Lukaházáról is neveztek, végül a Lukaházi és e helység után nevezett Buzgó-, Zalai-, Kiss- és Zurkó családok, számszerint tizenkettő.* Legkimagaslóbb közülök a Hős-család. A korai nevek között látunk ugyan néhány idegen, szláv eredetűt, amit érthetővé tesz a szlávok jelenléte, viszont a nemzetség esetleges szláv eredetére tekintettel a hely- és földrajzi nevek túlnyomó magyar nyelvűségére nem bizonyítékok. Rás területe idők folyamán három részre oszlott. A Hanvák mellett birtokosok voltak itt már igen korán a jolsvafői Tekesek is, sőt nincs kizárva, hogy ezt ősi birtokuknak kell tekintenünk,* és innen terjeszkedtek királyi adomány révén a tornai földön. Ebben az esetben ezt az eredetére nézve mindezideig meg nem vizsgált nemzetséget szintén a Hevesből jött rajok leszármazójának kell tekintenünk.
Smilauer i. m. 177–179. Az itt említett «terra Baas» az általa használt oklevélkiadásokban helytelen olvasás «terra Raas» helyett, amint ezt az eredeti oklevelekből megállapítottuk.
Az itt elmondottakra l. azokat az okleveleket, amelyeket a leszármazási tábláknál idézünk. Saul- és Endreföldjére: Jv. t. lt. (Magánlevéltár) f. 2. nr. 11. Az utolsó három család nem ismeretes, rájuk kevés is az adat: Dl. 14,224; Jv. o. lt. Inquis. LLLL. f. 1. nr. 5; Judic. RRR f. 1. nr. 5.
Itteni birtoklásuk első említése 1266-ból való (ÁUO VIII. 144.), de sokkal korábbra nyúlik vissza.
Turócmelléki nemzetség.*
Mivel az oklevelek sok esetben közösek, a négy ágra vonatkozó adatokat együtt soroljuk fel. 1266: ÁUO VIII. 144.; 1275: HO VI. 202. (Er. Jv. o. lt. Met. f. 7. nr. 1.); 1277, 1285: ÁUO XII. 531.; 1294: Fejér VII. 2. 244., Dl. 1351.; 1297: AO XII. 606.; 1325: Dl. 2309.; 1326: Dl. 2352.; 1335: AO III. 169., Dl. 24,902.; 1339: Jv. t. lt. f. 3. nr. 16.; 1344: AO IV. 391.; 1354. 1407: Dl. 9273, AO. VI. 193.; 1358: Fejér IX. 2. 363. szám; 1360: Dancs lt. Bebek országb. kiadv.; Z. O. VI. 88.; 1375. szept. 8. Múz. Ta.; 1404: H. Oklt. 333.; 1407: Dl. 9273.; 1413: Hanvay lt. Gömör vm. kiadv.; 1423: Dl. 11,381.; 1482: Dl. 18,603.; 1489: Dl. 19,599. L. o. lt. Acta anni 1489. nr. 21.; 1509: Orsz. Lt., Post adv. 95–9. NN mell.
a) Sánkfalvi és Hős család
Stark «de iuxta Turuch» 1266–1285; Miklós 1277–1297; Sánk 1266–1286; Péter 1277–86; András 1325; Péter de iuxta Turuch; Bodor 1294–1297; Miklós 1342; Miklós de Sánkfalva 1375; György 1335–1339; Bálint de Sánkfalva 1389; Hős család; János 1404–1423; Miklós 1423; Tamás 1482; Miklós 1489–1509; György 1489–1509; János 1489–1509; László 1489–1509
b) Perbes család
Leányág: Botik de iuxta Turuch 1292; leány, f. Szalóc fia Urka 1292; Lukács 1294; Miklós de Perbes 1354; Péter 1354; Egyed de iuxta Turuch 1292; Niger 1297; Iván (Ivácson) 1297; Pócs 1297; Perbes-ág:; Miklós † 1354; Benedek 1354; András «Niger» 1344; Simon 1407; Egyed 1360; Péter 1354–1407; Antal 1404; Domonkos 1404–1407; János 1375; György 1358; Miklós «Kaluz» 1344–1407; Beke 1344; Miklós 1407–1443; György 1407; Simon 1354–1404; Antal 1354–1404; Dénes 1407
c) Lukaházi vagy Lukvai család
István 1275; Luka 1275; Lukács «Deák» 1326–1335; Radnót 1335; Lack 1335; Sándor de iuxta Turuch 1325–1335; Gergely 1375–1407; István; György 1407; András 1407; Péter 1413; Lukaházi Csikoltó-ág; Gergely «Chikoltho» 1489
d) Lökösházi család
Ipona de iuxta Turuch; Lóránt «Rorandus» 1275; Lökös a névadó 1294; János 1360; Beke; Miklós
b) Perbes család
Leányág: Botik de iuxta Turuch 1292; leány, f. Szalóc fia Urka 1292; Lukács 1294; Miklós de Perbes 1354; Péter 1354; Egyed de iuxta Turuch 1292; Niger 1297; Iván (Ivácson) 1297; Pócs 1297; Perbes-ág:; Miklós † 1354; Benedek 1354; András «Niger» 1344; Simon 1407; Egyed 1360; Péter 1354–1407; Antal 1404; Domonkos 1404–1407; János 1375; György 1358; Miklós «Kaluz» 1344–1407; Beke 1344; Miklós 1407–1443; György 1407; Simon 1354–1404; Antal 1354–1404; Dénes 1407
c) Lukaházi vagy Lukvai család
István 1275; Luka 1275; Lukács «Deák» 1326–1335; Radnót 1335; Lack 1335; Sándor de iuxta Turuch 1325–1335; Gergely 1375–1407; István; György 1407; András 1407; Péter 1413; Lukaházi Csikoltó-ág; Gergely «Chikoltho» 1489
d) Lökösházi család
Ipona de iuxta Turuch; Lóránt «Rorandus» 1275; Lökös a névadó 1294; János 1360; Beke; Miklós
65Bejét a Kacsics nem Gömörbe szakadt (Karácsonyi által nem idézett) ága kapta adományba és azt e helységről is nevezik okleveleink.* Szentlélek, a mai Oldalfalva, még az okleveles korszak előtt a Zách nem kezébe került, később azonban egy Székely nevű nemzetséget találunk birtokában,* amely bírta e mellett Gicét és Harkácsot is. Ez úgyszólván egyetlen nemzetségünk, amelynek eredetét még föltevésekkel is alig lehet megvilágítani. E kérdésnél a legnagyobb figyelmet az a körülmény érdemli, hogy a hűtlenségbe esett Zách nem gömöri birtokainak egy részét – a másik részt t. i. a Méhi nemzetség* kapta, – mindjárt a hűtlenség elkövetése után adományul nyerte el.* Maga az adománylevél nem maradt ránk, így nem tudjuk, hogy mily érdemek alapján történt a donáció. Fel lehet azonban tenni, hogy ugyanúgy, mint a Méhi nemzetség, ez az adományos is a merénylet alkalmával szolgálatokat tett a királynak és ennek jutalmazásául szánta neki a Zách-birtokokat. Hogy azután a Székely nevet, amely nehány generáción keresztül állandó, mi okból viselte a nemzetség, nem lehet megállapítani. Valóban székely eredetű volt-e az adományos Gergely, akit az oklevél «Siculus»-nak nevez, vagy más okból ragadt rá e név, nem tudjuk. Mindenesetre igen valószínű, hogy, akár a Cseléntől származó nemzetségnél, ezúttal is valamely nagy nemzetség familiárisa áll előttünk az adományos atyjában, Fábiánban, aki nagy szolgálataival kiérdemelte urai háláját, és ezek támogatásával királyi adományt kapott, majd a királyi udvarba került.
L. a 159. jegyzetet. Leszármazása a Turul előző füzetének 24. lapján.
Sztáray l. 85. (1335.) Birtokolja a Záchok után Nasztrait és Mikocsányt is. (Forgon I. 253.)
E nemzetséget Karácsonyi az Ákos-nemből származtatja (i. m. I. 101. l.). Kétségtelen, hogy egy esetben előfordul «de genere Akus» néven, azonban e megjelölést jogtalanul használta, mert a nemzetség őse, Cselén, csak familiárisa volt az Ákosoknak és ezeknek a pártfogása mellett kapott részt Gömörpanyitban az Ákosok más famulusaival együtt 1247-ben (AO IV. 62.). Hogy pedig e Cselén az őse a Zách-merénylettel kapcsolatban híressé vált nemzetségnek, igazolja az a tény, hogy e nemzetség később is birtokol az 1247. évi adomány jogán Gömörpanyitban (Dl. 2871.).
Forgon a nemzetséget Giczey néven említi (i. m. I.).
Székely nemzetség.*
1335: Sztáray I. 85.; 1351: AO V. 467.; 1371; Dl. 5905.; 1372: Csoma lt. Imre nádor kiadv.; 1404: Hazai Oklt. 333.; 1408: L. o. lt. Met. cot. Gömör nr. I.; 1423. IX. 30. Múz. Ta.; 1427: Dl. 35,801 (dica-jegyzék); 1433: Kassa város titkos lt. Litt. NN nr. 48.; 1435: Dl. 12711.; 1460: Dl. 15,463.; 1470.: Dl. 17,900; 1479: Dl. 18,260.; 1490: Kassa titk. lt. Litt. S. Darholc nr. 4.; 1492: Jv. o. I. Intr. et Stat. Litt. D. f. 1. nr. 20.; 1507: Dl. 21,772.
Fábián «siculus» 1335; Mihály «Zekul» 1351–1371; Gergely «Zekkul» † 1351; Balázs «Porkoláb» de Harkach 1406–1424; Dénes de «Gichey» 1372; Miklós «Zekul» de Gicze 1360–1371; János «Porkoláb» de Lászlófalva 1427–1460; László de Lászlófalva és de Gicze 1460 magvuk szakad; László «Zekel» de Szentlélek 1404–1427; Jakab «Zekel» de Gicze 1414; László 1433; Simon 1490; Prokop de Gicze 1435; Márton de Szentlélek 1435; Giczei család; László 1470–1479; András 1418; Pongrác 1492; Jeromos 1492; Mihály «Porkoláb» 1471; Albert 1507; Miklós 1507
66E terület legnépesebb nemzetsége a szláv eredetű, nyilván a gömöri földvár környékén élt délszlávok közül kikerülő Ottrocsok-nemzetség, amely 1274-ben szabadult fel a vári szolgálat alól és egyben adományba kapta Harkács várföldet is. Ebben az oklevélben hat családfőről van említés, a következő 1406. évi osztály alkalmával azonban ezek közül már csak négynek a leszármazói élnek.* Ekkor indul meg tulajdonképpen a családokra válás. Adataink azonban ezt a folyamatot nem szemléltetik, a családok kiágazását és a névadó őst is csak néhány esetben lehet meghatározni. Ennek oka pedig az, hogy Harkács ekkorra már kicsúszott kezükből, az egyetlen ősi falun osztozkodtak, ez elaprózódott és mivel többé osztályra sem került sor, így inkább csak a szomszédos területekre megmaradt oklevelekből értesülünk a kivált családokról is. Ma is élő családok: Adorján, Anderkó, Jakab, Orbán, Ottrokocsy és Simon, már kihaltak: Ambrus, Balassa, Bozók (a középkor végén az ősi birtok egy részén megalapította külön faluját: Bozókházát), Domonkos, Erős, Fóris, Korpás, Mátéfy, Nagytamás, Patkó és Susa, összesen tizenhét család.* E nemzetség már igen korán tökéletesen felolvadt a magyarságba és hogy ennek milyen értékeket adott, elég talán csak Ottrokocsi Fóris Ferenc nevét említeni.
Mind a két oklevél Szeleczky Adorján birtokában Rimaszombatban. – (ÁUO IV. 33.)
E kivált családokra tájékoztat Forgon id. műve. A Mátéfy-családot nem említi, erre azonban mi is egy adatot idézhetünk csupán: Z. O. XI. 412. Lehet, hogy nem is folytatódott.
A Balogvölgye települési vidékéhez számítható a Rima völgye egészen Jánosiig, a Rima és Hangony folyók közötti táj, valamint a Gortvavölgye Gortváig* (ma puszta). Feltűnő e nagy terület települési viszonyainak hasonlósága a Sajótól keletre eső vidékkel: a már tárgyalt Szárazvölggyel, leszámítva magát a Rimavölgyet; földrajzi formákban is csaknem teljesen megegyeznek. Nem kétséges, hogy e részen is, főleg a Rimától délre az erdős-hegyes vidéken a honfoglalás előtt már éltek. Erre mutat egyebek mellett a Harmac határjárásában olvasható Pogányvár hegy,* amely a magyarok előtt itt élő pogány népségnek lehet az emléke. A magyarok által már itt talált szlávokra enged következtetni néhány igen korai helységnév, mint Susa, Velkenye, Dobóca.* Ez utóbbiban a nazális hiánya egyben időjelző is, t. i. így e helynevet a magyarok a XI. század második felénél előbb nem vehették át. Nézetünk szerint azonban ez nem jelentheti azt, hogy a magyarság itt korábban egyáltalán meg sem jelent. Amint már bebizonyítottuk, egymásutáni rajokban történt Gömör megszállása és e rajok rendesen nagyobb területen legeltették nyájaikat, nyári és téli szállásokat építve, amint ez első szállásaikon is történt. Itt volt tehát e vidéken is a magyarság már a XI. század első felében is, csupán a helységek kialakulása későbbi, éppen a nem egy helyhez kötött, hanem az állattenyésztés űzésére alkalmas település miatt, amint erre a korábbiakban szemléletes példákat idéztünk. Hogy az egész táj királyi kézre került és mint királyi birtok jutott az egyes nemzetségek kezébe, igazolják részben maguk a birtokló nemzetségek, részben pedig az oklevelek közvetlen adatai. Így Velkenyét és Püspökit az esztergomi érsek csak királyi adományból birtokolhatta,* Susa mint várföld került a Hangonyi-nemzetség birtokába,* Urait és a borsodi Bolykot csak királyi adományból szerezhették meg a Miskolczok.* Oklevelek szerint is várföld Darnya, Serke, Feled, Gortvakisfalud, és Dejtér.* E helyzetnek 67megfelelően e vidéket birtokló nemzetségek eredete is igen változatos. A Heves és Nógrád felől jövő honfoglaló magyar rajok e részt, nagyobb és összefüggőbb tömegben a Hanva-földhöz csatlakozva a mai Jene és Mártonfalva környékén, azután a Gortva torkolatában észak felé Jánosiig, dél felé pedig Simonyiig szállták meg. Erre vallanak a helynevek, főleg pedig Jene helység elnevezése, amely arra mutat, hogy itt a Jenő-törzs egy töredéke szállott és a helység már a XI. század közepéig kialakult. Határos vele Csikóháza, első nevén Rimaláza, Harmaccal pedig Rima (1369-ben már csak dűlő Harmac határában)* és Csobánkaháza, valamint Mártonfalva; Serke és Dobóca között feküdt Rimóc (még a középkorban eltűnt); a Gortva torkolata pedig Gortvatő néven magábafoglalta Gortvakisfalud, Feled, Serke és Gyurkfalva helységeket (ez utóbbi bizonyára azonos a már említett Rimóccal, itt azonban birtokosa, Gyurk után van nevezve), mindmegannyi önálló, már a XIII. században feltűnő kis nemzetség birtokai, amelyek azonban nem tudták magukat tartani az alább felsorolandó nagybirtokosok között és legnagyobbrészt ezek kezébe kerültek.* A legtöbbet szerezték meg belőlük a Rátold nembeli Feledyek. A királyi föld lakói ebben az esetben természetesen elvesztették szabadságukat, csupán a Serkei-nemzetség mentette azt maga számára meg azzal, hogy kiegyezett a Feledyekkel és Gortvatőt önként engedte át nekik.* Kisfalud egy része megmaradt eredeti nemzetsége kezében és a belőle kiágazó Tar- és Kusza-családok ma is élnek.* Ugyanígy meg tudta tartani birtokát a Csobánka-,* Csikóházi-* és Jenei-* 68nemzetség és a Csikóházi kivételével, mely kihalt, tartja ma is. Az eredetileg kétségtelenül Gortvatő várbirtokhoz tartozó Csenyizről,* Bizófalváról,* amelynek első neve okleveleinkben a bizonytalan eredetű Sepdun és Gortváról* a középkorban szintén neveznek nemzetségeket. Ezek is mind a balogmelléki, már ismert középnemesség osztályába tartoznak. Közéjük kell sorozni az Urait birtokló, Miskolc nemből származó Bolyki-nemzetséget, melynek e két helységen kívül más birtokáról, miután kivált az anyanemzetségből, nem tudunk.* Eddig ismeretlen genealógiáját ide iktatjuk:
A határvonalak a gömöri királyi várispánság terjeszkedési határaival esnek egybe és az általuk bezárt terület a Balogvölgynek természetes folytatása. Ezért kell e tájakat itt tárgyalnunk.
Kubinyi: Mon. II. 155. l. Említve Magosvárhegy is. A kiadó Kubinyi is barbárkori várak emlékének tartja ez elnevezéseket.
Kniezsa i. m. 380, 4076. A Velkenye alapja a Wlk szláv személynév.
Nyilván mingyárt az érsekség alapítása után kaphatta őket, amikor ugyan a Hanvák már itt éltek e területen, de még kizárólag legelőgazdaságot űztek, s ezért a király még adományozhatott e vidéken. 1297-ben Lodomér érsek azt mondja, hogy emberemlékezetet meghaladó idő óta birtokosa az érsekség e helységeknek. (Knauz: Monumenta II. 413. l.)
Hanvay lt. 1216. Átírásban van meg 1387-ből. L. Szentpétery: Kritikai jegyzék 99. l.
Adománylevél ezekre sem maradt fenn, ez tehát szintén igen régi.
Fejér IV/1. 401. l., V/2. 169. l.; AO. II. 265. (Dl. 2384.) Az elől idézett oklevelek eredetijeit nem sikerült feltalálnunk, így Fejér több helyen teljesen értelmetlen kiadására voltunk utalva. Nem kétséges, hogy az itt emlegetett Harmac is királyi birtok volt és a Hont–Pázmány nem csakis adomány útján szerezhette.
Kubinyi: Monumenta II. 239. l. Rymafeude particula terrae…
E helységekre vonatkozó adatokat l. alább a róluk nevezett nemzetségek és családok tárgyalásánál. Itt közöljük azonban a Rimóc és Rima helységeket birtokló nemzetség három nemzedékét:
Rombusz; Gurk † magtalanul 1274; Benedek 1298; Péter 1298; János 1298
(Fejér V/2. 169. (Dl. 868.); HO. VIII. 385. l.)
A Serkei-nemzetség összeállítható leszármazása a következő:
Altman; István 1274; László 1326; Berec 1326
(Dl. 2384. és 8391.) Az 1274. oklevél későbbi átírás, s ezért az Altman név nem megbízható, kivált mert három alakban is előfordul.
Azonos eredetű s nyilván rokon is a Serkei-nemzetséggel, mert hiszen a Gortvatő nevű nagy területbe mind Kisfalud, mind Serke beletartozott. Előbbinek maga a neve is arra mutat, hogy egy nagyobb vidék osztódás, talán éppen osztály útján kialakult faluja. Először 1326-ban említik. 1427-ben, a dicajegyzék szerint, birtokosai a Feledyek, továbbá a róla nevezett nemesek is. Adatainkból leszármazás nem állítható össze és így nem állapítható meg a két család kiágazása sem (Dl. 2384., 35,801. – Egyebekben v. ö. Forgon id. m. II. 27., 56., 307.).
E nemzetség birtokának első előfordulása 1245-ből való, mégpedig Iványi határjárásában «[terra] Lazary» néven, továbbá 1335-ben a Hanva nem Kozma törzsének osztályában is «Lazar iuxta Rima» nevű birtok fordul elő, ami kétségtelenül azonos a későbbi Csobánkaházával, illetve ennek egy részével, és azt is mutatja, hogy a Csobánka-nemzetség mellett a Hanvák is részesei voltak. 1347-ben Harmac határjárásában «Alsobouitha»-nak nevezik, míg azután a század második felében kialakul mai végleges neve, a már 1370-ben olvasható Csobánka. A korai leszármazás a következő:
Csobánka 1370; Pál 1418; István 1418; Domonkos 1418; György 1446; Jakab 1446; Miklós 1446; Tamás 1446; Pál 1418; Balázs 1418; Bertalan 1418; János 1418
(Szep. kpt. o. l. Scrin. 10. f. 2. nr. 9.; Múz. Ta. 1335. VI. 6. és 1418. I. 25. mindkettő egri kápt. kiadv.; Kubinyi: Mon, II. 155.; Vay lt. Oklevelek nr. 454.)
Csikóháza korábbi neve Rimaláza és nemzetségét is így nevezték eredetileg; a helység előbbi neve a család Csikó nevű tagjáról alakult ki s ez lett a nemzetségnek is állandósult neve. Adatokat l. Forgon id. m. I. 175. l. Az az állítása azonban, hogy az 1335-ben szereplő Rimalázai Kozma is a Csikónemzetségből ered, helyesbítésre szorul, mert Kozma, mint az előző jegyzetben említettük, a Hanva-nemzetségből való.
Jene első említése a birtokosok nélkül 1216-ban olvasható. Később a nemzetség nagyon elszaporodott.
Első említése 1246-ból való, amikor a hűtlen Kacsicsoktól elvétetik. Ez az oklevél csak Fejérnél van meg (IV/1. 401.); tele van azonban olvasási hibákkal. Kétségtelen, hogy az abban elírt Stenuoczous csak e helység lehet. A róla nevezett nemzetségről csak nemzedékrendi töredékek ismeretesek. Egyetlen adatunk azonban valószínűsíti, hogy közös eredetű a Bizófalvi Bizó-nemzetséggel. Ugyanis ugyanazokat a családtagokat 1359-ben Sebdunról, vagyis a későbbi Bizófalváról, de viszont 1360-ban Csenizról nevezik az oklevelek. (Dl. 4870, Dancs lt. 1360.) Néhány okleveles adat Forgonnál is (i. m. I. 156.).
Az eredeti Sebdun bizonyára osztály útján vált két részre és így alakult ki belőle a nemzetség Bizó-ágának lakóhelye. Az eredeti név később is előfordul, az újkorban azonban már csak Bizófalva a neve. A Bizó név első ízben 1359-ben fordul elő, a helységet azonban csak egy századdal később nevezik így. Legkorábbi leszármazása:
«Vysen»; Sándor 1317; László 1317; Mihály «Bizow dictus»; Péter 1359
(Siráki cs. iratai: 1317. XI. 30., 1462. II. 12.; Becsky lt. 1399., 1400.; Hanvaly lt. 1379. stb.; l. az előző jegyzetet is.)
Adatainkban csak a XV. századtól szerepel. Az 1427. évi dica-jegyzék «nobiles de Gortva» összefoglaló névvel nevezi birtokosait. – Néhány adatot idéz Forgon i. m. I. 258. l.
E család teljes levéltára ránkmaradt a gr. Vay-család berkeszi levéltárában. Leszármazási adatainkat mind innen vettük. Cédulakatalógus van hozzá, igen könnyen használható.
Miskolcz nemzetség.*
E család teljes levéltára ránkmaradt a gr. Vay-család berkeszi levéltárában. Leszármazási adatainkat mind innen vettük. Cédulakatalógus van hozzá, igen könnyen használható.
Bolyki- és Urai-család
Irozló (Jaroszló) (Karácsonyinál a Jaroszló-ág) 1256; Fábián 1324; Pál 1324; István 1324; János 1324; Péter «Monda dictus» 1368–1380; Péter † magtalanul 1368; János «Vitéz dictus» 1380; Fábián 1371; István; Miklós 1372; János 1393; László «Vitéz» † 1406; Pongrác «Vitéz» 1412; Mihály 1423; János 1423; Pongrác 1423; János 1477; Péter 1477; István 1477; Imre 1477; Miklós 1466–1490; Domján 1506; Sebestyén 1506; Tamás 1506; Tamás 1475; Péter 1524; Tamás 1524; Borbála 1524; Dorottya 1524; Margit 1524; Albert 1524; Ferenc 1490; János 1490–1524; Mihály 1490; Mátyás 1490; Péter 1490; Katalin 1524; Erzsébet 1524; Petronella 1524; Fruzsina 1524; Lukács 1446; István 1446; Benedek 1446; János 1458; László 1458
69Hogy ez utóbbi nemzetséget kivéve, az előzőleg felsorolt kis nemzetségeket nemcsak a közös várföldről való származás, hanem a közös eredet is összekapcsolta, erre mutat főleg az egymás mellett sorakozó kicsiny helységek helyzete. Nem hihető ugyanis, hogy ilyen kicsiny földdarabokat egymással kapcsolatban nem álló emberek szálljanak meg olyan korai időben, amikor az uralkodó gazdasági forma még az állattenyésztés, amely akkor föltétlenül maga után vonta a közös birtoklást. Csakhogy amikor e helységek feltűnnek, már legalább két, de nem egyszer három-négy százados fejlődés eredményei, nagyon is érthető tehát, hogy az e hosszú idő alatt végbement elaprózódás következtében e kicsiny nemzetségeknél az eredeti hovatartozásnak, illetve vérségi rokonságnak nincs többé semmi nyoma.
A felsoroltak közé tartozik a Jánosi-nemzetség is. Okleveleinek csak kis részét találtuk meg, holott több családi levéltár elenchusai e nemzetségre vonatkozólag jelentős számú oklevelet sorolnak fel. A Váradi Regestrum e nemzetség egy tagját pristaldusként említi.* Magában Jánosi helységben a nemzetség bencés monostort alapított, amelynek 1423-ben harminchárom portája volt. Eléggé tekintélyes birtokállománya arra mutat, hogy e nemzetség is a Gömört mindjárt a honfoglalás után megszálló rajokból ered, sőt az is valószínű, hogy szabadságát mindvégig megtartotta, s mint királyi serviens nemzetség a nemesség soraiba került. Legalábbis nincs nyoma annak, hogy e terület valaha is várbirtok és lakói a várral függő viszonyban állók lettek volna. Emellett szól a nemzetségi monostor is, amelyet, mint pl. a Hanvák is, csak valamely korai nemzetség leszármazói szoktak építeni.*
…pristaldo Zuma de villa Janus… (262. l. nr. 290. 1221.)
1360: Dancs lt.; 1366: Szept. kpt. o. lt. Scrin. XI. f. 3. nr. 16.; 1380: Dl. 4962.; 1413: Dl. 10,140 stb. – XV. századi okleveleket idéz Forgon i. m. I. 326. – Dr. br. Nyáry Pál nemrég megjelent dolgozatában (Jánosi község és földesurai, Bp. 1939.) az eddigi feltevések alapján vizsgálja a nemzetség eredetét és azt állítja, hogy a Rátold nemzetségből, még pedig a belőle kivált Feledy-családból származik. Ezt a feltevést azonban mindaz, amit e vidék településéről elmondtunk, és általában a történeti adatok sem támogatják, amint hogy nem tudta azt megokolni az eddigi irodalom sem (9. l.). A Jánosiak eredetét e táj települési viszonyai tisztán magyarázzák, csak azok a korai oklevelek mentek veszendőbe, amelyek éppen első tagjaira és törzsi kiágazására vetnének fényt.
Összefoglalva az elmondottakat, megállapítjuk, hogy a Balog, Vály, Túróc és Rima folyók völgye, valamint Gortváig a Gortvavölgy települő rajai a honfoglaló magyarság soraiból kerültek ki és a belőlük kivált nemzetségek közé mindössze egy, az Ottrokocsi került mint kétségtelen szláv eredetű, kettő pedig, a Bátky- és Kápolnai-nemzetség eredetére nézve bizonytalan, bár az előbbi is lehet magyar eredetű. Ami idegen elem, elsősorban szlávság és kevés cseh élt e tájakon, – előbbi már a magyarok ideérkezésekor, utóbbi pedig csak királyaink alatt idetelepítve – eloszlott a nagyszámú magyarság között annyira, hogy egyetlen e népek nevéből alakult helynév nincsen megyénk tárgyalt területein. És ez az elem nemcsak megmagyarosodott, hanem abba teljesen felszívódott.
Megyénk legkésőbbi települési területe a Gortva melléke a nógrádi és hevesi határig. Erősen hegyes vidéke, vulkanikus eredetű csúcsai számos barlangot takarnak, amelyekben az ősember nyomait is megtalálták.* E vidék már alig volt alkalmas kiterjedt pásztorkodás űzésére, élrthető tehát, ha azt a települő rajok elkerülték és így az úgyszólván teljesen lakatlanul került Szent István királyunk birtokába. E mellett bizonyít az a körülmény is, hogy e terület nem soroztatott a gömöri királyi vár birtokai közé; ami, ha lakott lett volna, kétségkívül megtörténik. Első királyunk idejében a település ezen a vidéken alig lépte át a Rima vonalát, mert hiszen a szálláskeresők találtak sokkal alkalmasabb területeket a nógrádi és gömöri folyóvölgyekben. Csak miután ezeket megszállták, került sor a Gortvavölgyre. Hogy ez így volt, ennek, nézetünk szerint, bizonysága az a tény, hogy ez a vidék később sem a közel fekvő gömöri, hanem a messze eső bolondóci várispánsághoz csatoltatott. Kétségtelen ugyanis, hogy a két várispánság legalábbis egy időben, sőt a gömöri minden valószínűség szerint még korábban szerveztetett meg, mint a bolondóci,* tehát 70valami külön okának kellett lennie annak, hogy e táj okleveleinkben állandóan bolondóci várföldként szerepel. Minthogy nem tehető fel, hogy a trencsénmegyein kívül más Bolondóc vára is létezett volna, szinte egyetlen lehető magyarázatként kínálkozik, hogy a bolondóci vár jobbágyaiból telepítettek e területre királyaink és ezen a réven került az e vár kötelékébe. Nem tételezhetjük fel ugyanis, hogy ha olyan királyi telepítéssel népesült volna be e vidék, amelynek Bolondóccal semmi kapcsolata sem volt, azt a gömöri vár helyett a messze eső Bolondóchoz csatolták volna. E vár érdekterülete irodalmunkban igen hiányosan van kidolgozva, következtetésünk szerint azonban az 1247-ben említett Tenkus és Tika bolondóci várföldek csak Nógrádban, vagy éppen a nógrád-heves-gömöri határon terülhettek el. És ugyancsak e vidékeken kell keresnünk a Váradi Regestrumban említett Leginer-villát is. Ezeknek és egyéb, még rendelkezésre álló okleveleinknek összevetéséből kitűnik, hogy Nógrád megyének karancsalji és Hevessel határos részein a bolondóci várhoz egy összefüggő nagyobb terület tartozott, amelyen magukat a Szent Király jobbágyainak nevező várjobbágyok és mellettük várnépség éltek.* A Gortva-melléki várjobbágyok ugyancsak a régebbi bolondóci jobbágyokból származtatják magukat* és az említett nógrádi vidékeken birtokolták már a XIII. század végén és osztották fel maguk között Hartyánt és Szalmatercset.* Ha mindehhez hozzávesszük, hogy e várjobbágyelem egymás között vérrokonságban állott,* s ezért csak egy helyről és egy csoportban történhetett áttelepítésük, nyugodtan leszögezhetjük, hogy a Gortva melléke a bolondóci vár említett nógrádi tartozékairól telepíttetett be és így került a nevezett vár birtokai közé. Ennek az áttelepítésnek célja vagy benépesítés, vagy pedig a védelem volt. Utóbbi látszik valószínűbbnek. A lakatlan Gortvavölgy sok erődítésre alkalmas csúcsával a védelemre igen alkalmasnak kínálkozott, amint az a tatárvész idején be is bizonyosodott.* Arra ugyanis inkább csak a későbbi korból van példánk, hogy népesedési okokból, vagy azért, mert földjeiket eladományozták, telepítettek át királyaink várjobbágyokat. Maga az áttelepítés ideje a XI. század végére tehető. Ekkor már megtörténtek a királyi területekből az első nagy birtokadományozások, elhelyezkedtek a törzstöredékek, kialakultak a várispánságok; fennállhatott tehát már mind a két, e korai időben azonban főleg a védelmi ok az átköltöztetésre. Az időre nézve némi támpontot nyújtanak e terület legkorábbi helynevei: a bizonytalan eredetű Bást, meg az alma szóból és egy halfajta nevéből képzett Almágy és Sőreg, továbbá a török személynévi eredeti Ajnácskő, amelyek nyilván a közös birtokban legkorábban létesült, de még mindig közös szállásokat jelölik. E nevek csak a XI–XII. században keletkezhettek, mert a későbbiek már mind a «-falva» és 71«-háza» szavakból és a birtokos nevéből alakultak. A fönt idézett felszabadító oklevelek is amellett tanúskodnak, hogy az átköltöztetés a mondott időben történt, mert az egész nagy területről mindössze tíz személyt említenek, s ez mutatja, hogy az ideszakadt várjobbágyok még nem szaporodtak el közel sem annyira, mint a kereken egy évszázaddal korábban jött balogmenti várjobbágyság. Nem is tudták az egész területet benépesíteni, mert kisebb birtokrészekhez az Abák, Ákos Ernye és a Kacsicsok is jutottak ott.*
Gömör vm. id. monografiája 7. l.
Mivel a bolondóci várispánság földjei ma sincsenek végérvényesen megállapítva (Pesthy i. m. 189. l.), kialakulásának kérdése sem dönthető el. (A várra v. ö. Kniezsa i. m. 378.)
Tenkus és Tika várföldeket (eredeti adománylevelük Balssa lt. 1247.) említi Pesthy (i. m. 191.) és nyomán többen, de senki sem kísérelte meg fekvésüket meghatározni. Felsorolunk erre nehány támpontot: 1. Mivel az egyikben várépítésre alkalmas hegy is volt, csak hegyes vidéken terülhettek el. 2. A statucióra kirendelt királyi ember a hevesmegyei Pétervásáráról való Mikus, a hites személy pedig egy királyi káplán. Az általános gyakorlat szerint a királyi ember mindig a környékről került ki, mert csak így láthatta el helyesen feladatát. 3. Az oklevél hátlapján későbbi, de még középkori írással ez áll: Lapis Haynas de Mark. Kétségtelen, hogy e feljegyzés összefügg az oklevél tartalmával, s így ez kapcsolatban van Ajnácskővel. 4. Legnyomósabb bizonyíték, hogy Ajnácskő határában 1864-ben a község elöljáróságának jelentésében (Pesty helynévgyűjtése) egy Tenkes völgy földrajzi név szerepel. Ennyi bizonyíték után tehát megállapíthatjuk, hogy a Tenkus- és nyilván a Tika-földek is Ajnácskő vidékén terültek el, esetleg átnyúltak Nógrádba és Hevesbe is. Hogy e vidéken igen nagy számban éltek a bolondóci várhoz tartozó jobbágyok, igazolja egy 1229-es (Váradi Reg. 297. 1. nr. 371.) és egy 1255-ös (Fejér, IV/2. 336.) oklevél. Nagyszámú várjobbágynevet is sorolnak fel, amelyek egy része azonos az alább közölt családfán szereplő nevekkel, tehát nyilván a Leginer falu is itt, Ajnácskő vidékén feküdt.
1267: Fejér, IV/3. 413. A Básthy-nemzetség felszabadító oklevele a várjobbágyi szolgálat alól.
Múz. Ta. 1335. Tamás vajda; Dl. 3588. (AO. IV. 340.)
Kitűnik az alább közölt családfákból.
A Sőregben lakó várjobbágyok Ajnácskő öröklött földjükön, a mai Ajnácskő vára helyén, saját költségükön készített erődítményben védekeztek a tatárok ellen, sőt a környékről sokan menekültek ide javaikkal együtt. A vári kötelezettség alól történt felszabadításukkor 1245-ben egyebek mellett ezt az érdemüket is felsorolja a király (Iványi: Eperjes… levéltára, 3. l.). Itt ugyan «Geureg» a várjobbágyok faluja, azonban a tartalomból megállapítható, hogy ez helytelen olvasat «Seureg» helyett.
Dl. 3808., 3423. (AO. IV. 148.); HO. VIII. 181 Fejér, IV/2. 336.
Ami e várjobbágyság nemzetiségét illeti, kimutatható, hogy teljes egészében magyar volt. Ezt igazolják mindenekelőtt települési területük legrégibb helynevei, úgyszintén a később, a XIV. században kialakult falvak elnevezései is, melyek mind osztódás útján, ágakra, családokra válás révén keletkeztek. Ennek megfelelően neveik is a legtöbb esetben a tulajdonos neve és a «-háza» s «-falva» szavak összetételéből állanak: Bakóháza, Bataháza, Péterfalva. Más falunevek: Dobfenék, Dobszög, ahol az első tag személynév; Utas, Sáros, Kökényes, Eperjes, Répás szintén magyar elnevezések.* Miként a helynévi anyagban egyetlen idegen eredetűt sem találunk, úgy a határaikban előforduló földrajzi nevek is teljesen magyarnyelvűek.* Mindez egyöntetűen arra vall, hogy e terület a megszállás idején idegen nemzetiségektől mentes volt. Később azonban ide is beszivárgott némi tót elem. 1290-ben Bást határjárásában egy Tótrét nevű kaszálóról van említés,* mely elnevezés azonban önmagában is bizonyítja, hogy mennyire kivételszámba ment a tót nemzetiségű ekkor ezen a vidéken. A XV. században kialakult Tajti nevű falu korábban «Tótülés» nevű határrész Bást területén.* E bizonyítékokhoz vehetjük még a legrégibb személyneveket, amelyek Bást és Almágy birtokosainál teljesen magyarok, török nevekkel keverve, amint az alábbi genealógiai táblán látható. Eszerint e várjobbágyság ősei között kétségtelenül volt török népelem is. Az előadottak alapján tehát megállapíthatjuk, hogy Nógrádban a bolondóci várhoz tartozó földeken, de a Gortva mellékén is a Hevesbe szállt, esetleg más honfoglaló törzsből kiszakadt népségek leszármazói éltek.
A Bakó, Bata és Dobszög nevű névadó személyeket ismerjük (első kettő a családfán, a harmadik: 230. jegyzet első oklevelében). Péterfalva Sáros határából vált ki (Tábl. pör. 4–3577. GGG. mell.). A többi helységekre adatok találhatók a mellékelt leszármazási táblához id. oklevelekben, valamint Csánki és Forgon id. műveiben.
E nevek az e tájra idézett családi levéltárak okleveleiben szép számban fordulnak elő; felsorolásuktól azonban itt eltekintünk, mert azokat a következő év folyamán megjelenő, Gömör megye népiségtörténetét tárgyaló munkánkban fogjuk közölni.
Básthy lt.
1399: Básthy lt. Helységgé csak a következő században fejlődik.
Básthy nemzetség.*
E leszármazások összeállításához az anyagot a Básthy-, a Gombai-, a Tihanyi- és a Lukács-levéltárak szolgáltatták. Felhasználtuk a 226–237. jegyzetekben id. okleveleket és Forgon id. művét is.
a) Egyházasbásti Básthy-család.
Itemer 1267–1275; Péter 1267; Lampért 1280; Erdő 1267; István 1297; Detre 1267; Berec 1267; János 1267 «Vaguth dictus» † 1290; László (Lack) 1290; Berec 1290; Lőrinc 1290; Barla 1333; Miklós 1333; Tamás 1333; Péter 1333; János 1333; Csoma 1333; Potóc 1324–1343; Pál 1324–1343; János 1324–1343; Rafain 1370; Csomaz-ág: Miklós 1399; Vidar-ág: Balázs 1399–1415; János 1448; Miklós 1410–1476; György 1410; Balázs 1410; János 1438; Máté; László 1512; Ferenc 1512; Ferenc † 1525; István «Parvus dictus» 1476; László 1438; János 1507; István 1360; Loránt 1360; Péter 1333; Lesták 1406; János; Miklós 1370–1406; György; László; Miklós; István; Ferenc 1519
72b) Utasi- és Bakóházi Bakó-családok elágazása.
Bogul (Bugl) 1275 «De Sarus»; Tóbiás 1300 körül «de Bast»; Pál 1290–1300 között; Máté (Mátyus) «nobilis de Beleser» róla Bakóházát először Mátyusházának hívták 1326, 1345; Márton 1326; János 1300; Benedek 1300; Bakó 1326–1345 az ág és a helység névadója; Simon 1326; Dókus 1326; Pál 1382; Mihály «Deák» 1382; János 1382; László 1382; Miklós; Simon; János; István
1382-ben Utasról nevezik őket, amely helység ekkor fordul elő először
c) Beleséri-család.
Sebus «De Almag» 1275, 1429; Bozsdár 1274; Mark «de Beleser» 1382; György «de Beleser» 1366–1390; Péter; Tamás 1429; Miklós; Balázs; János; László «de Beleser» 1390
E várjobbágyság közül a sőregi törzs 1245-ben* szabadult fel a vár köteléke alól és a királyi serviensek közé soroztatott azzal a kötelezettséggel, hogy tíz páncélost tartozik a király zászlója alá küldeni. Egyben a király neki adományozza Danuskövét, a mai Ajnácskőt, hogy az ennek területén várépítésre alkalmas hegycsúcsot várral erősítse meg. Ez meg is történt; nyomai ma is láthatók a süvegalakú hegy szikláin. Maga a helység csak azután, a század végén alakult ki. A básti törzs 1267-ben* vétetik ki a vári szolgálat alól. Az almágyi törzs felmentéséről nincsenek adataink. Ősi területein e három törzs a középkor végére tizenöt falut épít, amelyeken a belőlük kivált tizenhat család osztozott. Ma közülük csupán a már a középkorban is legtekintélyesebb egyházasbásti Básthy-család él, a kihalt családok a következők: Csamaz, Dobozy, Fábián, Lecső, Orros és Vidar a Básthy-nemzetségből, a Bataházi Batha, Cseze és Tatár, Bakóházi, Belezséri, Péterfalvi Sárosi, Almágyi és Hartyáni Balogh, valamint a Zabari az Almágyi- és Sőregi-nemzetségekből.* A balogmellékihez hasonló magyar nemesi tömböt képviseltek e családok is és eredeti népi tulajdonságaikat annál tökéletesebben őrizhették meg, mert területükön idegen népiség eredetileg egyáltalán nem, de később is kicsiny számban volt.
A Sőregben lakó várjobbágyok Ajnácskő öröklött földjükön, a mai Ajnácskő vára helyén, saját költségükön készített erődítményben védekeztek a tatárok ellen, sőt a környékről sokan menekültek ide javaikkal együtt. A vári kötelezettség alól történt felszabadításukkor 1245-ben egyebek mellett ezt az érdemüket is felsorolja a király (Iványi: Eperjes… levéltára, 3. l.). Itt ugyan «Geureg» a várjobbágyok faluja, azonban a tartalomból megállapítható, hogy ez helytelen olvasat «Seureg» helyett.
1267: Fejér, IV/3. 413. A Básthy-nemzetség felszabadító oklevele a várjobbágyi szolgálat alól.
E családokra az eddig idézett oklevelek és a legszármazási táblák adatai adnak felvilágosítást, valamint Csánki és Forgon id. művei. Ez utóbbi nem említi a Dobozy-, Fábián-, Lecső-, Orros- és Vidar-családokat. Néhány adat rájuk: Básthy lt. 1410. F. XIV. nr. 4.; Patay lt. 1507. F. XVI. l. nr. 7., F. XV. 3. nr. 10.
Ezzel vizsgálódásunk végére érkeztünk. Összegezve az eredményt, megállapítjuk, hogy Gömör megyének ma is teljesen magyar részein a középkorban mintegy százhatvan olyan nemesi család élt, amely a honfoglaló magyarságnak már a X–XI. században Gömörbe jött elemeitől származott és csupán huszonötre tehető azoknak a családoknak a száma, amelyek eredetükre nézve ugyan idegenek, tökéletes asszimilálódásuk azonban legkésőbben a XIV. század folyamán bekövetkezett, három-négy nemesi család eredete pedig bizonytalan. E nagy, kis és közép nemesi réteg zárt nemesi társadalmat alkotott és ezen belül épségben megőrizte őseinek, a honfoglaló magyarságnak eredeti népi jegyeit, itt is a legjellemzőbbet, a nyelvét, a palóc nyelvjárást. Kezdődik ez a nyelvtudomány megállapítása szerint Borsodban, innen Hevesen, Nógrádon és Hontnak egy részén áthúzódva Gömörben a Sajónál ér véget. E nyelvjárást kell e társadalom eredete legkifejezőbb emlékének tekinteni, amely egyben többi népi jegyeinek eredetét is megvilágítja.
ILA BÁLINT.
