Még egyszer Kalmárffy Ignác.
Még egyszer Kalmárffy Ignác.
Kósa János cikkében (Turul, 1941. évf. 38–39. l.) cáfolja azokat az adatokat, amiket én a nemességszerző budai bíró és országgyűlési követ életéről, elsősorban Takáts Sándor adatai nyomán elmondottam (Turul, 1940. évf. 88. l.). Örömmel olvastam Kósa cikkét, mert új és értékes adatokkal szolgál ennek az érdekes egyéniségnek az életrajzához. Amiért mégis válaszolnom kell cikkére, annak az az oka, hogy Kósa nézetem szerint Kalmárffy–Krammerlauf védelmében túllőtt a célon.
A budai bíró zsidó származásának lehetőségét én Takáts cikke nyomán vetettem fel. Kósa most közvetett bizonyítékokat hoz fel ennek cáfolatára. Ezek kétségkívül jelentősek és valószínűvé teszik, bár nem teljesen bizonyossá, hogy a bécsi rendőrség erre vonatkozó információja nem felelt meg a valóságnak.
Kósa azonban túlment Kalmárffy zsidó eredetének cáfolásán és mindjárt tisztázni akarja őt egyéb, főleg a közvagyon hűtlen kezelésére vonatkozó vádak alól is, mondván, hogy ezekre vonatkozó feltevéseim nem állanak meg. Én ezeket az adatokat is Takáts Sándor említett tanulmányából vettem, ő pedig a bécsi levéltárak adataiból merített. Azóta olvastam azonban Wertheimer Ede munkáját az 1811-i országgyűlés történetéről.* Wertheimer adatait a magyar kir. országos, a bécsi közös állami, közös pénzügyi és az osztrák belügyminisztériumi levéltárakból vette. A magyar országgyűlésre kiküldött bécsi rendőri bizalmi emberek egyikéről Wertheimer 87ezeket írja: «Annak a bizalomnak jellemzésére, mellyel Bécsben Leurs iránt viseltettek, meg kívánom említeni, hogy a császár egyenes kívánsága képviselte azt az okot, mely miatt ezt a férfiút az országgyűlés eseményeinek tudósítójául alkalmazák. Hager (az udvari rendőri hivatal alelnöke), ki Leursnek a felső és alsó tábla tagjairól írt és általam alább fölhasznált jellemrajzait «classikusoknak» nevezi, ekként írt Leursnek utóbbi küldetéséről: «Nem ismerek senkit, ki erre a célra nagyobb sikerrel használhatnék föl mint Önt.» Wallis (pénzügyminiszter) is nagyon tartalmazóknak tartá Leurs jelentéseit és ezeknek kiváló értékét tulajdonított».* Nem lehet tehát a rendőri jelentéseket mindig azzal félretenni, hogy azok megbízhatatlan és rosszindulatú kémjelentések csupán.
Az 1811/12-iki magyar országgyűlés. Budapest, 1899.
Wertheimer id. műve 34–5. ll.
Kalmárffy Buda követeként jelent meg az 1811-i országgyűlésen, ahol a kormányt támogatta a megyei követekkel szemben. Azonban nem sok sikerrel. «Bizonyos Kalmárffy – írja Wertheimer – merészkedett ugyan hébe-korba a rendekkel szemben heves kifejezéseket használni, melyekkel a bécsi kormány ellen intézett támadásokat akarta ellensúlyozni. De ezzel többet ártott, mint amennyit használt. Hogyan is kelthetett volna maga iránt bizalmat oly férfiú, kit nyiltan közokirathamisítással vádoltak, akit a rendek az udvar besúgójának, a városok pedig a megyék kémjének tartának. Buda hiú, fontoskodó követe csakugyan nem is lehetett az udvar kívánatos szövetségtársa. Követi állását és Lipótrendjét túlságosan kihasználta, hogy borain túladjon, amiért is az a mondás keringett róla, hogy a «borkereskedő a Lipótrend lovagjával mindig együtt lép fel». Tartózkodás nélkül titokban és nyiltan egyaránt a kormány ügyének szolgálatába lépett a Hoffmann várostanácsos, Pest követe. De éppen ő szolgált a többieknek intő például arra nézve, mennyire nem tanácsos ebben a részben túlbuzgónak lenni. Önfeláldozása mellett meg kellett azt a fájdalmat érnie, hogy budai követtársa: Kalmárffy, akit alacsony rugókból származó bűntettek elkövetésének gyanúja miatt meg kellett figyelnie, megkapta a hőn óhajtott Lipótrendet, míg ő attól elesett».* Kalmárffy homályos élete megérdemelné, hogy azt valaki alapos kutatások nyomán tisztázná, mert Kósa optimisztikus személete nem mindenben megnyugtató.
Wertheimer id. m. 61–2. ll. A császárnak nyujtandó hadisegély ügyében is «Kalmárffy budai polgármester merészkedett a «fizetni» szót legelőször kiejteni». Wertheimer u. o. 163. l.
Bennünket Kalmárffy egyénisége csupán társadalomtörténeti szempontból érdekelt. Jó példa arra, hogy a magyar nemesség adományozása idő haladtával nem szükségképpen hazafias, vagy éppen katonai érdemek jutalmazására szolgált mindenegyes esetben, hanem az más módon is elérhető volt, például a társadalmi ranglétrán feltörekvő városi polgárok számára.
Tóth László.
