A Domokos-család címeres nemeslevele 1593-ból.
A Domokos-család címeres nemeslevele 1593-ból.
Vidéki utazásom során Tokajban érdekes erdélyi címeres nemeslevélre bukkantam. Domokos István úr mutatta meg nekem. Báthori Zsigmond adományozta őseinek, Domokos Tamásnak, Jánosnak és Mihálynak 1593. március 20-án Gyulafehérvárott. Az armálist még ez év április 20-án Doboka vármegye közgyűlésén hirdették ki. A csak egyhelyütt kissé kiszakadt oklevél szövege a következő:
Nos Sigismundi Bathori de Somljo princeps Transsylvaniae et Siculorum comes etc. memoriae commendamus tenore praesentium significantes, quibus expedit, universis, quod nos cum ad nonnullorum dominorum consiliariorum nostrorum singularem nobis pro parte providorum Thomae Domokos, alias iobbagionis generosi Gabrielis Banffilosonczy de Mogioro in portione possessionaria in possessione Walazuth degentis, ac Joannis et Michaelis similiter Domokos, filiorum circumspecti quondam Stephani Domokos, alias coloni egregii Joannis Mosdosy in portione sua possessionaria in possessione Weresegyhaz, omnio in comitatu Dobocensi existenti commorantium, fratrum scilicet carnalium generosi ac strenui Mehemet begi chiausy et dragumani potentissimi imperatoris Thurcarum, factam intercessionem, tum vero dignum habentes respectum praeclarae fidei studiorumque et laborum eiusdem Mehemet begi, cuius operam in rebus nostris atque adeo regni nostri, quam in excelsa eiusdem imperatoris porta ac aliis quoque in locis promptam semper et utilem experti sumus, ac qui in posterum etiam omnem nobis fidem, operam et studium suum in cunctis nostri et regni huius negotiis defert atque pollicetur, eosdem igitur Thomam, Joannem et Michaelem Domokos a praefatis Gabriele Banffilosonczy et Joanne Mosdosy e manibus et potestate ipsorum ad postulata nostra (maioribus prius pro illis a nobis acceptis beneficiis) eliberatos et manumissos ex statu et conditione plebea atque ingobili, inqua nati sunt et hactenus extiterunt, eximentes ac in coetum et numerum verorum regni Hungariae et Transsyluaniae nobilium annumerantes, aggregantes et ascribendos duximos, prout annumeramus, aggregamus et ascribimus, decernentes expresse, ut a modo deinceps iidem Thomas, Joannes et Michael Domokos ipsorumque haeredes et posteritates utriusque sexus unive[rsi p]ro veris et indubitatis nobilibus habeantur et reputentur. In signum autem huiusmodi verae et perfectae nobilitatis eorum haec arma seu nobilitatis insignia: scutum videlicet triangulare coelestini coloris, in cuius area dextra hominis manus, cum suo brachio, fasciculum tritici [spar]si stringere conspicitur, supra scutum galea militaris clausa est posita, ex cuius cono teniae, sive lemnisci variorum colorum hinc inde defluentes utramque scuti partem pulcherime ambiunt atque exornant, prout haec in capite, sive principio praesentium litterarum nostratum docta manu et arte pictoris clarius expressa et depicta esse cernuntur, animo deliberato et ex certa scientia ac liberalitate nostra memoratis Thomae, Joanni et Michaeli ipsorumque haeredibus et posteritatibus utriusque sexus universis dedimus et contulimus. Annuentes et concedentes, ut iidem praescripta arma, seu nobilitatis insignia more aliorum verorum et insignitorum nobilium armis utentium ubique in praeliis, hastiludiis, torneamentis, duellis, momomachiis ac aliis quibusvis exercitiis nobilitaribus et militaribus, necnon sigillis, cortinis, velis, annulis, aulaeis, domibus, clypeis, tentoriis, sepulchris ac generaliter quarumlibet rerum et expeditionum generibus sub merae et syncerae nobilitatis titulo, quo eos ab universis et syncerae nobilitatis titulo, quo eos ab universis et singulis cuiuscunque status et conditionis, dignitatis et praeeminentiae homines existant, dici, teneri et reputari volumus, ferre et gestare, omnibusque et singulis iis honoribus, gratiis, privilegiis, indultis, libertatibus, immunitatibus et praerogativis, quibus caeteri veri et nati nobiles ac militares homines praedicti regni Hungariae et Transsylvaniae quomodocunque de iure, vel consuetudine utuntur, fruuntur et gaudent, perpetuo uti, frui et gaudere possint atque valeant. Pro ampliori autem gratiae et favoris nostri erga eosdem Thomam, Joannem et Michaelem Domokos declaratione domum eorundem in praedicta possessione Weresegyhaz, in vicinitate domorum providorum Michaelis Zekeli ab oriente, ab occidente vero Matthei Bakos, iobbagionum praedicti Joannis Mosdosy in praeallegato comitatu Dobocensi existentem habitam ab omni censuum, taxarum et contributionum nostrarum, tam ordinariarum, quam extraordinarium subsidiique et lucri camerae nostrae solutione ac servitiorum quorumlibet plebeorum exhibitione, hospitumque condescensione, item seminaturas ac agricolationes atque vineas eorundem a decimarum et nonarum nobis et successoribus nostris qualiter cunque provenire debentium pensione in perpetuum eximentes, libertandos atque nobilitandos duximus, imo eximimus, libertamus et nobilitamus praesentium per vigorem. Quocirca vobis universisi et singulis magnificis, egregiis, nobilibus comitibus, vicecomitibus et iudicibus nobilium, dicatoribusque, connumeratoribus et exactoribus contributioneum et decimatoribus dicti comitatus Dobocensis, necnon 85prudentibus circumspectis iudici et iuratis civibus dictae possessionis. Weresegyihaz eorumque vices gerentibus modernis et futuris pro tempore constituentibus, praesentium notitiam habituris, harum visis praesentibus annotatorum Thomae, Joannis et Michaelis Domokos ab omni censuum, taxarum et contributionum nostrarum tam ordinariarium, quam extraordinariarum, subsidiique et lucri camerae nostrae solutione, servitiorumque quorumlibet plebeoum exhibitione ac hospitum condescensione, vienas autem et seminaturas eorundem a decimarum et nonarum pensione in perpetuum exemptas, liberas et nobilitatas habere, neque eosdem ad aliqua praemissorum cogere et compellere, vel propterea eosdem in personis, rebus et bonis eorundem universisi impedire, turbare et damnificare praesumatis, nec sitis ausi modo aliquali. Secus non facere. Praesentibus perlectis exhibenti restitutis. In cuius rei memoriam firmitatemque perpetuam praesentes litteras nostras pendentis et authentici sigilli nostri momumine roboratas memoratis Thomae, Joanni et Michaeli Domokos ipsorumque haeredibuset posteritatibus utriusque sexus universis gloriose dandas duximus et concedendas. Datum in civitate nostra Alba Iulia, die vigesima mensis martii anno domini millesimo quingentesimo nonagesimo tertio. Sigismundus Bathory mp. Volffgangus Kowachoczy cancellarius mp.
Hátul: Anno domini 1593. 20: die Aprilis exhibitae et praesentatae sunt praesentes in facie sedis comitatus Dobocensis publicataeque ac in vigore relictae etc.
(Hártya-oklevél, Báthori Zsigmond függőpecsétjével.)
A címereslevél már pusztán heraldikai szempontból is érdekes. Az oklevél elején levő, nyilván utólag, de – amint stílusából megállapítható – az oklevéladás idejében, valószínűleg még a kancelláriában ráfestett címerkép nem egyezik a szövegbefoglalt címerleírással. Tudniillik a címerleírásban kéknek megjelölt pajzsmezőt vörösre festette a címerfestő. Ilyesféle eltérés a címerleírás és a címerfestmény színei között nem példátlan a XVI. századi erdélyi heraldikában. Ugyancsak az erdélyi kancellária oklevélleadására jellemző a címerleírás szűkszavúsága is. Ennek következménye azután, hogy a címerfestő többhelyütt a maga elképzelése szerint volt kénytelen a címert ábrázolni és többször vétett a jó heraldika korában kialakult szabályok ellen: színre színt alkalmazott, nem heraldikai színeket használt. Különösen kirívó például, hogy az ezüstszínű sisakra fehér nyakéket festett. Jellemző erdélyi vonás továbbá, hogy sisakdísz nincs a címerben és a sisaktartó színei a «lemnisci variorum colorum» kitétel miatt tulajdonképpen leírhatatlanok. A címerfestmény renaissance ízlésű és meglehetősen gyenge kivitelű. E tekintetben is beleillik az erdélyi nemesi diplomák közé.
Mindent összevetve a címerleírás a következő: Álló pajzs arannyal damaszkolt kék mezejében jobbról bíborszínű ruhás emberi kar markában természetes színű búzacsomót tart. A sisak nyakéke fehérszínű láncon fehér négylevelű lóhere. Sisakdísz nincs. A takaró különféle színű (jobbról arany-bíbor-zöld-kék, balról arany-bíbor-ezüst-zöld.)
A heraldikai szempontokon túl köztörténeti nézőpontból is figyelemreméltóak az oklevéladás körülményei. Az oklevélben említett Mehemed csausz, akinek érdemeiért kapták édestestvérei a nemességet, Bethlen Farkasnál és Szamosközinél is szerepel. Az ő adataiknak az oklevéléivel való kiegészítése Mehemed csausz szerepét, Erdély 1593-i diplomáciai történetének e jelentős mozzanatát, helyezi teljesebb megvilágításba.
Az oklevélben és az íróknál előforduló Mehemed csausz azonossága a későbbi egybevetés során szerintünk kétségen kívül kiderül. Csupán egy adat van, ami az azonosságnak első pillanatra ellenemondana. Bethlen Farkas szerint ugyanis Mehemed csausz keresztény neve Veresmarti Gergely volt* (Szamosközi csak keresztnevét, szintén Gergelyt* említi); ezzel szemben az oklevél ugyan nem mondja meg Mehemed csausz keresztény nevét, de édestestvéreinek családneve szerinte Domokos, vagyis arra kell következtetnünk, hogy a csauszt is így hívták a mohamedán hitre való áttérés előtt. Ám ezt az ellentétet könnyű föloldanunk. A XVI. században még éppen nem volt ritka eset, ha valaki családnevét megváltoztatta, olyan hányatott életű embernél pedig, amilyen a mi erdélyi jobbágyfiúból lett török csauszunk volt, különösen nem érthetetlen ez a névváltoztatás.
Wolfgangus Bethlen: Historia de rebus Transsylvanicis (Nagyszeben, 1782–1793), III. köt. 45. l.
Szilágyi Sándor (kiadta): Szamosközy István történeti maradványai (Budapest, 1890), 1 pótfüzet, 460. l.
Egyébként Bethlen Farkas úgy adja elő, hogy Mehemed csausz valahol Erdélyben született, Nagyenyeden járt iskolába (különben éppen Enyed közelében fekszik a névadó Veresmart is), majd a török szolgálatába állott, mohamedánná lett. Konstantinápolyba került a szultán udvarába, ott tanultsága révén szépen haladt előre, a csauszok közé jutott hamarosan.* Mindez az oklevélnek Mehemedre vonatkozó megjegyzéseivel nincsen ellentétben, sőt kiegészíti azokat. Döntő bizonyítékul szolgál azonban Szamosközi kronológiai följegyzéseinek az az adata, hogy Mehemed csausz, szultáni követ 1593. március 25-én hagyta el Erdélyt,* tehát ez év márciusában 86a fejedelmi udvarban járt el. És ime, a Domokos testvérek címereslevele éppen 1593. március 20-án kelt éppen az erdélyi származású Mehemed csausz portai követ érdemeinek jutalmazására. Nyilvánvaló tehát az összefüggés az oklevél és Szamosközi adatai között.
Bethlen Farkas i. d. m. III. köt., 45–46. l.
Szamosközy id. h. 460. l.
E Mehemed csausz-féle követség céljáról Szamosközi szűkszakvú kronológiai följegyzései nem beszélnek. Az akkori politikai helyzet ismeretében* azonban könnyen belátható, hogy az új háborúspárti nagyvezir, Szinán pasa azért küldte a csauszt Erdélybe, hogy a Habsburgok ellen szándékolt hadjáratra előkészítse a szultáni vazallust. Báthori Zsigmond ekkor még erősen ingadozott a török és a bécsi király szövetsége között: április 6-án, tehát rövidesen a porta követének távozása után Konstantinápolyba küldötte követeit az új nagyvezir udvarlására,* de a hadjáratban már ekkor sem akart résztvenni. Talán éppen az erdélyi származású renegátot – aki, mint Bethlen Farkas előadásából kitetszik, Szinán pasának kedves embere volt – vette rá annak elintézésére, hogy Erdélytől ne követelje a porta a török mellett való hadbaszállást. Hiszen, ha a Domokos testvérek címereslevelének Mehemed csausz érdemeire vonatkozó meleg szavait nem kell csupán stiláris dísznek tekintenünk, a csausz már azelőtt is összeköttetésben állott az erdélyi udvarral, szolgálatokat tett a fejedelemnek a magas portánál és ilyenekre ezután is számot tartott a fejedelem. Mindenesetre annyi valószínűnek látszik és a későbbi fejlemények is erre engednek következtetni, hogy a csausz már korábbról kapcsolatokat tartott fenn az akkor még uralkodó erdélyi török párt uraival, ezek lehettek azok a «nonnuli consiliarii nostri», akik a címereslevél kiadását kieszközölték a fejedelemnél. Mehemed csausz személyének igen fontosnak kellett lennie az erdélyi török politika számára, ha ezt megtették. Teljességgel példátlan ugyanis a magyar és az erdélyi történetben, hogy egy török renegátot így jutalmazzanak, sőt éppen ellenkezőleg, mint hűtlenség bűnébe esetteket tekintették őket és e szerint jártak el velük. Hogy Mehemed csausz esetében annyira más eljárást választottak, ennek komoly okának kellett lennie.
Lásd Szilágyi Sándor: Erdélyország története (Pest, 1866), I. köt., 428–429. l.
Szamosközy id. h. 460. l.
A csausz, úgylátszik, nem tudta elérni azt, amire vállalkozott. Május 26-án újból visszatért Erdélybe, de «csalódottan», mint Szamosközy mondja.* Talán éppen ígérete meg nem tartása miatt jellemzi Bethlen Farkas hamis és kétszínű embernek, holott pl. egy másik követtársáról, a szintén erdélyi renegát, Markháziból lett Ibrahim csauszról nem említ semmi ilyesmit. – A nagyvezir nem tágított, és július 30-án, ez évben mostmár harmadszor, egyenesen azzal küldte Mehemed csauszt Erdélybe, hogy fölszólítsa a fejedelmet a török hadakhoz való csatlakozásra.* Báthori ekkor bensőleg már a Habsburgok szövetségese volt a török ellen és semmiként sem akart a fölszólításnak eleget tenni; de még mindig nem volt itt az ideje a nyílt színvallásnak. Megindultak tehát az alkudozások. A csausz a rendek előtt is beszélt – Bethlen Farkas a beszéd szövegét is (?) közli – és a tanácsurak között is hevesen izgatott a török mellett. Föllépése olyan eredményes volt, hogy a fejedelemnek kezdett már kellemetlen lenni szereplése. Báthori úgy oldotta meg a kérdést, hogy a csauszt titkon megölette és tetemét a marosújvári sóbányába dobatta.* Így végződött az erdélyi jobbágyfiúból lett török csausz pályafutása.
«Ciausius venit, sed falsus» (Szamosközy id. h. 460. l.)
U. o.
Mindezekre: Bethlen Farkas id. m. III., 46–71. l. passim.
Istványi Géza.
