II.
II.
Basarabának Dobokai Margittal kötött házasságából több fia született, akik 1330-ban már elérték a férfikort: Károly Róbertnek 1335-ben kiadott oklevele szerint résztvettek apjuk lázadásában.* Volt egy leánya is, akit bulgár szövetségéinek megerősítése céljából Mihály viddini cár unokaöccséhez, a későbbi Sándor cárhoz adott feleségül. Legalább erre szokás következtetni Dusán cár törvényeinek bevezetéséből, amely Basarabát Sándor cár apósának mondja.* A cár később eltaszította ezt a feleségét és újra házasodott; első felesége Theophanára változtatván nevét, apáca lett.* A fiukról még ennyit sem tudunk, egy kivételével nevüket sem ismerjük. Az egyetlen, akinek sorsáról további adataink vannak, I. Sándor – teljes nevén Miklós Sándor – vajda, Basárába utódja az uralkodásban. Hogy az országalapító fia volt, azt sírjának feliratán használt címe, amely máig látható az apja által alapított, utóbb kolostornak átépített câmpulungi templomban: „a maga erejéből országló nagy úr, Io Nikola Alexandra vajda, a nagy Basaraba vajda fia” kétségtelenné teszi; erre utalnak egyébként azok az egykorú források (pápai és királyi levelek) is, amelyek neve mellett genitivusban említik apja nevét, Alexander Bazarabi formában.*
„… per Bazarab olacum et filios eiusdem dictam terram nostram Transalpinam in preiudicium sacri dyadematis regii et nostrum infideliter detinentes …” (Fejér: Codex diplomaticus VIII/4. 57. l.)
A forrás jólértesültségét bizonyossá teszi, hogy Dušan maga is a szóbanforgó Sándor cár sógora: Ilona nevű nővérének férje volt (Wertner M.: A középkori délszláv uralkodók genealógiai története 91. l.).
Wertner i. m. 200. l.
L. D. Onciul: Originile principatelor române (Bucureşti, 1899) 180. s köv. l. 88., 89. jz. A sírfelirat facsim. I. Const, C. Giurescu: Istoria Românilor I. (Bucureşti, 1935) 386. l. A vajdának román földön szokatlan kettős neve – talán magyar anyjának hagyatéka – több kutatót megtévesztett, ezek a feliratot tévesen egy Sándor fia Miklós nevű uralkodónak tulajdonították; erre v. ö. Onciul i. m. 183–184. l. jz.
Róla sem tudunk sokkal többet, mint apjáról. Születésének évét éppúgy nem ismerjük. Halálának idejét viszont (1364 nov. 16.) sírkövének felirata pontosan megőrizte. Uralkodása 1352–1364 közé esik, koros apja azonban már előbb, a negyvenes években – sőt egyes román írók, így D. Onciul véleménye szerint 1338-ban – uralkodótársul vette maga mellé; ebben a minőségében látogatta meg 1344 nyarán Lajos királyt, hogy hűbéri hűséget esküdjék neki.* Kétszer házasodott; első feleségétől, az ortodox Máriától négy – illetőleg öt – gyermeke született: három vagy négy fiú (a korán elhalt Voislav, akinek sírját az argesi székesegyházban tárták fel,* Vladislav és Radu, akik később egymás után viselték a vajdaságot és talán az a közelebbről ismeretlen „Gödön”, akit Lajos királynak egy 1377-i oklevele Vladislav testvéreként említ), meg egy leány, aki Oppelni László hercegnek, később Magyarország nádorának lett a felesége. Második feleségét, a katolikus Klárát özvegy korában említi V. Orbán pápának 1370-ben kelt két levele. Az egyiket neki magának – „Dilecte in Christo filie nobili mulieri Clare, relicte quondam Alexandri Wayvode in Wlachia vidue” – írta, köszönetet mondván díszes ajándékaiért s örömét fejezvén ki a fölött, hogy egyik leányát, a bulgár cárnét sikerült áttérítenie, egyben kéri, kísérelje meg ugyanezt másik leányával, Ancha szerb királynéval is. A másik levél I. Vladislavnak, Havaselve akkori vajdájának szólt; a pápa ebben arra biztatta a vajdát, engedjen mostohája – „dilecte in Christo filie nobilis mulieris Clare, noverce tue, non solum catholice, sed claris dicte fidei et virtutum meritis insignite” – rábeszélésének s térjen át a nyugati egyházba.*
Eskütételének idejére l. Pór A.: Nagy Lajos 1326–1382, Magyar Történeti életrajzok VIII. (Budapest, 1892) 59–60. l. Onciul érvei az 1338. év, mint Sándor társuralkodói szereplésének kezdete mellett (i. m. 182. l. 88. jz.) nagyon vitathatók, minthogy késői, kétes hitelű adatokra támaszkodnak.
V. Draghiceanu i. m. Buletinul Comisiunii Monumentelor Istorice X–XVI. 55., 57. l.
Theiner: Vetera monumenta II. 95. ill. 97–98. l.
Sem az első, sem a második asszony származására nincsenek közelebbi adataink. Csak feltevés, noha éppen nem lehetetlen, hogy Klára asszony – mint a vajdasági katolikusok túlnyomó része – magyar volt. A két házasság időpontját sem lehet meghatározni, nagyot azonban aligha tévedünk, ha a másodikét a negyvenes évekre, Sándor hűségesküjének tájára tesszük, amikor a vajda átmenetileg maga is közeledett a katolicizmushoz.* Az első házasságból született gyermekek közül két fiúról egyikük temetkezési helyén kívül semmit sem tudunk;* a másik kettővel az alábbiakban behatóbban foglalkozunk. A leány, aki Oppelni László felesége lett, házasságkötésekor áttért; úgy látszik, az Erzsébet nevet kapta, ha ugyan szabad erre következtetni abból a tényből, hogy a nagyváradi székesegyházban Szent Erzsébet oltára elé temették el. 1367 előtt halt meg; három 24leánya maradt, mind a három, apáca lett.*
Erre enged következtetni IV. Kelemen pápának 1345-ben Lajos királyhoz intézett levele, amelyből kitűnik, hogy miután a Magyarország végein, tulajdonkép Havaselvén lakó oláhok egy része megtért s mások megtérését is remélni lehetett, a pápa több vezető emberüknek, így Sándor vajdának is levelet írt. (Theiner id. m. I. 691, l.)
Godonnak még neve, sőt személye is bizonytalan. Egyetlen forrás említi: Lajos királynak 1377 szept. 8-án kelt oklevele, amellyel Martingfalvi Balázs fia Miklóst hadi érdemei fejében megnemesítvén, kiemeli vitéz magatartását, amidőn „in terra Bozorabiae supra Rippiam fluvii Danubii quondam contra Godon fratrem Layko de Eadem fortissimum nostrum Adversarium conflictum habuissemus” (sic!). (M. Országos Levéltár, Szirmay cs. levéltára 1377 szept. 8.) Lajk, Lajko a magyar forrásokban Vladislavot jelenti; az oklevélben említett esemény nyilván 1369-ben történt, amikor a vajda fellázadt Lajos király ellen s a megfenyítésére küldött magyar seregek egyike a Dunán át, Szörény táján vonult fel ellene. (L. Küküllei leírását Schwandtner: Scriptores rerum hungaricarum veteres ac genuini I. [Tyrnaviae, 1765] 311–312. l.) Godon személye azonban teljességgel ismeretlen. Neve is szokatlan, s tekintve, hogy az oklevél többszörös, késői átiratban maradt fenn, nem tekinthetjük kizártnak azt a lehetőséget, hogy elírással van dolgunk. Ha nem, akkor a Godon nevet ragadványnévnek gondolhatnók, ebben az esetben pedig az sem lehetetlen, hogy Vladislavnak valamelyik ismert fivére – romám oldalon feltették, hogy I. Radu – rejtőzik mögötte. Godont éppen ezért csak kérdőjellel vehetjük fel a családfára.
Turul, 1911. 61. l.
A második házasságból, mint a pápa idézett leveléből kitűnik, két leány származott, akiket sajátosképen nem anyjuk, hanem apjuk vallásában neveltek, bár egyikük utóbb áttért. Sándor vajda az egyiket a bulgár cárhoz, a másikat a szerb királyhoz adta feleségül. Kérdés, melyik bulgár cárról és melyik szerb királyról van szó. 1370-ben ugyanis, amikor a pápa levele kelt, Bulgáriában két cár élt; Sándor cár fiai megosztoztak apjuk örökén. Stracimir, az idősebb, a havaselvi asszony gyermeke cári címmel a viddini tartományt, a Šišmanidák ősi fészkét, öccse, a kedvesebb második asszonytól született Šišman az ország szívét, a trnovói cárságot kapta. Az ország keleti, tengermelléki részein közben egy ismeretlen eredetű kalandor, Dobrotic alapított önálló államot, megelégedve a szerényebb despota címmel. A bulgár cárné címét tehát két asszony használhatta, Stracimir és Šišman felesége. Kérdés, melyikükről van szó a pápa levelében. A második lehetőség kevésbbé valószínű; Šišman eddigi ismereteink szerint kétszer házasodott, de egyik felesége sem származott Havaselvéről. A mellett csaknem állandóan háborúskodott a havaselvi vajdákkal, míg féltestvére békében, sőt barátságban élt velük. Feltéve azonban, hogy a pápa levele Stracimir feleségére vonatkozik – amit az irodalom kétségtelennek tart –, újabb nehézséggel kerülünk szembe: Stricimir ugyanis minden jel szerint Sándor cárnak első feleségétől, Basaraba leányától született fia lévén, elsőfokú unokatestvérével kötött házasságot, ha valóban Sándor vajdának, Basaraba fiának leányát vette nőül. Ez nem lehetetlen, de legalábbis különös. Mivel azonban az eddig ismert források nem adnak további támpontokat, a kérdés eldöntését újabb adatok felmerültéig el kell halasztanunk.*
Stracimir házasságából egy fiú és két leány született. A fiú, Konstantin, apjának társuralkodója lett, később a török előnyomulás miatt Magyarországra, innen Szerbiába költözött, s ott halt meg 1422 okt. 16-án. (Wertner: A középkori délszláv uralkodók genealógiai története 203. l.) A két leányt, akik túszként a magyar udvarban nevelkedtek. Lajos királynak 1369 aug. 29-én Himfy Péter bulgár bánhoz írt levele említi. (Századok, 1900. 607. l.) Egyikük, Dorottya 1376–1378 közt Tvrtko bosnyák király felesége lett. (Wertner i. m. 220. l.)
Még nehezebb a dolgunk, ha Klára asszony másik leányának, a szerb királynénak férjét igyekszünk megismerni. Az újabb irodalom nagyobb része Uroš István cárban, Dušán fiában véli felfedezni, aki 1355–1371 közt uralkodott Szerbiában. Ez ellen azt lehetne felhozni, hogy Uroš cárnak címezte önmagát, amit latin szövegekben „imperator” kifejezéssel adtak vissza; feleségét ilyenformán az „imperatrix” címzés illette volna meg, s különös, hogy a pápa, aki a bulgár cárnénak megadja ezt a címzést, őt ugyanabban a levélben „regina” címmel illeti. Rex, király címmel 1370 táján nem Uroš, hanem ellenfele, Vlkašin, a déli tartományok ura élt Szerbiában; elképzelhető volna tehát, hogy a pápa a regina kifejezéssel az ő feleségét akarta, jelölni. Ennek a véleménynek régebben számos híve volt, noha kétségkívül helytelen: Vlkašin feleségét ugyanis nem Anchának, hanem Helénának hívták. Az a nézet is felmerült, hogy nem Vlkašinról, nem is Urošról, hanem utóbbinak nagybátyjáról, Simeonról van szó, aki Dušan cár halála után a törvényes örökössel szemben a maga részére akarta biztosítani a szerb trónt, később azonban megelégedett az ország legdélebbi részeivel. Ez azonban szintén helytelen: Simeon felesége ugyanis görög származású volt. Egybevetvén ezeket a lehetőségeket, a „regina” címzés ellenére azt kell a leghihetőbbnek tartanunk, hogy Ancha, Sándor vajda leánya Uroš cárnak, Dušan örökösének felesége volt, annyival inkább, minthogy más forrásból tudjuk, hogy Uros feleségét valóban Annának hívták. Ebben az esetben a házasságkötés idejét is meghatározhatjuk abból, hogy a ragusaiak 1360 júliusában gratuláltak az ifjú cárnak esküvőjéhez.*
Vlkašin feleségére 1. K. Jireček: Geschichte der Serben I. (Gotha, 1911) 430. l., Simeon görög feleségére uo. 415. l. (Utóbbit vélte Ancha férjének C. Kogălniceanu: Tabloul genealogic şi cronologic al Basarabilor domni ai Ţării Româneşti 1310–1659. [Bucureşti, 1912] 7–8. l.) Uros István házasságára l. Jireček i. m. 414 l. Feleségéről különböző nézetek vannak forgalomban. Wertner pl. i. m. 92. l. ismeretlen alapon azt állítja, hogy Vladislav havaselvi vajdának Ilona nevű leányát vette volna el (ilyet egyáltalán nem ismerünk), mások pedig Luccari késői tudósítására támaszkodva úgy gondolják, hogy Vladislavnak egy Slava nevű (egyébként szintén ismeretlen) leányát kérte meg. Ezek az elképzelések már időbeli okoknál fogva sem valószínűek. C. Kogălniceanu úgy próbál a bajon segíteni, hogy Slavát Sándor vajda leányának teszi meg (i. m. 7. l.).
A Basaraba-dinasztiát Sándor vajdának első házasságából született fiai, I. Vladislav és I. Radu folytatták. Sándor vajda halálakor, 1364 őszén az előbbi örökölte a vajdaságot. Uralkodásának eseményeit elég jól ismerjük, bár még ebben a vonatkozásban is sok a tisztáznivaló; személyi körülményeiről azonban még annyit sem tudunk, mint apjáról vagy nagyapjáról. Halálának éve például mindmáig vitás; közvetlen adatunk utoljára 1374-ből van róla: Lajos királynak egy levele, amelyben Himfy Benedek temesi ispánt sürgős jelentéstételre szólítja fel a vajda magatartását s általában a dunai ügyek állását illetően. Ennek alapján néhány kutató csak 1374-ig számította uralkodását, egyesek még addig sem. Vannak viszont, akik szerint még a nyolcvanas évek elején is Vladislav volt a havaselvi vajda. Ezt arra alapítják, hogy Mária magyar királynőnek (1382–1395) egy dátumtalan, de mindenesetre 1382 után kelt oklevele Vladislavot említvén, neve mellett nem teszi ki a „néhai” jelzőt. Azonban ez az érv egyáltalán nem döntő: A szóbanforgó oklevél eredetijét nem ismerjük; az erdélyi káptalannak egy 1385-ben kelt kiadványa említi, de csak egészen rövid tartalmi kivonatát adva. E szerint a királynő birtokkal jutalmazta a Kendefi-családot, amelynek egyik tagja, Elek Havaselvén, Lajos királynak Vladislav vajda ellen viselt hadjáratában életét vesztette. A vajda nevét éppen csak megemlítik; ilyen körülmények között semmi jelentőséget sem tulajdoníthatunk annak, hogy nem teszik ki mellette a néhai jelzőt. Legújabban 1377-ig szokás számítani Vladislav uralkodási idejét, bár e mellett egyetlen adat sem szól. Nem igazolható az a nézet sem, amely szerint ebben az évben már Vladislav fivére, I. Radu uralkodott: ez a hipotézis, amelynek szintén több híve van, csupán egy elferdített krónikarészlet hibás magyarázatára támaszkodik.*
Vladislav uralkodási idejét D. Onciul: Originile principatelor române 227. l. csak 1372-ig, C. Kogălniceanu viszont (i. m. 5–6. l.) a nyolcvanas évekig számítja. Ch. I. Brătianutól ered az a hipotézis, hogy 1377-ben Havaselvén már Vladislav öccse, Radu uralkodott (L'expédition de Louis I-er de Hongrie contre le prince de Valachie Radu I-er Basarab en 1877 [Valenii-de-Munte 1925.]); ennek alapja egy itáliai forrás, amely Lajos király ezévi bulgár-török hadjáratával kapcsolatban az ellenség élén egy Radano (ill. Radomo) nevű fejedelmet említ. Kétségtelen, hogy a név torzítási elírás eredménye, de nyilvánvaló, hogy nem a havaselvi vajdát, hanem a török szultánt, Murádot (Morado > Radomo) kell mögötte sejtenünk. (V ö. Hóman–Szekfű: Magyar Történet III. 455–456. l.)
Nézetünk szerint csak annyi bizonyos, hogy Vladislav 1374 után, de mindenesetre még a hetvenes évek folyamán adta át öccsének az uralmat, öccsének uralkodása ugyanis igen mély nyomokat hagyott a román fejlődésben. 25Politikai tevékenységéről keveset tudunk, de belső szervezőmunkájáról annál többet. A gazdasági élet, műveltség kivirágzott alatta; a vajdasági élet primitív színvonala ekkor kezdett európai magasságba emelkedni. Ő fejezte be az argeşi udvar építését, az ő idejéből származnak az ottani székesegyház, gazdag freskói. Templomokat, kolostorokat alapított. Pénzt veretett, a reánk maradt leletek tanúsága szerint több sorozatban; pénzének tömege a fejlődő kereskedelem, formája pedig az emelkedő kultúrnívó tanújele. Radu jelentőségét mutatja, hogy a belföldi hagyomány benne és fiában, I. Mirceában az ország igazi megalapítóit: az ő nevükhöz fűzték a hivatalok, tisztségek megalkotásának érdemét, s jogi vonatkozásban olyanformán hivatkoztak rájuk, mint Magyarországon a „szent királyok”-ra.* Ahhoz, hogy valaki ennyit tegyen, s ilyen mély nyomot hagyjon népének emlékezetében, pár évnyi uralom nem elég. Holott tudjuk, hogy Radu 1384-ben vagy 1385-ben meghalt, legalább az utóbbi évben már fia, I. Dan uralkodott. Teljességgel lehetetlen tehát, hogy a nyolcvanas évek elején még mindig Radu bátyja. Vladislav uralkodott volna.
Radu történeti szerepére l. Const. C. Giurescu: Istoria Românilor I. 407. s köv. l., pénzeire C. Moisil: Monetele lui Radu I. Basarab, Buletinul Comisiunii Monumentelor Istorice X–XVI. 122–133. l., jelentőségére az utódok emlékezetében uo. 20. l. Jellemző, hogy az országalapítás mondai hősének, Negru vajdának neve idővel – éppen I. Radu emlékével való összekeverése folytán – Radu Negruvá alakult s mindmáig így maradt meg. (L. uo. 19. s köv. l., v. ö. Lăpedatu i. m.)
Vladislav ezek szerint 1364 végétől a hetvenes évek derekáig uralkodott. Sem születési, sem halálozási éve nem ismeretes. Hogy Sándor vajda fia volt, azt Lajos királynak 1365 január 5-én kelt rendelete árulja el, amely azzal az indokolással szólítja hadba Ung megye fegyverforgató népét Vladislav ellen, hogy az folytatta apjának művét, aki végén fellázadt a király ellen.* Feleségének csak nevét ismerjük, de azt sem biztosan; egyesek szerint Cheranának, mások szerint Cheratának hívták.* Gyermeke, amennyire a gyér források sejtetik, nem maradt.
Magyar Történelmi tár I. 186. l. Tekintve, hogy Sándor vajda 1364 őszén halt meg, a király oklevele másra nem célozhat. Még biztosabb utalást tartalmaz magának Vladislav vajdának 1369 nov. 25-én kelt oklevele, amelyben kifejezetten Sándor vajdát nevezi apjának: „bonae memoriae condam Alexandri, Patris nostri charissimi”. Csakhogy ez a szövegrész csak a régebbi, kevésbbé hiteles kiadásokban olvasható így (Fejér: Codex dipl. IX/4. 210., Hurmuzaki: Documente I/2. 148–149. l.), az újabb és megbízhatóbb Zimmermann–Werner–Müller: Urkundenbuch zur Geschichte der Deutschen in Siebenbürgen II. 334. l. szerint az „Alexandri” szó helyén „domini” áll. (Legújabban P. P. Panaitescu: Documentele Ţării Rumâneşti I. 31. l. ismét Alexandri-t közöl, mivel azonban ez a kiadvány nem mindig veszi figyelembe az eredetit, az Urkundenbuch-hal szemben nem tekinthető perdöntőnek.) Az oklevél eredetije a gyulafehérvári káptalan házi levéltárában őriztetvén (v. ö. Beke jegyzékét a Cista Capitularis anyagárai: Tört. Tár, 1889. 767., 555. s köv. l.), megvizsgálása s így a helyes olvasás kérdésének eldöntése nem állt módomban. A leszármazás azonban így is kétségtelen, v. ö. Onciul: Originile principatelor române 183., 188. l.
Const. C. Giurescu: Istoria Românilor I 405. l, G. Minea: Cherana sau Cheraţa?, Cercetări Istorice I. 412–414. l.
Basaraba családja.
Toktemir (Thocomerius); I. Basaraba 13??–1352. havaselvi vajda, sz. 1270/80. k. † 1302. f. Kökényes-Renold nb. (Dobokai) Margit;I. (Miklós) Sándor 1353–1364. havaselvi vajda, † 1364. nov. 16, f.: 1. Mária, 2. Klára; NN. (fiuk); N. (leány) f. Sándor bulgár cár;1-től:;2-től;Voislav †;I. Vladislav 1364–137?. havaselvi vajda, f. Cherana;I. Radu 137?–1384. havaselvi vajda, f. Anna-Kallinichia;Godon ?;Erzsébet † 1367. előtt f. Oppelni László herceg;Ancha f. Uros István szerb cár (esk. 1360.);N. (leány) f. Stracimir viddini bulgár cár;I. Dan 1384/5–1386. havaselvi vajda f. Mária;I. Mircea 1386/7–1418. havaselvi vajda † 1418. jan. 31. f. Mara; I. Vlad ? 1396/7. havaselvi vajda; N. (leány) f. Staico logofăt; N. (leány) f. Dobrişan vornic
I. Radunak, Havaselve negyedik vajdájának emlékét elsősorban néma kútfők: pénzleletek, műemlékek őrzik, annak jeléül, hogy uralkodása nem annyira külső, mint belső vonatkozásában nevezetes. Jelentőségéről szóltunk; utódai „bölcs” jelzővel ruházták fel, mint Windeckének, Zsigmond király udvari történetírójának Vlad Dracullal, Radu unokájával kapcsolatos elbeszéléséből kitűnik.* Személyéről keveset tudunk, biztosan csak annyit, hogy Sándor vajda fia, Vladislav fivére volt. Kétséget kizáróan kiviláglik ez fiának, I. Dannak 1385 október 3-án kiadott okleveléből, amellyel a tismanai kolostort megerősíti apja, Radu vajda, a voditai kolostort pedig nagybátyja, Vladislav vajda által adományozott birtokaiban, valamint másik fiának, I. Mirceának 1387 június 27-én kelt kiadványából, amellyel mindkét kolostort megerősíti nagybátyja Vladislav, apja Radu és fivére Dan adományaiban.* Halálát 1384-re teszik; széles körben, bár nem általánosan elfogadott vélemény szerint az argesi templomban temették el, amelynek építési és díszítési munkálatai az ő idejében fejeződtek be. Feleségének személye ismeretlen, neve is vitás. Az argesi templom egy felirata szerint Annának, fiának, T. Mirceának két oklevele szerint azonban Kallinichiának hívták. Az újabb irodalom általában az utóbbi mellett foglal állást; az eltérés magyarázatára 26több elmélet merült fel. Feltéve, hogy a felirat hiteles (ami még szintén nincs végérvényesen eldöntve), két megoldás lehetséges: az egyik szerint Radu kétszer nősült, egyik feleségét Annának, a másikat Kallinichiának hívták. A másik, valószínűbb szerint egy felesége volt, Anna, aki idősebb korában – a keleti kultúrkör területén csaknem általánosan elterjedt szokáshoz híven – apácanevet vett fel; fiának oklevelei ezen a néven említik. Eredetét homály fedi; egyesek a görögös Kallinichia névből görög származására következtettek, mások hasonlóan bizonytalan alapokon Lázár szerb fejedelem családjával hozták kapcsolatba.*
Windecke szerint Vlad Dracul apjának, I. Mirceának apját „Pankraz dem Weisen” nevezték. A Pongrác név nyilván tévedés; román tudósok azzal magyarázzák, hogy Radu, bátyja mintájára, viselte a Szörényi báni címet, s a német író a „ban Radu” kifejezést értette félre. (L. pl. Onciul i. m. 200– 201. l. 105. jz.)
P. P. Panaiteseu: Documentele Ţării Româneşti I, 38–41, ill. 41–45. l.
C. Kogălniceanu: Tabloul genealogic şi cronologic al Basarabilor 7. l. Az argeşi feliratra l. St. Nicolaescu: Domnia lui Alexandru Vodă Aldea, függelék. Az újabb irodalom általában a Kallinichia név mellett foglal állást, l. pl. Const. C. Giurescu: Istoria Românilor I. 450. l.: az apáca-név elméletére v. ö. Draghiceanu, Buletinul Comisiunii Monumentelor Istorice X–XVI. 26. l.
Radu vajdának több gyermeke maradt, de csak két fiat, I. Dant és L Mirceát ismerjük közelebbről, akik egymás után örökölték utána a vajdaságot. Egyikük születési évét sem ismerjük, sőt trónraléptük időpontja is bizonytalan. I. Dan általános felfogás szerint 1384-ben (egyesek szerint még korábban) jutott uralomra, biztos adatunk azonban csak a következő év őszén van róla: 1385 október 3-án kelt idézett oklevele, amellyel Tismana és Vodiţa kolostorok birtokjogait megerősíti. Halálának időpontja szintén ismeretlen. Csak annyit állapíthatunk meg, hogy életét Šišman bulgár cár ellen hadakozva vesztette el (s nem, mint Chalkokondylas tévesen állítja, belső forradalom következtében), öccse, I. Mircea 1387 június 27-én adta ki első oklevelét (ezzel erősítette meg az említett kolostorokat az elődei által adományozott birtokaikban), noha a román írók véleménye szerint már az előző esztendőben uralomra jutott. Halálának időpontját a szerb évkönyvek adatai alapján 1418 január 31-ében szokás megállapítani.* Dan feleségének csupán nevét (Mária) ismerjük. Mircea felesége, Mara egyesek szerint a Jagelló-házból, mások szerint szerb családból származott. Mindkét nézet meglehetősen gyönge lábon áll; ezzel szemben tény, hogy Zalában, Magyarországon voltak birtokai, ami vagy magyar eredetre, vagy legalábbis magyar kapcsolatokra vall.*
Dan i. oklevelét l. Panaitescu: Documentele Ţării Româneşti I. 38–41. l.; halálára C. Litzica: De cine a fost ucis Dan, fratele lui Mircea?, Omagiu lui Titu Maiorescu (Bucureşti, 1900). Mircea i. oklevelét l. Panaitescu i. m. 41–45. l.; uralomra jutásának idejére Const. C. Giurescu: Istoria Românilor I. 451. l., halálára uo. 476., ill. D. Onciul: Originile principatelor române 213. l. 110. jz.
Dan feleségére l. Giurescu i. m. I. 421. l., Mirceára uo. 475– 476. l., v. ö. N. Iorga: Istoria Românilor III. (Bucureşti, 1937) 271. l. Mircea feleségének magyarországi birtokaira l. Csánki D.: Magyarország történeti földrajza a Hunyadiak korában III. (Budapest, 1897) 14. l.
Hihető, de mai ismereteink mellett nem bizonyítható, hogy I. Vlad, akit a nikápolyi hadjáratok idején a török támogatott 1. Mirceával szemben, szintén Radu fia, vagy legalábbis a Basaraba-család tagja volt. Nem valószínű, amit sokan véltek, hogy egy szerű bojár lett volna, akit csupán a török kegye emelt társai fölé; ebben az időben, sőt még a következő évszázadban is teljes erővel élt a dinasztia egyedül elhivatott voltának hite, s hosszú időnek kellett eltelnie, amíg a vajdaság után más, mint Basaraba egyenes ivadéka, ki merte nyujtani a kezét.*
C. Kogălniceanu: Vlad I. Voevodul Basarabiei 1396–1397., Revista pentru istorie, arheologie şi filologie XI/2. (1911) 331–332. l. Mircea fivérének tartja Vladot, viszont a román történet legmodernebb szintézise, Giurescu i. m. 457. l. bojári származásúnak véli. – Egyesek feltették, hogy két előkelő vajdasági tisztségviselő, Staico logofăt és Dobrişan vornic szintén Mircea testvére volt, hihetőbb azonban C. Kogălniceanu véleménye (i. m. 8. l. 11. jz.), amely szerint rokoni kapcsolatuk abban gyökerezett, hogy a vajda nővéreit bírták nőül. Mirceának még egy állítólagos fivéréről esik szó az irodalomban, Vladislavról, aki egy ideig Radu uralkodótársa lett volna, de korán elhalván, trónját nem örökölte. (Buletinul Comisiunii Monumentelor Istorice X–XVI. 55., 130. l.) Minderre abból szokás következtetni, hogy Radu egyik pénzsorozatán az első oldalon „Io Radulo voevoda”, a hátlapon pedig „Io Vladislav” felirat olvasható. Ez azonban, – mint a román tudósok is észrevették – magyarázható egyszerű nyomási hibával, ha t. i. feltesszük, hogy a pénzverő tévedésből egy Vladislav-kori mintát használt a hátlapon. Így ezt a Vladislavot, további adatok híján, nem vehetjük fel a családfára.
*
Röviden összefogva ennyi az, amit Basarabáról s közvetlen utódairól az eddig ismert adatok alapján mondhatunk. A családot I. Dan és I. Mircea leszármazói két ágon folytatták. Ezeknek az ágaknak története annyira bonyolult, az egyes ízekre vonatkozó elképzelések annyira ellentmondóak, hogy vizsgálatuk külön tanulmányt igényelne. Ezúttal meg kell elégednünk eddigi eredményeinkkel. Befejezésül még egyszer szeretnők hangsúlyozni, hogy ezek az eredmények szűkebben értett, családtörténelmi szempontokon túl igen érdekes betekintést engednek a román államfejlődés kezdeti szakaszának, az első vajdák politikájának alakulásába. A román államok Kelet és Nyugat mesgyéjén feküdtek, kialakulásukban mindkettőnek hatása döntő szerepet játszott; középkori történetük lényege, legfőbb jellemvonása: egyensúlyozás a kétfelől kisugárzó, ellentétes hatások közt. Basaraba családjának története maga is ezt a kettősséget mutatja. A keleti származású országalapító magyar asszonyt vett feleségül. Fia, Lajos király hűbérese először ortodox, másodszor katolikus családból házasodott; leányai közül kettőt balkáni fejedelmekhez, egy másikat egy magyar előkelőhöz adott feleségül. A következő ízek családi kapcsolatai már sejtetik a politikai fejlődés további menetét, amikor a Magyarországról kisugárzó nyugati hatás egyre gyöngülve fokozatosan teret engedett a megerősödő keleti, balkáni hatásoknak: Basaraba unokái, szépunokái az ortodox vallás buzgó istápolói, s bár országukat, udvarukat, személyüket számos szál fűzte Magyarországhoz, családi összeköttetéseik iránya mégis inkább a Balkán felé mutat. A magyar kapcsolatok náluk sem hiányoztak – erre utal Mircea feleségének magyarországi birtoka –, de már meggyérültek, hogy a következő századokban, növekvő török nyomás alatt, egykét szórványos esetre korlátozódjanak.
Elekes Lajos.
