Ady Endre: Bóbiskálván lehajtott kardomon
Bóbiskálván lehajtott kardomon
Mint a piros vér a fehér havon,
Visszáját úgy virítná szerte
Énem, e legnagyobb nagy-hatalom.
Visszáját úgy virítná szerte
Énem, e legnagyobb nagy-hatalom.
Úgy sorakoztatná, vértezve itt,
Ha lehetne, kemény attakban
Hős, régi szavait, vitézeit.
Ha lehetne, kemény attakban
Hős, régi szavait, vitézeit.
De most másé a vér, másé a hó
És holnapig céltalanul fut
Betyár-ló, hős-ló, szép pej vagy fakó.
És holnapig céltalanul fut
Betyár-ló, hős-ló, szép pej vagy fakó.
S ha lovamat mégis megnyergelem,
Ne ülj mögöttem, óh, sötét Gond,
Nálam mégis kisebb fejedelem.
Bóbiskálván lehajtott kardomon,
Engedem a világot futni
S visszafutni kérőn, hallgatagon.
Ne ülj mögöttem, óh, sötét Gond,
Nálam mégis kisebb fejedelem.
Bóbiskálván lehajtott kardomon,
Engedem a világot futni
S visszafutni kérőn, hallgatagon.
S akkor megint világ lesz a világ
S mi, az igazi nagy-hatalmak,
Kirójuk rá a penitenciát.
S mi, az igazi nagy-hatalmak,
Kirójuk rá a penitenciát.
