Ady Endre: A csodák föntjén
egy nagy csillag... a csillagnak neve pedig üröm... És mikor az ötödik
angyal megfuvallotta trombitáját, ... csillag esék le az égről, melynek
adaték a mélységes kútnak kulcsa... Annak okáért az napokban keresik
az emberek a halált, de nem találják meg azt, és kívánnak meghalni,
de a halál elmegyen előlük...«
János jelenései 8., 9.
Piros hangjára addig-addig lestem,
Míg megérkeztek a káprázatok
S csodáit küldi, pirítva a testem,
A nyolcadik angyal: a Láz.
Szemem prédáit mind összezilálom,
Életem száz mással elegyítem,
Csapdoshasson vitézül föl az álom
S száz szinű álom-rettenet.
Szent zavaros kora, íme, szakadt rám,
Ülnek bennem víziók és valók
Szerelmesen, fájón összetapadván,
Hogy minden: ugyanegy legyen.
Teljességessé, fantomossá válok,
Reggelt, oldást, bizonyt nem keresek
S leráztam a csak-ez és csak-egy jármot:
Már minden mindent vállalok.
Nem sietek, mert már el úgyse kések,
Csillag-zuhító angyal-trombiták,
Száz élettel fölérő jelenések
Visznek csodák föntjére föl.