Arany János: 11
11
"Rabló, megállj" fölsí a vén
"Halottrabló lidérc, megállj!"
S a ló után üldözve száll;
De lába lassu, gyors a mén,
Beérni őrült gondolat
S ő mégis csak szalad, szalad.
Utána elbámúl a had,
Nem ví, nem is véd a vitéz,
Nem cseng a vért, zaj nem riad.
A kard lehull, lecsügg a kéz,
S minden szem a távolba néz. -
"Megállj rabló, megállj, megállj!
Várd meg az ősz fejű apát,
Kedves halottam ellopád -
Hová viszed gyors lovadon?
Enyém a fehér hajadon;
Elásott kincsem' el ne vidd.
Hozd vissza holt leányomat
Itthon felede valamit.
Itthon felejté átkomat,
Azt kell utána hoznom - és
Az átok oly nehéz, nehéz -
Ha! elrogyék súlya alatt...
De fölkelek... megfosztalak...
Egyetlen lányod elveszem.
Ha elástad is, megkeresem,
Ha elástad, én felásom azt -
Hahó! hahó! hová szaladsz...?"
Így, tüskén bokron botlik ő,
Megtépi galy, megvérzi kő.
De majd feláll és fut tovább
Fájdalmát nem hiszi a láb.
Minden erőt, még ami van
Korhadozó tagjaiban,
Mit a természet gondja ott
Évekre bölcsen elrakott,
Elékutat s eltékozolja
Az őrültség, semmi haszonra.
S míg ő mindjobban elmarad,
Távol, sötét bokrok megett
- Mint gyors-menekvő hold, mikor
Felhők rónáin bujdokol -
Mind távolabb, mind távolabb
Feltűnik a futó lovag;
Fejér lován fejér a hölgy,
Sötét árnyékban űl a völgy.
Majd a látás sem éri be,
A hang sem jut füleibe,
Félúton, mint fáradt golyó,
Lankad a szem - lehull a szó,
A villámos - az átkozó.
"El, el...!" a mén gyorsan halad,
Futnak visszafelé a fák, -
Mellette versenyez a Vág,
De tajtékos habja, hiába,
Nem ér a paripa nyomába.
"El, el... !" sohajt a völgyi szél,
Midőn jobb- s balfelül kitér.
Puha, selyemkezével a lyány
Dús fürteit megsímogatván.
Csattog az út: mint tűzvirág
Fel-felfakadnak a szikrák
S meg eltünnek, mint buborék.
Melyen a nap sugára ég.
Zördűl a lomb, rezzen a vad
S önkénytelen beljebb szalad;
Fészkén megrebben a madár
S álmában is megrázkodik:
Friss martalékát a kuvik
Elhagyja és messzére száll.
Megdöbben a csendes magány,
Visszhangja felriad s elámul:
Ki jár ily késő éjszakán.
Ki veri föl szokott álmábul;
De - mint a nesz odább haladt -
Lenyugszik újra, fák alatt,
S a messziségben elhaló
Dobogásra más visszhang felel,
Míg azt is elhagyá a ló,
"El, el..!"
"Halottrabló lidérc, megállj!"
S a ló után üldözve száll;
De lába lassu, gyors a mén,
Beérni őrült gondolat
S ő mégis csak szalad, szalad.
Utána elbámúl a had,
Nem ví, nem is véd a vitéz,
Nem cseng a vért, zaj nem riad.
A kard lehull, lecsügg a kéz,
S minden szem a távolba néz. -
"Megállj rabló, megállj, megállj!
Várd meg az ősz fejű apát,
Kedves halottam ellopád -
Hová viszed gyors lovadon?
Enyém a fehér hajadon;
Elásott kincsem' el ne vidd.
Hozd vissza holt leányomat
Itthon felede valamit.
Itthon felejté átkomat,
Azt kell utána hoznom - és
Az átok oly nehéz, nehéz -
Ha! elrogyék súlya alatt...
De fölkelek... megfosztalak...
Egyetlen lányod elveszem.
Ha elástad is, megkeresem,
Ha elástad, én felásom azt -
Hahó! hahó! hová szaladsz...?"
Így, tüskén bokron botlik ő,
Megtépi galy, megvérzi kő.
De majd feláll és fut tovább
Fájdalmát nem hiszi a láb.
Minden erőt, még ami van
Korhadozó tagjaiban,
Mit a természet gondja ott
Évekre bölcsen elrakott,
Elékutat s eltékozolja
Az őrültség, semmi haszonra.
S míg ő mindjobban elmarad,
Távol, sötét bokrok megett
- Mint gyors-menekvő hold, mikor
Felhők rónáin bujdokol -
Mind távolabb, mind távolabb
Feltűnik a futó lovag;
Fejér lován fejér a hölgy,
Sötét árnyékban űl a völgy.
Majd a látás sem éri be,
A hang sem jut füleibe,
Félúton, mint fáradt golyó,
Lankad a szem - lehull a szó,
A villámos - az átkozó.
"El, el...!" a mén gyorsan halad,
Futnak visszafelé a fák, -
Mellette versenyez a Vág,
De tajtékos habja, hiába,
Nem ér a paripa nyomába.
"El, el... !" sohajt a völgyi szél,
Midőn jobb- s balfelül kitér.
Puha, selyemkezével a lyány
Dús fürteit megsímogatván.
Csattog az út: mint tűzvirág
Fel-felfakadnak a szikrák
S meg eltünnek, mint buborék.
Melyen a nap sugára ég.
Zördűl a lomb, rezzen a vad
S önkénytelen beljebb szalad;
Fészkén megrebben a madár
S álmában is megrázkodik:
Friss martalékát a kuvik
Elhagyja és messzére száll.
Megdöbben a csendes magány,
Visszhangja felriad s elámul:
Ki jár ily késő éjszakán.
Ki veri föl szokott álmábul;
De - mint a nesz odább haladt -
Lenyugszik újra, fák alatt,
S a messziségben elhaló
Dobogásra más visszhang felel,
Míg azt is elhagyá a ló,
"El, el..!"
| ...S miért így futnia? - |
És szétvigyáz a dalia.
Előtte csend, utána csend,
Az üldözéstől, látja, ment:
De hölgye kér: "tovább! tovább!"
Szegény leány! őt üldi még
Egy rémalak, egy szörnyü kép,
Mely szétzilált ősz fürtivel
Megettök egyre fut, szalad,
S nem éri el -
El sem marad.
Hiába fordul más felé,
Szemét hiába hunyja bé,
Az iszonyatos ősz alak
Mindig szalad, mindig, szalad.
Fejérbe fordult nagy szemét
Őrája szegzi untalan,
Arcán a holt ember sötét,
Földszínü sárgasága van,
S ez arcra véres könyje foly;
Vonási torzak, mint mikor
Valaki csufságul feszíti
Képét, s az Isten úgy veszíti;
Kezében éles, hosszu kard,
Melyet magasan rázva tart;
Futtában amint lép a ló,
Futtában akkor lép amaz
S minden föl- és ledobbanó
Lépésre kardjával hadaz.
Olykor, egy-egy pillanatig,
Valamivé elváltozik :
Majd egy bokor lesz, majd egy ág,
Majd egy kidölt fának fejérlő
Csontváza, majd egy kőhasáb,
Bámészkodó árnyas helyéről,
Majd a kibukkant szőke Vág:
De csakhamar előbbeni
Rémalakját visszanyeri
S fut egyhangúlag, egyaránt,
Üldözve a szegény leányt.
"Oh, csak siessünk" esdve kér
"Hamar, hamar, míg el nem ér"
S erősebben karolja át
A hölgy az ifju derekát.
"Ki érne -" kérdez és felel
A hű lovag - "ki érne el?
Mi üldöz, ah! mi képzelet
Rémít, szerelmem, tégedet?
Nézd: a sötét vár régen eltünt,
Nézd: hogy marad a föld megettünk.
Nem üldöz senki, csak magok
Futnak velünk a csillagok:
Mindenhová kisér az ég,
Bizzunk az égbe Katalin; -
Ott, ott az én jó csillagom
Legszebb a mennyboltozaton,
Fénye vezérl, hatalma véd:
Ah mint ragyog, no lásd, no nézd!"
De, mikor a lyány feltekint,
A fényes csillag leszalad
S kialszik, mint tüzes szalag.
