Arany János: 2
2
Alugyál, büszke harcfia,
Pihenj meg, ősz levente,
Ki annyit küzde, mint te,
Annak lehet nyugodnia.
Ne háborítsa álmodat
Kisértő, gyilkos öntudat,
Hogy gőgödnek feláldozád
Egyetlenegy leányodat!
Miért ne lenne boldog ő,
Ez a szeszélyes, balga nő?
Szerencséjét megalkotád:
Hogy, elhagyván ős Budetint,
Mindenki ugy tisztelje, mint
Oroszlánkőnek asszonyát.
Fenn, a tetőn, e büszke vár,
Egyetlen kő a zsámolya,
Egy óriás kőszál, hova
A felleg is hódolni jár;
Az a felleg, mely a mezőt,
A völgylapályt egy perc előtt
Sötét homlokkal járta be
És, mint haragjának jele,
Palástja tág redői közt
Ottan-ottan kitündökölt
Vakító fényü fegyvere.
Onnan tekint le, mint király,
Oroszlánkő, a büszke vár,
Lenézvén lábai alatt
A vén kopasz hegyormokat,
Melyek, mint törpe szolgahad,
Bár fú, esik, villám szakad,
Bár éget a délesti nap,
Fedetlen fővel állanak.
És - míglen igy néz szét-alá,
Ameddig a távolba lát,
Körülte valamennyi bérc,
Melyek veséi közt az érc,
A drágakő és az arany
Bölcsője, koporsója van;
A zord fenyűs melynek tövén
Nem mer fakadni más növény;
Lentebb a szálas bükk-sereg,
Hol annyi hűs kútfő ered;
Alább meg a tölgy, mely, mikép
Szörnyű madár, terpeszti szét
Esetlen, bütkös szárnyait;
Védvén velük, mint fiait,
Az ifju bokrok sűrüjét;
A róna, hol fényes, fehér
Háttal kovályog át az ér,
Csak itt-amott búván elő
Selymes rekettyéi megől;
A völgyi csendes, tiszta tó;
Melynek vizéhez fogható
Tükört a hold, ha este kel;
S a nap, midőn kényén delel,
Csak néhol és elvétve lel; -
Erdő, mező, dombliget és
Völgy oldalán a zöld vetés,
Melynek dülői harmatos
Reggel, ha rájok néz a nap,
Szivárvány-szinben játszanak;
Végtére, mint leült salak,
Fenekén, a szép völgy alatt,
Sötétlő falvak száma, hol
Becsűlet, munka és nyomor
Füstfogta kunyhókban honol:
Mind, mind, - a szélső távolig -
Oroszlánkőhöz tartozik!
Ott tétováz, mosolygva, lelked,
Szunyog, szerencsés ősz apa!
Míg karja közt lágyan ölelget
Az álom és az éjtszaka.
A harcos vő előtted áll,
Mint hegytetői cserfa-szál,
Melyen madár nem zeng ugyan,
Mely illat- és virágtalan,
Sötét, haragos lombja van:
De délceg ám, magasra nőtt
Megkoronázni a tetőt, -
S ha kérge kissé durva is,
Edzett, kemény, mint érc-paizs,
Annál erősebb a derék, -
S bár nem hajolt vészek között,
Melyekbe százszor ütközött,
Megküzde és meg nem törék.
Így áll előtted Jakusics,
A férfiú, kinél jövőd
Reményét, kincs gyanánt letőd:
Koros, de bajnok s büszke vőd.
Haj! mert leányodat te mindég
Oly drága gyémántnak tekintéd
Mely dussá tészi azt, kinek
Idővel birtokába jut;
Ragyogni, sőt vakítni tud;
Szépsége tündöklő sugárán
A harmat, a nap és szivárvány
Egymást felváltva enyeleg;
De, bár ég, olvadoz, remeg,
Érzése nincsen és hideg,)
S mást nem kiván, mint foglalót
Drágát, nemest, hozzávalót.
Most, látva álmaidban őt,
A szép, magasztos, büszke nőt,
S a hódoló pompát körül:
Lelked, mint a hajós, örül,
Kinek mosolyg az enyhe rév,
S kérded: "Leány, mi kell egyéb?"
Pihenj meg, ősz levente,
Ki annyit küzde, mint te,
Annak lehet nyugodnia.
Ne háborítsa álmodat
Kisértő, gyilkos öntudat,
Hogy gőgödnek feláldozád
Egyetlenegy leányodat!
Miért ne lenne boldog ő,
Ez a szeszélyes, balga nő?
Szerencséjét megalkotád:
Hogy, elhagyván ős Budetint,
Mindenki ugy tisztelje, mint
Oroszlánkőnek asszonyát.
Fenn, a tetőn, e büszke vár,
Egyetlen kő a zsámolya,
Egy óriás kőszál, hova
A felleg is hódolni jár;
Az a felleg, mely a mezőt,
A völgylapályt egy perc előtt
Sötét homlokkal járta be
És, mint haragjának jele,
Palástja tág redői közt
Ottan-ottan kitündökölt
Vakító fényü fegyvere.
Onnan tekint le, mint király,
Oroszlánkő, a büszke vár,
Lenézvén lábai alatt
A vén kopasz hegyormokat,
Melyek, mint törpe szolgahad,
Bár fú, esik, villám szakad,
Bár éget a délesti nap,
Fedetlen fővel állanak.
És - míglen igy néz szét-alá,
Ameddig a távolba lát,
Körülte valamennyi bérc,
Melyek veséi közt az érc,
A drágakő és az arany
Bölcsője, koporsója van;
A zord fenyűs melynek tövén
Nem mer fakadni más növény;
Lentebb a szálas bükk-sereg,
Hol annyi hűs kútfő ered;
Alább meg a tölgy, mely, mikép
Szörnyű madár, terpeszti szét
Esetlen, bütkös szárnyait;
Védvén velük, mint fiait,
Az ifju bokrok sűrüjét;
A róna, hol fényes, fehér
Háttal kovályog át az ér,
Csak itt-amott búván elő
Selymes rekettyéi megől;
A völgyi csendes, tiszta tó;
Melynek vizéhez fogható
Tükört a hold, ha este kel;
S a nap, midőn kényén delel,
Csak néhol és elvétve lel; -
Erdő, mező, dombliget és
Völgy oldalán a zöld vetés,
Melynek dülői harmatos
Reggel, ha rájok néz a nap,
Szivárvány-szinben játszanak;
Végtére, mint leült salak,
Fenekén, a szép völgy alatt,
Sötétlő falvak száma, hol
Becsűlet, munka és nyomor
Füstfogta kunyhókban honol:
Mind, mind, - a szélső távolig -
Oroszlánkőhöz tartozik!
Ott tétováz, mosolygva, lelked,
Szunyog, szerencsés ősz apa!
Míg karja közt lágyan ölelget
Az álom és az éjtszaka.
A harcos vő előtted áll,
Mint hegytetői cserfa-szál,
Melyen madár nem zeng ugyan,
Mely illat- és virágtalan,
Sötét, haragos lombja van:
De délceg ám, magasra nőtt
Megkoronázni a tetőt, -
S ha kérge kissé durva is,
Edzett, kemény, mint érc-paizs,
Annál erősebb a derék, -
S bár nem hajolt vészek között,
Melyekbe százszor ütközött,
Megküzde és meg nem törék.
Így áll előtted Jakusics,
A férfiú, kinél jövőd
Reményét, kincs gyanánt letőd:
Koros, de bajnok s büszke vőd.
Haj! mert leányodat te mindég
Oly drága gyémántnak tekintéd
Mely dussá tészi azt, kinek
Idővel birtokába jut;
Ragyogni, sőt vakítni tud;
Szépsége tündöklő sugárán
A harmat, a nap és szivárvány
Egymást felváltva enyeleg;
De, bár ég, olvadoz, remeg,
Érzése nincsen és hideg,)
S mást nem kiván, mint foglalót
Drágát, nemest, hozzávalót.
Most, látva álmaidban őt,
A szép, magasztos, büszke nőt,
S a hódoló pompát körül:
Lelked, mint a hajós, örül,
Kinek mosolyg az enyhe rév,
S kérded: "Leány, mi kell egyéb?"
