Arany János: TIZENEGYEDIK ÉNEK
,Meg kell ma itt halni tudod egyikünknek; |
Nem szükség a hajó oztán holt embernek.' |
Ilosvai |
S eltakarta vele az égboltnak felét,
De nem volt oly kényes a bársony ruhába',
Hogy be ne pillantson a szegény csárdába.
Betekint félszemmel egy törött ablakon, |
Kinn sem lát egyebet az öreg szolgánál,
Aki dolgát végzi jó Rigó lovánál.
Nézegette magát a széles Dunában:
Duna folyóvíznek piros lett a habja,
Közepén egy barna csónak úszott rajta.
A csónakban Toldi, nem egyéb, evezett, |
Fényes apró csöppek hulltak a magasból,
Mintha zápor esnék piros kalárisból.
Megköté csónakját a budai részen,
Kiszállott belőle s nagy-sebesen méne,
Hogy keressen olyat, ami neki kéne:
Szép aranyos fegyvert és ruhát magának, |
A Rigónak, akit hozott hű szolgája,
Mert otthon is az volt kedves paripája.
Dolmányán a szabó parasztot * nem hagyott,
Mindenütt belepte az aranypaszománt;
Vett sisakot, páncélt, hét tollú buzogányt,
Kopját is, gerelyt is, mindenféle fegyvert, |
Ezüstös, aranyos, sallangos szerszámot;
Egy szó annyi mint száz: mindent megvásárlott.
Tollas buzogányát forgatá kezében,
Akkor bútt fel a nap az ég karimáján,
Meg is akadt szeme a fiú ruháján.
A Rigó sem az volt, aki tegnap estve, |
Hanem fekete, mint a fekete bogár,
Elsikamlott szőrén a fényes napsugár.
Mint illett neki, hogy ragyogott, csillámlott!
Mikor hátára ült jó gazdája Toldi,
Körülnézte magát s elkezdett táncolni.
Akkor "hopp!" s mint a szél, aki most szabadul, |
Bence könnyes szemmel ballagott utána;
Fájt, hogy búcsút sem vett tőle kis gazdája.
Hallgassatok rá csak, azt is elbeszélem.
A király sátora vala ott felvonva;
Tiszta kék selyemből volt a sátorponyva;
Róla, mint az öklöm (ha kicsit nem mondok), |
Messze kiösmerszett a többitől, bátor
Egymást érte ottan a sok úri sátor.
Bársonnyal bevonva, arannyal áttörve,
Álltak a sátorban gyönyörű szép renddel,
Kiknél szebbeket már nem képzelhet ember.
Egy öreg szék is volt a kellő középen, |
Nagy arany körmével a földet karmolta,
Mely bársony pokróccal szinte bé volt vonva.
Tilos volt parasztnak lépni azon által;
Kívül fegyveres nép és tömérdek ember
Az üres sátrakat majd elnyelte szemmel.
Duna partjáig nyúlt a korlát kétfelül |
Olyan, hogy egy marhavásárnak is elég
Lenne, ha a marhát oda eresztenék.
S tarka-barka csónak a nyeléhez kötve;
Nemkülönben pedig a pesti oldalon
Lobogó odafenn, csónak volt a habon.
Széles utca a víz: ember a sövénye; |
Gyilkos sziget volt ez: már hetednap óta
Vérrel élt, mikép a vérszopó pióca.
Táncol nagy lovával a korláton belől;
Káromkodik csúnyán, a magyart böcsmérli:
Hogy nincs, aki merje magát vele mérni.
De ime hirtelen a pesti oldalon |
Ismeretlen bajnok fekete paripán
Vágtat a zászlóhoz és mérkőzni kíván.
Csúcsáról fehér toll libeg-lobog hátra;
Toldi (mert hisz' ő volt) a tollat levészi,
Mindjárt ott teremnek a király vitézi,
S eveznek a tollal, mint hogy tisztök tartja, |
Vérszín a cseh tolla, fölcseréli vele:
A bajra hívásnak volt e dolog jele.
A király lejött és sok nagyúri rendek,
A két bajnok pedig csónakon egyszerre
Indult s érkezett meg a bajvívó helyre.
Ott Miklós, mihelyest partot ért a lába, |
Mintha korcsolyázna, futott az a habon,
Partba vágta orrát a pesti oldalon. *
Hajóját a Dunán hogy eleresztette?
"Nem egyébért, vitéz" Miklós így felelt meg,
"Hanem hogy egy csónak elég egy embernek:
Egyikünknek itt ma gyászos lesz a vége, |
Monda Toldi, avval kezét összetette,
Buzgón fohászkodva Istent említette.
Te sem bántál soha, én sem sértettelek;
Ha haragunnál is, egy órád sincs hátra,
S a halálos ágyon ki meg nem bocsátna?"
Erre a cseh nyujtá vaskesztyűs tenyerét, |
Észrevette Miklós a dolgot előre,
S a cseh barátságát jókor megelőzte.
S megszorítá szörnyen a bajnok tenyerét;
Engedett a kesztyű és összelapúla,
Kihasadozott a csehnek minden újja. *
S mint mikor tavasszal, ha lágy idő fordul, |
Úgy csordúlt ki a vér minden ujja végén.
Elszörnyedt a bajnok Toldi erősségén.
Rángatta a csehet szörnyü erejével,
Ropogott keze közt, elolvadt a teste;
Végre így könyörgött a cseh térdre esve:
"Kérlek édes fiam! ne kivánd halálom, |
,Tizenkét vitéznek drága sok marháját,
Vitézlő magammal minden apródságát.'"
"Legyen úgy" felelte, "marhádat elvészem,
De azt is korántsem magamnak kivánom,
Két vitézt megöltél: az anyjoknak szánom.
Most, mint alamizsnát, megadom életed. |
Hogy habár mély tenger nyelné el hazádat,
A mi országunkra mégsem teszed lábad."
S békével mentek a csónak felé ketten:
Hát egyszer a nagy cseh, nekihúzakodva,
Toldihoz hátulról hozzávág orozva.
Szerencse, hogy Toldi a Duna tükrében |
Leborult a nagy cseh: "Kegyelem! irgalom!"
"Eredj, kérd Istentől: útad megmutatom."
Avval adott néki örökös kegyelmet.
Íziben * elmetszé fejét a testétől,
Piros lett a nagy kard gazdája vérétől.
Toldi felmutatja a fejet a kardon, |
Tapsolnak, kiáltnak, zászlót lobogtatnak;
Buda nagy hegyei visszakurjongatnak.