Babits Mihály: A GYILKOS BORA
Ihatom torkig! Nincs, ki ma,
ha pénztelen jövök haza,
sírva szivembe hasogasson.
Kristályfényű az ég felettem!...
Mikor őt hajdan megszerettem,
akkor volt ily gyönyörü nyár!
nem volna annyi bor elég,
amennyivel betellenék
a sírja; - és ez nem csekélység:
a káva köveit kivettem
s fölébe hánytam, úgy temettem;
- s most jön, ha jön, a feledés.
melyek emléke multból int,
és hogy kibéküljünk megint,
mint régi kéjeink hevében,
esti titokra, vad magányba -
s eljött, mint egy bolond leányka!
Mindenki bolond, aki él!
a gond s a bánat); én szegényt
nagyon szerettem, s épp ezért
mondtam: Távozz e siralomból!
mert látja-e így legmerészebb
lázában e sok buta részeg,
hogy a bor szent halál lehet?
vakon, vak gép módjára, jár,
mert soha még, se tél, se nyár,
nem érzett igazi szerelmet.
felvonulásait, bilincses
haláltáncát, s mérgei kincses
üvegcséit nem ismeri. -
Estére holtrészeg leszek!
Félést, fájást nem érezek!
Kifeküszöm a kocsiútra
S jön majd vasas, nagy kerekekkel
megrakva földdel és kövekkel
szekerek súlyos csapata,
bűnös fejemet zúzni szét:
nevetem, mint a szentmisét,
mint az Uristent, mint a poklot!