Babits Mihály: KÁRHOZOTT ASSZONYOK
míg lámpák illatos, halovány fénye dől,
Hippolita a bús, nagy ölelésre gondol,
mely élte függönyét most lebbentette föl.
fiatalsága tűnt egének messzijét,
mint fáradt útazó fordítja sírva vissza
a reggel elhagyott kék táj felé fejét.
a bágyadt, tompa kéj, amellyel föltekint,
s két karja, hasztalan fegyverként szertevetve,
kényes szépségének bús szolgálója mind.
Delphine heverve vad szemekkel ég s figyel
erős állat gyanánt, ki zsákmányát vigyázza,
melyet fogaival jegyzett magának el.
diadala borát issza gőggel teli,
s felé nyujtózva lágy kéjjel a karcsu termet
édes köszönetét lankatag szürcsöli.
a néma éneket, melyet a kéj dalol,
a hála énekét, mely mint sóhaj az éjben,
lassan dereng elő a szempillák alól.
Megérted végre hát, mennyire nem szabad,
hogy durvább szerelem vad számumának áldozz
hervadni ennyi bájt: első rózsáidat?
nyomai tiszta nagy esteli tó felett;
de szeretőidé majd oly mélyen bevágnak
szivedbe, mint ekék és súlyos szekerek.
úton ökörfogat megy kímélettelen...
Szivem, Hippolitám, fordítsd felém az arcod
te egész mindenem! te édes-egy felem!
csak egy tekinteted isteni balzsamát:
és titkos gyönyörök sötét kútjai nyilnak,
oly szent, nagy álmokat igézek én reád!"
"Hálátlan nem vagyok, s semmitse bánok én,
de, Delphine, szívemet valami elszorítja,
akár egy végzetes tivornya reggelén.
s fekete fantomok zilált bataillonát,
amelyek nyugtalan s véres uton vezetnek,
véres, s mindenfelől zárt horizonton át.
mily titkos, ritka bűnt követtünk el ma itt?
Megborzongok ha szólsz, s szólítasz 'angyalom!'-nak,
és mégis ajkamat úgy vonzzák ajkaid.
lelkem nővére, kit örökre szeretek,
szeretek, bár te vagy nem-alvó lángu máglyám,
és a Pokol nekem teveled kezdetett!"
s rázva fején a vad, tragikus fürtöket,
a végzetes szemü, zsarnokul válaszolja:
- "Poklot a szerelem előtt ki emleget?
kitől a képtelen, bús balgaság kitellt,
mely meddő bölcseség vitáiba fonódva
a szerelembe is erényt és bűnt kevert l
keverni misztikus összhangba szüntelen,
az olyan sohasem hevíti béna testét
a vörös Nap tüzén, amely a Szerelem!
kegyetlen csókjait türni szűz testeden:
borzalommal teli hozod majd vissza kényes
lelked és meggyötört kebleidet nekem...
mondta, s a gyermek így kiálta rá naív
fájdalmában: "Jaj, az örvényt már nyílni látom!
magamban érzem azt! s ez az örvény a szív!
Vad szörny! mely áldozat lehet elég neki,
az ádáz Fúria szörnyű szomját eloltván,
ki fáklyát hordoz és vad vérét égeti?
nyugtasson legalább e bágyadt gyöngeség!
Tudatom oltsa el mély öledben az álom,
s leljem meg kebleden a mély sirok hüsét."
szálljatok lefelé, szegény áldozatok,
s az örvény fenekén, a szörnyü forgatagban,
mely nem égből ered, kínban forogjatok,
vak árnyak, vágyatok mélyéig érve, és
örjöngő lelketek semmise csillapítsa;
kéjeitek közül keljen a Büntetés!
melynek résein át miazmás permeteg
szivárog, különös fényjátékban lobogva,
s iszonyu illatát beissza testetek.
bőrötök vánkosát, és fájó szomja bánt;
s a vak vágyakozás dühös szelű viharja
csavarja húsotok vén lobogó gyanánt.
bolygva pusztákon át, mint éhes farkasok,
a bennetek levő végtelentől kisérve,
óh szent Rendetlenek! s üldözve, fussatok!