Babits Mihály: GYÖNYÖRÖK MÁRTÍRJA
GYÖNYÖRÖK MÁRTÍRJA
Üvegcsék, illatok, kép, márvány, drága köntös,
lehulló dús szövet, mely nagy redőket öntöz,
| nehéz brokáttal átszövött |
| és kéjes bútorok között, |
hol a langyos szoba, fülledve mint üvegház
s holt csokrok porcelán sírjaiból meleg láz,
| veszélyes tikkadásba zár, |
| a végső sóhajpára száll, |
egy fejetlen tetem önti vére folyóját,
vérét a vánkoson, s a szomjas takarón át,
| élénk piros, csörgedező |
| mely issza, mint aszú mező. |
S mint sápadt vizió, amilyet költ az éjjel,
a fej, sötét haja sörényes nehezével
| s mely szemeink bilincse lesz, |
| s arany kövekkel ékszeres, |
némán, mint egy virág, a kis szekrényre vetve
kifordult szemein, cél nélkül szétmeredve,
| nyugszik; és gondolattalan |
| az alkony fakósága van. |
Az ágyon a csupasz törzs kábán, önfeledten,
a titkos, végzetes bájt, melyet céda kedvben
| szemérem nélkül tárja ki |
| adott a természet neki; |
egy rózsaszínű és aranycsikos harisnya
s a harisnyakötő villogó csatja pisla
| emlékül még lábán lebeg, |
| gyémántja szemével rebeg. |
E különös magány, e langyos, buja fészek,
de szinte kihivó szeme valami részeg,
| és egy nagy arckép lankatag, |
| vad szerelemre vallanak, |
rossz gyönyörökre és különös ünnepekre,
hol a gonosz sereg a függöny közt lebegve
| pokoli csókokkal teli, |
| a bűnt kedvtellten nézdeli. |
Pedig ha elegáns soványságát e hullán
vonalban a csipőn hogy száll tört rajzu hullám,
| nézed a vállnak, és futó |
| akár egy izgatott kigyó, |
láthatod, hogy milyen ifju még! - Béna lelkét
a bolygó és veszett vágycsordák lelegelték,
| s unalma-nyűtt érzékeit |
| alig nyitotta meg nekik? |
A vad hímnek, akit nyugtatni eleven még
így koronázta meg vágyai végtelenjét
| legforróbb csókod sem tudott, |
| engedelmes, halott husod? |
Felelj, bünös tetem! s lázban emelve karja
ajkához vitt-e, hogy hideg fogadra marja
| merev hajaddal, szörnyü fej, |
| utolsó csókjait? Felelj! |
- Távol a gúnyoló világtól és a piszkos
szemeitől, nyugodj, különös hulla, titkos
| tömeg és kandi hivatal |
| sirodban, mely semmitse vall; |
szeretőd bolygja a világot, s halhatatlan
s miként hozzá te itt, ő minden gondolatban
| formád kisérti álmait; |
| hű lesz tehozzád a sirig! |
