Babits Mihály: LÍRAI INTERMEZZO
Szép hó a május; mindenütt
A bimbó nyilik, pattan;
Szívembe a szerelmet is
E hónapon fogadtam.
Édes madárdal csattan;
Akkor történt, hogy vágyamat
Őnéki megvallottam.
Keserves könnyeimből
Sok viruló virág fakad;
És sóhajom csalogány -
Madárdalokat ad.
Legyen tiéd mind a virág;
És ablakodnál zengje
A csattogány dalát.
Ha ád az ének szárnyat,
Elviszlek édesem:
Gangesz mezői várnak:
Ott a legszebb hely, úgy hiszem.
Száll csöndes holdvilág;
Édes testvérkéjére
Vár a lótuszvirág.
És nézik a sok csillagot; -
Egymás fülébe illatos meséket
A rózsák halkan súgnak ott.
Hozzájuk hallani;
És messze, messze-távol zugnak
A szent folyó hullámai.
A pálmalomb alatt:
Igyunk nyugalmat és szerelmet
S álmodjunk boldog álmokat.
Jaj, szól a banda dobja,
Verik keservesen;
Menyasszonytáncát ropja
A régi kedvesem.
Kisérik vad dalok;
Belézokognak, sírnak
Ottfönn az angyalok.
Szemén a kékszin ibolya,
Arcának rózsabimbaja,
Fehér kezének liljoma;
Megnyilik mind, virágot hoz -
Csupán a szíve hervadoz.
Oly szép a föld, oly kék az ég,
Langyos szellőtől rezg a lég,
Virággal lepve a vidék,
A hajnalharmat rajta még;
S ujjong a nép, amerre mék; -
S én jobb szeretnék mégis lenn a sirban
Egy megholt lányt ölelni karjaimban.
Fönn, Észak puszta táján
Fenyőfa áll maga;
Alszik; fehér lepelt rá
Borít a zúzmara.
Mely távol délen áll
Némán s magán álmodva,
Rátüz a napsugár...
Sugárzó nyári reggel
Bolygék a kert gyepén,
Virág csacsogva suttog,
De némán járok én.
Sajnálva néz felém:
"Ne bántsd meg testvérünket,
Te sápadt bus legény!"
Dalaim mérgezettek. -
Máskép nem is lehet:
Hiszen megmérgezte
Virágzó életemet.
Máskép nem is lehet:
Sok kigyót hordok a szívemben
S hozzá még - tégedet.
Az éjfél hideg, néma volt,
Az erdő bumra ráhajolt,
A fákat lépteimmel fölzavartam.
Fejüket rázták, szánakozva rajtam.
Keresztutnál lesz sirja annak,
Ki maga magát ölte meg:
A kálvária kék virága
Ott nyilik, szélben ott remeg.
Az éjjel néma és hideg;
A kálvária kék virága
Holdfényen lágyan megremeg.