Babits Mihály: CHARMIDES
fügével hagyta el Sziciliát.
Gályája orrán álmodott. Vizes
szél nedvezé sötét fodor haját:
de nem törődött széllel és veszéllyel,
rengő székéről nézte csak, mily nedves, bús az éjjel,
látott az égen, nyúlós aranyat:
árbócot akkor zajjal leszerelt,
fordíttatván a vitorlát hanyatt
északnyugot felé, a szél felé,
s az evezőket ütemes dallal mérsékelé.
horgonyt kis öble fövenyébe vet,
friss olajágat homlokára font,
arcán lemosta a tengervizet,
majd tagjait olajjal kente ő
s lentunikát s bronztalpu új sarukat vett elő
melyért néger kalmárral alkudott
megjárva a napos Szirakuzát,
s melyen tiruszi paszománt kuszott:
így jött kiváncsi kufárok között
s lágy erdőig, melyet a napfény ezüstözött.
piros felhőkből ágyát, csöndesen
de fürge lábbal a szentélybe ment
hol a papok nem vették észre sem
s egy rejtekből nézte hogy régi vig
társai nyájuk zsengejét oltárra mint viszik
a félénk pásztor s hogy függeszti horgas
botját Annak falára kitevé
hogy kis karámát nem zavarta farkas
s hogy cseng a lányok tiszta hangja itt
míg mindenik hoz jámborul oltárra valamit,
friss lépet, melyet még a méhe gyászol
s melyből méz dúsan árad; új ruhát
himezve drágán ebbel és vadásszal;
olajos bőrt, vivók számára jót
s a tüskés vadkan agyarát s egy tüskés szőrcsomót,
egy foltos zerge bőrét (karcsu testét
egy szép tisztáson szurta nyíl keresztül).
Herald jelezte azután az estét
s megürült a pillérövezte hely,
megtéve fogadalmukat egyenkint mentek el.
kivéve egyet, mely örökkön ég
a cellában; jó fül a szűzeket
hogy dallanak menet, hallhatta még:
vig zaj jelezte távol a falut
s lezárta az őr zord keze a síma érckaput.
s ahllá hogy cseppen oltárról a bor
s hogy hullanak a rózsa szirmai
amint a szellő néha behatol;
s tán ájulásban eligézve volt,
amíg a nyílt tető fölött fölkelt a tele hold
felugrott most az ifju vakmerő,
a cédrusajtót hévvel fölnyitá
s im egy nagy harci szobor tűnt elő
sáfrányruhában! griffje csillogott
nagy sisakán s a hosszu érc lándzsáján villogott
görgött a Gorgó ólmos két szeme,
haja kígyókból kigyózott a rajzon,
vértelen ajka mintha intene
bénult szeszéllyel, míg a láb alatt
a pislogó bagoly vakon bámulta a falat.
halász ha hálót lámpánál kötött,
patkók zaját hallhatta hirtelen,
ércdobogást a messze hab fölött
s az éj kárpitját villám szabta át:
bárkáján félve térdre hullt, ugy rebegett imát.
feledték percre a lopott gyönyört
Diána szavát vélvén hallani.
Sok alvót ekkor lázálom gyötört
s a magas tornyon megriadt az őr
s pajzsa mögé rohant hamar az éji zaj elől.
s tizenkét márványisten harcba szállt
s a lég közé szokatlan zaj vegyül
s a nagy Poseidon rázta szigonyát
s a márványló nyeríte a frizen
s a harcos lábak vad zaja vad háborut izen.
boldog hogy látja, bármi lesz az ára,
e szűzi szobrot s nyugodt homlokát,
téged, kegyetlen tisztaság csodája;
ah, boldog volt valóban, mert soha
nem látott ilyet földi szem, csak Trója pásztora.
csend lett s megszünt a paripák zaja
s ő elsimítá fürtét homlokán
és válláról lehullt az új ruha -
ki az, kit ily vágy nem zavarna meg? -
az istennőhöz lábhegyen közelget és remeg.
s krókuszruhán csatot habozva nyit
s lehull a peplosz a sok hótagon
kitárva szembe titkos bájait,
miket Athéna sohasem mutat:
a páros combot és csipőt s a hószin halmokat.
az ne olvassa most az én dalom;
neki ez ének zene nélküli,
nem hatja tőle édes borzalom:
de kiknek láng gyulad rá homlokán,
kik megismerték már Erószt, hallgassanak reám.
kapzsi szemét mohón legelteté
s a kéj teljével jól nem lakhatik;
majd ajakát az istenajk fölé
tapasztja és a tornyos nyak körül
vetí karját s már nem remeg s elfullad és örül.
mert folyton mézes szókat suttogott
s ezüst testét őrzetlen nézte ő
és csókkal hintett minden kis tagot
s keze rajtuk kéjjel suhant alá
s forrón verő szivét a hűs kebelre nyomta rá.
forró agyában érzé nyüzsgeni
s lant húrjaként rezgette idegét
egy vonagló kin, édes, isteni,
és nem emelte föl az ajakát,
míg az intő pacsirta nem röpült fölöttük át.
sötét szobába kandikálni még
s egy édes test mellől bágyadva nem kelt
boszus szemekkel vonva függönyét,
sohasem érti meg, hogy mily csodás
hosszú a végső csók s milyen nehéz a távozás.
e jel jelzi a hajósok szerint
az ég haragját; csillag elhajolt
s hajnal rezegteté a szürke szint
a keletégen, szárnyas pitymalat,
mikor a boldog szerető a hegyről leszaladt.
s fogózva Pánnak barlangjára lelt.
A kecskelábu horkolt. Hallgatá;
majd fűves hantra zergeként szökellt
s fürgén nyargalt az olajberken át,
mely árnyat a jólépitett város szélének ád.
melyet jól ismert, mert gyakran futott
zöld kavicsos partjára hűs vizért
s ott néha ezüst pisztrángot fogott:
most lefeküdt a kardos sás közé
s dobogva és lélektelen a napsugárt lesé.
a hűvös érbe lanyhán lógatá
s a reggel friss szellői legyezék
égő arcát s a göndör fürt alá
befúva simogatták homlokát -
titkos mosollyal nézett ő a hangos habon át.
ébred a pásztor s nyitja ajtaját,
köd lapul meg az érő rozs közében
s fejét finom füzérként fonja át,
halmon a sárga házi eb ugat,
juhászok a zörgő füvön kihajtják nyájukat.
melyet fonalas harmat ellepett,
éhes bárány béget a legelőre,
és éber varju leng fészek felett,
mikor nehány vadász meglátta őt
s csodálta, hogy lehet fiú, ki ily sugárra nőtt.
"Az ifjú Hülasz ez, a hűtelen;
feledve Herkulest, emészti új gond
egy nájádért." - De társa mondja: "Nem:
Nárcisszusz ez, önmaga szeretője
és vörösbársony ajkai nem vágynak soha nőre."
"Az ifjú Dionüzosz ez, ki tán
elrejtve a tigrisbőrt és dzsidát
pihenni dőlt a vadászat után.
Legbölcsebb lesz elfutni, azt hiszem:
égieket büntetlenül nem nézhet földi szem."
s otthonra rege lett a látomás:
heverő isten az ér sása mentén;
és aznap arra nem mert járni más,
sem vágva nád nem hullt, sem olajág;
egész nap elhagyott maradt e szép kis zöld világ.
üres iszákkal, ugrált és szökellt
a másik oldalon és rákiáltott
remélve, hogy uj játszótársra lelt,
de a heverő néki nem felelt,
s ő félijedten együgyü útjára tovakelt.
ki még a szerelemről nem tudott,
s midőn a fehér kart a sás között
s midőn látta a fekvő ifjut ott,
égő, szüzi szemekkel nézte meg
s kelletlen-búsan ment tovább, bágyadva, csüggeteg.
és hallott néha harsogó kacajt
onnan, hol ifjak játékra s hiú
versenyre gyültek: s hallott néha dalt
s hallott kolompot, melyet ráz, mohos
forráshoz vezetvén a nyájt, a görbeszarvu kos.
tücsök, nótáját vígan cirpelé;
s a vízbe, mely kacsákat is füröszt,
a vizi patkány bátran szállt belé,
a félénk mókus ágról-ágra kúszott,
s lassan a parti sáson át nagy teknősbéka csúszott.
mintha végig sarló söpörne rajt,
cserés irtáson fajdkakas kerengett,
tarkázva itt-ott az ezüst avart,
melynek üvegfestésü szőnyege
fölött a füstös légyvadász, a fecske, billege.
bár rigófüttytől vígan zeng a nád
s a kenderice dala fölbugyog:
buvó párjához édes szerenád;
ah! kisebb gondja is nagyobb, hiszen
látta Pallász keblét s amit nem láthat földi szem.
síppal a szirt közt összeterelé,
zöngött a nád a madárvijjogástól,
s vihar sejtelme szállt a fák fölé,
késett nyáj, árnyként, hazakocogott
s a füge levelén öreg esőcsepp kopogott:
s az elboruló erdőből kikelt
s sötét tanyákon, nedves kerten át
egész a kisded öbölig szökellt,
s mikor matróza mind hajóra gyűlt,
a vásznat fölfeszítteté s a magas farra űlt,
kilenc nap szállt aranylétráin át
s kilenc gyóntató holdnak monda hőn
a csillagtábor éjenként imát
s a lepkéknek susogta titkait,
melyeket nem látott a nap, de az éj létre hitt:
a ködön át, és a hajóra ült,
mely mintha rakva fegyveres sereggel
lett volna, úgy recsegett és feszült;
a rém huhogva csapkodott; sötét lett
és kardot rántott Orion s maga zord Mars sötétlett
s az óceán ködéből im kivillant
a vörös toll, a szarvas nagy sisak,
a bronzvért s a hétölnyi lándzsa csillant
és hordva fényes, háborus ruhát
Athéna lépdelt a beteg, vonagló vízen át.
szálló viharnak látszhatott bizony
s a vízen lába, a fehér, a fürge
fehér tajtéknak rejtett zátonyon,
s látván a gályát csapkodó habot
a kormányos a vásznakat levonni jelt adott.
a drága titkok bűnös meglesője,
a bűnös lánggal égő szerető,
midőn feltünt a vízen égi nője
örömben és kacagva szól: "Jövök!"
s a hűvös hangos habba a hajóról beszökött.
egy táncos elhagyta a tejutat,
s boszut vevén a sértett szűziségről
Athénba gőgös fénnyel vett utat
a sápadt Pallász zúgó szekerén -
pár buborék jelezte, hol merült el a legény.
amint a bosszus urnőt követé,
és a legénység, attól félve, kárt hoz,
nézni sem mert a gúnyos rém felé,
a vén kormányos csodákat regélt
s a kis hajó, mint fecske a viharban, útra kélt.
vélvén, hogy egy isten haragja rajt;
s elérve a szoros gádesi tengert
fogadta a hajót tágöblü part.
A kalmárnép a vám felé üget
s kiállítják a piacon mázas edényüket.
s a fiu testét görög földre hozta
s egy nimfa megfésülte szórt haját,
másik arab füvekkel balzsamozta,
sirálybandával altatá a másik
s kisimitá merev kezét s homloka dult vonásit.
egy tornyos hullám megragadta őt,
egy tornyos hullám, tajtékkal virágos,
mely rajt csodásan össze-vissza nőtt,
üvegkeblére szorította jól
s tört part felé, mint vakmerő, fehérsörényü ló.
fekszik egy hosszu, nedves, síma rét,
ismeri jól a fürj és seregély
s elhagyja érte Hümettosz hegyét
a méh és nem ijed fel a faun
ott durva szón, elmúlat a játszó pásztorfiun.
amelyen ezer bojtorján kusz át,
a vadász gyakran látja Hiacintust
ott messze vetni fényes diszkuszát
s lehúzza vétkes szemei felett
a kalapot és kürtje sem mer adni víg jelet.
driádok, sásos partra, víg sereg;
egy kecskefülű Pánt megtesznek őrnek,
hogy zord Poseidon ne lephesse meg,
ha egynek öltönye elhagyja vállát,
s a habból ki ne üsse kék karját, bíbor szakállát.
harangu hajnalkával függönyös.
Sima a part: csak néha arra járva
s félve, hogy elfelejti közönyös
játszópajtása, a zöld, sima nád,
rajtahagyja nádon, homokon az ár vizes nyomát.
hogy a csapongó lepke arra kelve
délig ott minden mézet megszerez
és mégsem tellik el mohó szerelme,
s ha nem sajnálná a matrózfiu
tépni, hogy lenne a hajó orrára koszoru:
mely nem valami pompás hímü rét,
csak néhány nárcisz, itt-ott közbeszőtt
tarkítja a fű zöld komoly szinét,
amelyet itten senkisem kaszál,
ezüst csillaggal - s búvik az apró ibolyaszál.
megtenni ily kedves szolgálatot
s ahol a víztől szűzi föld terült,
az arany partra lenyugtatta ott
s mint egy szerelmes, vissza-visszatért
s sápadt test csókjára, mely nemrég oly lángban élt,
az önemésztő kéjes lángokat
s testén a zord halál fagya letörte
ereit, e liliomágakat,
melyek, midőn az erdőn átszökellt,
egyik a másiknak tüzes dobogással felelt.
az őrszatir a fiúra talált ott
és Poseidonra gondolt s megriadt
és elfutott és futva felkiáltott,
s mint tisztás árnyán fürge sugarak,
a driádok biztos, sürű menhelyre szálltanak
hogy oly szörnyűség mégse lenne tán
egy tengeristen nedves csókja sem
s epedve azon édes csáb után,
amellyel cselt tud vetni szerető
a szűziségnek, titkosan lopódzott vissza ő.
áldozni kincsét s vágyától mohón
költé édes nevekkel újra s újra
s fürtét s ajkát csókolta lángolón
és félve, hogy nem ébred, szíve döbbent,
majd félve, hogy nagyon hamar felébred, tovarebbent.
s mint új játékra, nevetett reá;
kezét fogdosta s édesen dalolt
s szemét ráncolta, míg elgondolá,
hogy e szép ifjú nem kívánja őt:
nem tudta, hogy már megjelent Persephoné előtt.
és szólt: "Fel fog ébredni, ismerem,
fel fog ébredni, hogyha majd a nap
vörös paizsát felfüggeszti lenn
Korintus várán: csak csel ez az álom,
hogy ébredve mohóbbnak és vágyódóbbnak találjon.
ott, mélyebben mint horgász horga jár,
fújja kürtjét egy triton-óriás
s a koszorút fejemre fonja már
és gyüjti a tengerből a csigát,
hogy ékesítse nyoszolyánk smaragdszín oszlopát.
gyöngytrónon, kék vizárny alatt ülünk,
tarkázva gyémánttal és ametiszttel
kagylók suhannak szerte körülünk
s figyeljük, mint cicáznak a halak
egy vihartól törött hajó árbócai alatt.
kerengnek ők, mint karmazsin-pihék
s ha nyíl a víz üvegkapuja reggel,
látjuk, mint szunnyad lenn a vízi nép
s hogy ringat ott delfint a jégmadár,
ahol a zöldbe öltözött Próteusz nyája jár.
szőnek a tükrös padlón szőnyeget
s bíbor rojtokkal szerteszét befonják:
s a roncsolt gályagerendák megett
fésüs halacskák úsznak fel s alá
s mézszinű ámbragyöngy terül kulcsolt lábunk alá."
sugárszárnyával bronzházába szállt
és egymásután fellobogtanak,
mint kis pimpók az éji réten át
a sárga fények: akkor ah! a lány
félni kezdett, hogy sohasem csügghet majd ajakán.
fehérre mos falombot és levélt,
odvából hallom szólni a bagolyt
s csapkodni a nagy barna denevért,
brekeg a béka, zúg az éjbogár
s lassan közelg a homokon a szürke hideg ár.
lásd, él egy tündér itt a sás között,
ki jól emlékszik, hogy egy hetyke, kényes
istenfi egyszer hozzá leszökött,
pázsitos ágyán kéjjel ölelé
s arany szárnyával zúgva szállt vissza a nap felé.
még nagy Apolló csókjától remeg
s a fenyő fenn a parti sziklabástyán
sokat mondhatna (lenne csak kinek!)
Boreas szerelméről; s magam is
láttam, hogy rám kacsintgatott már Hermes, a hamis.
s jön minden reggel egy derék legény,
hoz almát s levágja a haját is,
fürtével úgy kedveskedik szegény,
hogy legyőzze bennem a szűz dacot;
egy iris-szárnyú madarat csak tegnap is hozott.
a magas szikamórról csente le
hajnalban, mikor éledt a határ
s fészkét hét pettyes tojással tele
elvette tőle, mind, amit talált,
míg párja, borókabogyót keresni, messze járt.
nem oly hűséges, mint e szép fiú,
ki sok driáddal feledtethet el
sok hiú fogadalmat, sok hiú
esküt, mit Artemisznek félve tett,
mert szép, valóban szép fiú, és ajka csókra lett.
a két szemöldök bércei felett:
az ifju tiruszi tán éppen ő volt,
kit Cythereia úgy megszeretett;
erősek, barnák ifju tagjai,
arcát az első pelyhselyem kezdi borítani.
bégető játszik rétjén pajkosan;
kunyhójában köcsöggel áll a méz,
melyet a légy megkóstol torkosan
hanem megjárja, mert beléragad;
s sipjából édesen tud ő kicsalni hangokat.
tartottam én fenn minden vágyamat,
neked tartottam szüzességemet:
tudtam, hogy el fogsz jönni: vártalak,
te legszebb csillag a víz kék egén,
legszebb bimbó a vízi rét bimbótlan szőnyegén.
először kelt a rügy a fák között
és a tavasz nedvétől gyenge tőm
ezer fehér virággal öltözött,
apró holdakkal gúnyolván az éjt,
sok apró virágholddal, mely a hajnaltól se félt;
magtáráról a mókus s a kakuk szólt:
láz járta át uj leveleimet
s törzsem mohos ereit s mint az ujbort
éreztem bennem forrni a tavaszt,
éreztem szűzi törzsömön, hogy szenvedély apaszt.
ágamra nyomták vékony orrukat:
magas tetőmön készült már a bölcső,
mely ringatja a madárfiakat:
az ökörszem párjával rajtam élt,
csodáltam, hogy vékony galyam elbírhat ennyi kéjt.
és Amaryllis alattam nyugodt;
köröttem űzte bimbófakadáskor
Daphnis a lányt, ki félénken futott,
míg leheletet érezett haján
forrón - és visszanézve nem futott többé a lány.
hol a sürű lomb mennyezetet ád:
szerelmi kéjhez illik ez a hely,
hol a legforróbb vágy áldozatát
megszenteli a mirtusz s ringató
árnyék alatt hűs rejteken fekszik egy kicsi tó.
mert nyíl körötte mézes liliom,
vizen ringatva lapos levelét
s egy aranybárka mindenik szirom,
darázs hajója mindenik kehely:
jer, hagyd e puszta partot itt! jobb hely lesz az a hely
Cyprus urnője gyakran kóborolt
párjával, kit egy karral átkarol;
nedves öltönyét ott veti a hold
Endymion előtt, mert higyj nekem;
Diána párduclába még nem járt e rejteken.
a vándor vízre visszamehetünk,
a tenger legét ajkunk kéjjel issza
s Neptun csarnoka megnyílik nekünk
s naphosszat nézzük majd az óriás
szörnyek ott lenn hogy játszanak s hogy ugrál Xiphiás.
szánalom arcán nem fog látszani:
vadászlándzsáját leteszi Diána
és somijját felajzzák ujjai
s tollas nyilát keblére vonja majd
és elröpíti majd a nyilt - s jaj! hallom már a zajt:
szerelmi harcunk nyomoréka te,
add innom végre csókod italát,
mely édes, mint az istenek teje:
óh régen vágyó szívem vágya jöjj,
még talán elrejtőzhetünk az istennő elől!"
megrázkódott a galy, szétvált a lomb,
istenillat érzett a levegőn
s a tenger szürke árja visszafolyt,
csaholt az eb; riadt a szörnyü kürt,
s zúgva egy lángszakállu nyíl a légen átrepült.
az új tavasztól tejfehér virág,
e hivatlan vendég, e gyilkos urnő
ép odafúrta borzasztó nyilát
és vérvörös barázdát szántva ott
a nyíl, hosszú vörös uton szivébe behatolt.
a driád a fiú testére dölt:
a sírba víve szüzessége terhét
az élvezetlen élvet, holt gyönyört
s elégületlen vágyait siratta,
míg ifju vérét verdeső szivéből mind kiadta.
és borzasztó volt halni látni őt,
mielőtt élvezhette valaki
testének szűz gyümölcsét, mielőtt
megismerhette volna ő a kéjt,
melyet ki nem ért, sohsem élt, de halva hal ki ért.
ki Adonissal teljes éjen át
egy pásztorlakban kéjeleg vala,
galambhintóján, szép Arkádiát
elhagyva, Paphos felé költözött,
távol halandó szemtől, a csillag és bérc között,
párt s hallá végső gyenge sóhaját
az oreádnak, mely mint nyugtalan
hegedűhang rezgett a légen át,
megállítá ezüst galambjait
s a parton termett és a két hullát találta itt.
a kis pacsirta hangját figyeli
és sarlójával nagyon is közel
állván, a rózsa ágát átszeli
s a barna földre hull a szép virág
véletlen - vagy pásztorgyerek ha jár a réten át
rájuk se nézve a gonosz fiú,
melyek kis testvérekként álltak ott
s el nem kerülte őket a hiú
pillangó, míg most kis kelyhükre hág
az öntudatlan könnyü láb s elhull a két virág; -
a fű közé magát ha leveti,
liliomszárakat nevetve tör szét
s a szálló órát percre feledi,
nevetve töri szét a liljomot
s ott hagyja eltiporva: - úgy feküdtek ők is ott.
kegyetlen karja tette ezt talán,
vagy részes ama másik isten is,
ki gőggel trónol Athén hegyfalán?
Óh hogy akikben úgy égett a lángja
a kéj vágyának, kéj előtt szálltak az alvilágra!"
aranyos hintajába tette ő;
s a lányka melle dús gyöngyház gyanánt
fénylett, milyet sok kékes ér besző
és dobogott, még egyre dobogott,
mintha szél rázza nyugtalan a hervadt liljomot.
szárnyával úgy szállt át az ég taván
tenger fölött a ragyogó szekér,
mint bárányfelhő, légi karaván,
az aegeusi víz fölött, amig
távol e Thammusért sirók siráma hallatik.
szokott házát elérte a galamb,
rezgett a lány ajkának szirma végsőt
és a nagy ürbe lelke átsuhant
és Vénus, az istennő, tudta már,
hogy újra eggyel kevesebb, ki őt kisérni jár.
és rámetszette történetüket,
hogy abban álmodhassanak utolsót,
hol dús olajfák himzik az eget
Paphos szigetnek alacsony fokán,
hol nappal a faun zenél, éjjel a csalogány.
a méh hajnalban a virágba verte
apró lándzsáját s a hegy élire
ébredve felszökelt a könnyü zerge
s felijeszté a mókust és gyikot,
a verőfényes hant alatt aludt már testük ott.
Vénus már ott térdelt a hant előtt
s ki szerelmessé tette a Halált,
buzgón kérte az alvilági nőt,
hogy most az egyszer bírja rá urát,
hogy hadd mehessen földi vágy a szörnyü réven át.
távol az édes naptól és a földtől,
gyümölcstelen, bimbótlan, árva honban,
ahol virágot a tavasz se költ föl
s tehertől nem görnyed az almafa,
hol nem szerelmes a rigó s nem zeng a csíz szava:
ifju Charmides fekszik bágyatag,
tépett virágok vannak a kezénél
s az asphodellok egyre hullanak,
hullnak a sötét vízbe lepkeszárnyon,
hullnak e fehér csillagok - és a táj mint egy álom.
dús fürte közt, a víz tükrébe néz,
egy fehér árnyat lát a tükrön át
mögé suhanni és egy pici kéz
lopózik az övébe titkosan,
s egy félénk forró ajk tapad ajkára hosszasan.
s a két arc egyre közelebb hajolt
s egyre közelebb ért a két ajak,
míg mindakettő egy lángrózsa volt
és vágyó karral átölelte őt
s hallotta szívét s lihegett s keble dagadva nőtt.
s megrontani az ifjué a szűz
és tag a tagot lázasan kereste
s erükben áradt és apadt a tűz -
hallgass most sípom, durva bodzaág:
elég, hogy Erósz kacagott ott is, hol nincs virág.
a szenvedélyről! Hajtsd most össze szárnyad!
Botor Ikárusz! napba már ne nézz!
Dalod keressen búni hűvös árnyat
hol forrást csörget a kasztáli völgy
vagy hol a víz alatt pihen a holt leszboszi hölgy.
csak égő szégyen volt és kinmarás,
a szerelmetlen Hádeszben megérte,
hogy néki is jutott im egy kalász
a lángmezőről, hol a szenvedély
jár s lábát meg nem égeti - elég hogy ez a kéj
amelyben összesűrüsűl a lét,
amely a perc mélyére hat fulánkkal
s önnön teljébe öli gyönyörét,
mielőtt a sápadt Persephoné
szolgálni hívta volna őt az ivor trón elé!