Babits Mihály: CHARMIDES

Teljes szövegű keresés

CHARMIDES
 
1
 
Görög fiú volt. Borral és izes
fügével hagyta el Sziciliát.
Gályája orrán álmodott. Vizes
szél nedvezé sötét fodor haját:
de nem törődött széllel és veszéllyel,
rengő székéről nézte csak, mily nedves, bús az éjjel,
 
míg hajnaltájban izzó fénygerelyt
látott az égen, nyúlós aranyat:
árbócot akkor zajjal leszerelt,
fordíttatván a vitorlát hanyatt
északnyugot felé, a szél felé,
s az evezőket ütemes dallal mérsékelé.
 
S hogy feltünt a halvány korinthi domb,
horgonyt kis öble fövenyébe vet,
friss olajágat homlokára font,
arcán lemosta a tengervizet,
majd tagjait olajjal kente ő
s lentunikát s bronztalpu új sarukat vett elő
 
s csiga nedvével festett dús ruhát,
melyért néger kalmárral alkudott
megjárva a napos Szirakuzát,
s melyen tiruszi paszománt kuszott:
így jött kiváncsi kufárok között
s lágy erdőig, melyet a napfény ezüstözött.
 
S mikor a fáradt nap megszőtte lent
piros felhőkből ágyát, csöndesen
de fürge lábbal a szentélybe ment
hol a papok nem vették észre sem
s egy rejtekből nézte hogy régi vig
társai nyájuk zsengejét oltárra mint viszik
 
s mint szór sistergő sót a láng fölé
a félénk pásztor s hogy függeszti horgas
botját Annak falára kitevé
hogy kis karámát nem zavarta farkas
s hogy cseng a lányok tiszta hangja itt
míg mindenik hoz jámborul oltárra valamit,
 
friss tejtől habzó faragott kupát,
friss lépet, melyet még a méhe gyászol
s melyből méz dúsan árad; új ruhát
himezve drágán ebbel és vadásszal;
olajos bőrt, vivók számára jót
s a tüskés vadkan agyarát s egy tüskés szőrcsomót,
 
mit Athenának loptak Artemisztül;
egy foltos zerge bőrét (karcsu testét
egy szép tisztáson szurta nyíl keresztül).
Herald jelezte azután az estét
s megürült a pillérövezte hely,
megtéve fogadalmukat egyenkint mentek el.
 
A vén pap kioltá a tüzeket
kivéve egyet, mely örökkön ég
a cellában; jó fül a szűzeket
hogy dallanak menet, hallhatta még:
vig zaj jelezte távol a falut
s lezárta az őr zord keze a síma érckaput.
 
Soká feküdt s nem mert lélegzeni
s ahllá hogy cseppen oltárról a bor
s hogy hullanak a rózsa szirmai
amint a szellő néha behatol;
s tán ájulásban eligézve volt,
amíg a nyílt tető fölött fölkelt a tele hold
 
s a márványpadlót fénnyel ringatá:
felugrott most az ifju vakmerő,
a cédrusajtót hévvel fölnyitá
s im egy nagy harci szobor tűnt elő
sáfrányruhában! griffje csillogott
nagy sisakán s a hosszu érc lándzsáján villogott
 
s kőből s acélból lánggolyók a pajzson
görgött a Gorgó ólmos két szeme,
haja kígyókból kigyózott a rajzon,
vértelen ajka mintha intene
bénult szeszéllyel, míg a láb alatt
a pislogó bagoly vakon bámulta a falat.
 
Ekkor a szúniumi tengeren
halász ha hálót lámpánál kötött,
patkók zaját hallhatta hirtelen,
ércdobogást a messze hab fölött
s az éj kárpitját villám szabta át:
bárkáján félve térdre hullt, ugy rebegett imát.
 
S a bűnös szerelemnek tolvaji
feledték percre a lopott gyönyört
Diána szavát vélvén hallani.
Sok alvót ekkor lázálom gyötört
s a magas tornyon megriadt az őr
s pajzsa mögé rohant hamar az éji zaj elől.
 
Mert fegyver csörgött a templom körül
s tizenkét márványisten harcba szállt
s a lég közé szokatlan zaj vegyül
s a nagy Poseidon rázta szigonyát
s a márványló nyeríte a frizen
s a harcos lábak vad zaja vad háborut izen.
 
Halálra készen ott az ifju állt,
boldog hogy látja, bármi lesz az ára,
e szűzi szobrot s nyugodt homlokát,
téged, kegyetlen tisztaság csodája;
ah, boldog volt valóban, mert soha
nem látott ilyet földi szem, csak Trója pásztora.
 
Halálra készen állt; s egyszerre lám
csend lett s megszünt a paripák zaja
s ő elsimítá fürtét homlokán
és válláról lehullt az új ruha -
ki az, kit ily vágy nem zavarna meg? -
az istennőhöz lábhegyen közelget és remeg.
 
Kék ujja páncélt az ivor nyakon
s krókuszruhán csatot habozva nyit
s lehull a peplosz a sok hótagon
kitárva szembe titkos bájait,
miket Athéna sohasem mutat:
a páros combot és csipőt s a hószin halmokat.
 
Ki szerelem bűnét nem ismeri,
az ne olvassa most az én dalom;
neki ez ének zene nélküli,
nem hatja tőle édes borzalom:
de kiknek láng gyulad rá homlokán,
kik megismerték már Erószt, hallgassanak reám.
 
A fényes képen pár pillantatig
kapzsi szemét mohón legelteté
s a kéj teljével jól nem lakhatik;
majd ajakát az istenajk fölé
tapasztja és a tornyos nyak körül
vetí karját s már nem remeg s elfullad és örül.
 
Sohasem ért ily éjet szerető,
mert folyton mézes szókat suttogott
s ezüst testét őrzetlen nézte ő
és csókkal hintett minden kis tagot
s keze rajtuk kéjjel suhant alá
s forrón verő szivét a hűs kebelre nyomta rá.
 
És Numídia minden ördögét
forró agyában érzé nyüzsgeni
s lant húrjaként rezgette idegét
egy vonagló kin, édes, isteni,
és nem emelte föl az ajakát,
míg az intő pacsirta nem röpült fölöttük át.
 
Aki sohasem látott szürke reggelt
sötét szobába kandikálni még
s egy édes test mellől bágyadva nem kelt
boszus szemekkel vonva függönyét,
sohasem érti meg, hogy mily csodás
hosszú a végső csók s milyen nehéz a távozás.
 
Kristálygyürűt öltött övűl a hold:
e jel jelzi a hajósok szerint
az ég haragját; csillag elhajolt
s hajnal rezegteté a szürke szint
a keletégen, szárnyas pitymalat,
mikor a boldog szerető a hegyről leszaladt.
 
Riadt lábbal szaladt a szirt alá
s fogózva Pánnak barlangjára lelt.
A kecskelábu horkolt. Hallgatá;
majd fűves hantra zergeként szökellt
s fürgén nyargalt az olajberken át,
mely árnyat a jólépitett város szélének ád.
 
Így végre egy kicsiny patakhoz ért,
melyet jól ismert, mert gyakran futott
zöld kavicsos partjára hűs vizért
s ott néha ezüst pisztrángot fogott:
most lefeküdt a kardos sás közé
s dobogva és lélektelen a napsugárt lesé.
 
Így fekve a zöld marton, egy kezét
a hűvös érbe lanyhán lógatá
s a reggel friss szellői legyezék
égő arcát s a göndör fürt alá
befúva simogatták homlokát -
titkos mosollyal nézett ő a hangos habon át.
 
És nemsokára gyapjuköntösében
ébred a pásztor s nyitja ajtaját,
köd lapul meg az érő rozs közében
s fejét finom füzérként fonja át,
halmon a sárga házi eb ugat,
juhászok a zörgő füvön kihajtják nyájukat.
 
S már a sirály kiszáll a zöld mezőre,
melyet fonalas harmat ellepett,
éhes bárány béget a legelőre,
és éber varju leng fészek felett,
mikor nehány vadász meglátta őt
s csodálta, hogy lehet fiú, ki ily sugárra nőtt.
 
S nem vélik, hogy halandó; s egyik úgymond:
"Az ifjú Hülasz ez, a hűtelen;
feledve Herkulest, emészti új gond
egy nájádért." - De társa mondja: "Nem:
Nárcisszusz ez, önmaga szeretője
és vörösbársony ajkai nem vágynak soha nőre."
 
S közelebb jőve harmadik kiált:
"Az ifjú Dionüzosz ez, ki tán
elrejtve a tigrisbőrt és dzsidát
pihenni dőlt a vadászat után.
Legbölcsebb lesz elfutni, azt hiszem:
égieket büntetlenül nem nézhet földi szem."
 
S így megfordultak, vissza sem tekintvén,
s otthonra rege lett a látomás:
heverő isten az ér sása mentén;
és aznap arra nem mert járni más,
sem vágva nád nem hullt, sem olajág;
egész nap elhagyott maradt e szép kis zöld világ.
 
Csak a tudatlan pásztorifju járt ott
üres iszákkal, ugrált és szökellt
a másik oldalon és rákiáltott
remélve, hogy uj játszótársra lelt,
de a heverő néki nem felelt,
s ő félijedten együgyü útjára tovakelt.
 
Vagy a majorból kis leányka jött,
ki még a szerelemről nem tudott,
s midőn a fehér kart a sás között
s midőn látta a fekvő ifjut ott,
égő, szüzi szemekkel nézte meg
s kelletlen-búsan ment tovább, bágyadva, csüggeteg.
 
S a város zaját hallá a fiú
és hallott néha harsogó kacajt
onnan, hol ifjak játékra s hiú
versenyre gyültek: s hallott néha dalt
s hallott kolompot, melyet ráz, mohos
forráshoz vezetvén a nyájt, a görbeszarvu kos.
 
Fürge darázs táncolt a bodza közt;
tücsök, nótáját vígan cirpelé;
s a vízbe, mely kacsákat is füröszt,
a vizi patkány bátran szállt belé,
a félénk mókus ágról-ágra kúszott,
s lassan a parti sáson át nagy teknősbéka csúszott.
 
S a gyenge szellőn a selyem fü rengett,
mintha végig sarló söpörne rajt,
cserés irtáson fajdkakas kerengett,
tarkázva itt-ott az ezüst avart,
melynek üvegfestésü szőnyege
fölött a füstös légyvadász, a fecske, billege.
 
De néki kisebb gondja is nagyobb,
bár rigófüttytől vígan zeng a nád
s a kenderice dala fölbugyog:
buvó párjához édes szerenád;
ah! kisebb gondja is nagyobb, hiszen
látta Pallász keblét s amit nem láthat földi szem.
 
De mikor tévedt kecskéit a pásztor
síppal a szirt közt összeterelé,
zöngött a nád a madárvijjogástól,
s vihar sejtelme szállt a fák fölé,
késett nyáj, árnyként, hazakocogott
s a füge levelén öreg esőcsepp kopogott:
 
elhagyta a gyíkoknak otthonát
s az elboruló erdőből kikelt
s sötét tanyákon, nedves kerten át
egész a kisded öbölig szökellt,
s mikor matróza mind hajóra gyűlt,
a vásznat fölfeszítteté s a magas farra űlt,
 
s mindjárt a földtől messze járt, s midőn
kilenc nap szállt aranylétráin át
s kilenc gyóntató holdnak monda hőn
a csillagtábor éjenként imát
s a lepkéknek susogta titkait,
melyeket nem látott a nap, de az éj létre hitt:
 
egy nagy bagoly jött sárga kénszemekkel
a ködön át, és a hajóra ült,
mely mintha rakva fegyveres sereggel
lett volna, úgy recsegett és feszült;
a rém huhogva csapkodott; sötét lett
és kardot rántott Orion s maga zord Mars sötétlett
 
a hold előtt, nem felleg tornya csak
s az óceán ködéből im kivillant
a vörös toll, a szarvas nagy sisak,
a bronzvért s a hétölnyi lándzsa csillant
és hordva fényes, háborus ruhát
Athéna lépdelt a beteg, vonagló vízen át.
 
Durva hajós szemében lenge fürte
szálló viharnak látszhatott bizony
s a vízen lába, a fehér, a fürge
fehér tajtéknak rejtett zátonyon,
s látván a gályát csapkodó habot
a kormányos a vásznakat levonni jelt adott.
 
De ő, a szentségtörő vakmerő
a drága titkok bűnös meglesője,
a bűnös lánggal égő szerető,
midőn feltünt a vízen égi nője
örömben és kacagva szól: "Jövök!"
s a hűvös hangos habba a hajóról beszökött.
 
S egy fényes csillag leesett az égről,
egy táncos elhagyta a tejutat,
s boszut vevén a sértett szűziségről
Athénba gőgös fénnyel vett utat
a sápadt Pallász zúgó szekerén -
pár buborék jelezte, hol merült el a legény.
 
S a nagy bagolytól megrezzent az árboc,
amint a bosszus urnőt követé,
és a legénység, attól félve, kárt hoz,
nézni sem mert a gúnyos rém felé,
a vén kormányos csodákat regélt
s a kis hajó, mint fecske a viharban, útra kélt.
 
És Charmidesről szólni senki sem mert
vélvén, hogy egy isten haragja rajt;
s elérve a szoros gádesi tengert
fogadta a hajót tágöblü part.
A kalmárnép a vám felé üget
s kiállítják a piacon mázas edényüket.
 
2
 
De egy jó Triton ment a vizen át
s a fiu testét görög földre hozta
s egy nimfa megfésülte szórt haját,
másik arab füvekkel balzsamozta,
sirálybandával altatá a másik
s kisimitá merev kezét s homloka dult vonásit.
 
S közeledvén athéni otthonához
egy tornyos hullám megragadta őt,
egy tornyos hullám, tajtékkal virágos,
mely rajt csodásan össze-vissza nőtt,
üvegkeblére szorította jól
s tört part felé, mint vakmerő, fehérsörényü ló.
 
Ahol Kolónosz a tengerhez ér,
fekszik egy hosszu, nedves, síma rét,
ismeri jól a fürj és seregély
s elhagyja érte Hümettosz hegyét
a méh és nem ijed fel a faun
ott durva szón, elmúlat a játszó pásztorfiun.
 
De elhagyván a tüskés labirintust,
amelyen ezer bojtorján kusz át,
a vadász gyakran látja Hiacintust
ott messze vetni fényes diszkuszát
s lehúzza vétkes szemei felett
a kalapot és kürtje sem mer adni víg jelet.
 
Vagy hajnalban labdát dobálni jőnek
driádok, sásos partra, víg sereg;
egy kecskefülű Pánt megtesznek őrnek,
hogy zord Poseidon ne lephesse meg,
ha egynek öltönye elhagyja vállát,
s a habból ki ne üsse kék karját, bíbor szakállát.
 
A szirtes parton barlang odva, sárga
harangu hajnalkával függönyös.
Sima a part: csak néha arra járva
s félve, hogy elfelejti közönyös
játszópajtása, a zöld, sima nád,
rajtahagyja nádon, homokon az ár vizes nyomát.
 
Virággal tölt, de olyan kis hely ez,
hogy a csapongó lepke arra kelve
délig ott minden mézet megszerez
és mégsem tellik el mohó szerelme,
s ha nem sajnálná a matrózfiu
tépni, hogy lenne a hajó orrára koszoru:
 
virágtalan hagyná a kis mezőt,
mely nem valami pompás hímü rét,
csak néhány nárcisz, itt-ott közbeszőtt
tarkítja a fű zöld komoly szinét,
amelyet itten senkisem kaszál,
ezüst csillaggal - s búvik az apró ibolyaszál.
 
Ide kihozta őt a hab s örült
megtenni ily kedves szolgálatot
s ahol a víztől szűzi föld terült,
az arany partra lenyugtatta ott
s mint egy szerelmes, vissza-visszatért
s sápadt test csókjára, mely nemrég oly lángban élt,
 
míg a tenger vizével meg nem ölte
az önemésztő kéjes lángokat
s testén a zord halál fagya letörte
ereit, e liliomágakat,
melyek, midőn az erdőn átszökellt,
egyik a másiknak tüzes dobogással felelt.
 
S mikor hajnalban jött a nimfahad,
az őrszatir a fiúra talált ott
és Poseidonra gondolt s megriadt
és elfutott és futva felkiáltott,
s mint tisztás árnyán fürge sugarak,
a driádok biztos, sürű menhelyre szálltanak
 
Csak egy tündérke vélte csöndesen,
hogy oly szörnyűség mégse lenne tán
egy tengeristen nedves csókja sem
s epedve azon édes csáb után,
amellyel cselt tud vetni szerető
a szűziségnek, titkosan lopódzott vissza ő.
 
S nem vélte bűnnek, ilyen szép fiúra
áldozni kincsét s vágyától mohón
költé édes nevekkel újra s újra
s fürtét s ajkát csókolta lángolón
és félve, hogy nem ébred, szíve döbbent,
majd félve, hogy nagyon hamar felébred, tovarebbent.
 
De visszatért s egész nap véle volt
s mint új játékra, nevetett reá;
kezét fogdosta s édesen dalolt
s szemét ráncolta, míg elgondolá,
hogy e szép ifjú nem kívánja őt:
nem tudta, hogy már megjelent Persephoné előtt.
 
S nem tudta, milyen bűnös ez ajak
és szólt: "Fel fog ébredni, ismerem,
fel fog ébredni, hogyha majd a nap
vörös paizsát felfüggeszti lenn
Korintus várán: csak csel ez az álom,
hogy ébredve mohóbbnak és vágyódóbbnak találjon.
 
A víz alatt van egy barlangi ház,
ott, mélyebben mint horgász horga jár,
fújja kürtjét egy triton-óriás
s a koszorút fejemre fonja már
és gyüjti a tengerből a csigát,
hogy ékesítse nyoszolyánk smaragdszín oszlopát.
 
Ott fedve majd korállal s habezüsttel
gyöngytrónon, kék vizárny alatt ülünk,
tarkázva gyémánttal és ametiszttel
kagylók suhannak szerte körülünk
s figyeljük, mint cicáznak a halak
egy vihartól törött hajó árbócai alatt.
 
Piros szemekkel, arany pikkelyekkel
kerengnek ők, mint karmazsin-pihék
s ha nyíl a víz üvegkapuja reggel,
látjuk, mint szunnyad lenn a vízi nép
s hogy ringat ott delfint a jégmadár,
ahol a zöldbe öltözött Próteusz nyája jár.
 
És remegő, opálszin anemónák
szőnek a tükrös padlón szőnyeget
s bíbor rojtokkal szerteszét befonják:
s a roncsolt gályagerendák megett
fésüs halacskák úsznak fel s alá
s mézszinű ámbragyöngy terül kulcsolt lábunk alá."
 
De mikor a megvert Hadúr, a Nap,
sugárszárnyával bronzházába szállt
és egymásután fellobogtanak,
mint kis pimpók az éji réten át
a sárga fények: akkor ah! a lány
félni kezdett, hogy sohasem csügghet majd ajakán.
 
És felkiáltott: "Ébredj, már a hold
fehérre mos falombot és levélt,
odvából hallom szólni a bagolyt
s csapkodni a nagy barna denevért,
brekeg a béka, zúg az éjbogár
s lassan közelg a homokon a szürke hideg ár.
 
Ha isten vagy is, ne légy oly szemérmes:
lásd, él egy tündér itt a sás között,
ki jól emlékszik, hogy egy hetyke, kényes
istenfi egyszer hozzá leszökött,
pázsitos ágyán kéjjel ölelé
s arany szárnyával zúgva szállt vissza a nap felé.
 
Ne légy oly félénk: látod, a borostyán
még nagy Apolló csókjától remeg
s a fenyő fenn a parti sziklabástyán
sokat mondhatna (lenne csak kinek!)
Boreas szerelméről; s magam is
láttam, hogy rám kacsintgatott már Hermes, a hamis.
 
Szépnek tart engem az irígy najád is
s jön minden reggel egy derék legény,
hoz almát s levágja a haját is,
fürtével úgy kedveskedik szegény,
hogy legyőzze bennem a szűz dacot;
egy iris-szárnyú madarat csak tegnap is hozott.
 
Karmazsinlábú volt a kis madár,
a magas szikamórról csente le
hajnalban, mikor éledt a határ
s fészkét hét pettyes tojással tele
elvette tőle, mind, amit talált,
míg párja, borókabogyót keresni, messze járt.
 
A darázs, ki először szüretel,
nem oly hűséges, mint e szép fiú,
ki sok driáddal feledtethet el
sok hiú fogadalmat, sok hiú
esküt, mit Artemisznek félve tett,
mert szép, valóban szép fiú, és ajka csókra lett.
 
Ezüst homloka, mint a felkelő hold
a két szemöldök bércei felett:
az ifju tiruszi tán éppen ő volt,
kit Cythereia úgy megszeretett;
erősek, barnák ifju tagjai,
arcát az első pelyhselyem kezdi borítani.
 
S ő gazdag is. Sok gyapjutól nehéz
bégető játszik rétjén pajkosan;
kunyhójában köcsöggel áll a méz,
melyet a légy megkóstol torkosan
hanem megjárja, mert beléragad;
s sipjából édesen tud ő kicsalni hangokat.
 
S mégsem szerettem őt, mert csak neked
tartottam én fenn minden vágyamat,
neked tartottam szüzességemet:
tudtam, hogy el fogsz jönni: vártalak,
te legszebb csillag a víz kék egén,
legszebb bimbó a vízi rét bimbótlan szőnyegén.
 
Tudtam, hogy el fogsz jönni, mert midőn
először kelt a rügy a fák között
és a tavasz nedvétől gyenge tőm
ezer fehér virággal öltözött,
apró holdakkal gúnyolván az éjt,
sok apró virágholddal, mely a hajnaltól se félt;
 
midőn a rigófüttyre fölijedt
magtáráról a mókus s a kakuk szólt:
láz járta át uj leveleimet
s törzsem mohos ereit s mint az ujbort
éreztem bennem forrni a tavaszt,
éreztem szűzi törzsömön, hogy szenvedély apaszt.
 
Este jöttek az őzikék s legelső
ágamra nyomták vékony orrukat:
magas tetőmön készült már a bölcső,
mely ringatja a madárfiakat:
az ökörszem párjával rajtam élt,
csodáltam, hogy vékony galyam elbírhat ennyi kéjt.
 
Alattam zengett az athéni pásztor
és Amaryllis alattam nyugodt;
köröttem űzte bimbófakadáskor
Daphnis a lányt, ki félénken futott,
míg leheletet érezett haján
forrón - és visszanézve nem futott többé a lány.
 
Hát jer velem buvóhelyemre, jer,
hol a sürű lomb mennyezetet ád:
szerelmi kéjhez illik ez a hely,
hol a legforróbb vágy áldozatát
megszenteli a mirtusz s ringató
árnyék alatt hűs rejteken fekszik egy kicsi tó.
 
Menyét tanyája, méhnek drága rét,
mert nyíl körötte mézes liliom,
vizen ringatva lapos levelét
s egy aranybárka mindenik szirom,
darázs hajója mindenik kehely:
jer, hagyd e puszta partot itt! jobb hely lesz az a hely
 
szeretőknek, mint mi vagyunk, ahol
Cyprus urnője gyakran kóborolt
párjával, kit egy karral átkarol;
nedves öltönyét ott veti a hold
Endymion előtt, mert higyj nekem;
Diána párduclába még nem járt e rejteken.
 
De hogyha jobb szeretsz, a vízre vissza,
a vándor vízre visszamehetünk,
a tenger legét ajkunk kéjjel issza
s Neptun csarnoka megnyílik nekünk
s naphosszat nézzük majd az óriás
szörnyek ott lenn hogy játszanak s hogy ugrál Xiphiás.
 
Óh jer, mert hogyha úrnőm itt találna,
szánalom arcán nem fog látszani:
vadászlándzsáját leteszi Diána
és somijját felajzzák ujjai
s tollas nyilát keblére vonja majd
és elröpíti majd a nyilt - s jaj! hallom már a zajt:
 
ébredj! már hallom lába gyors zaját,
szerelmi harcunk nyomoréka te,
add innom végre csókod italát,
mely édes, mint az istenek teje:
óh régen vágyó szívem vágya jöjj,
még talán elrejtőzhetünk az istennő elől!"
 
Alig csukta le ajkait, midőn
megrázkódott a galy, szétvált a lomb,
istenillat érzett a levegőn
s a tenger szürke árja visszafolyt,
csaholt az eb; riadt a szörnyü kürt,
s zúgva egy lángszakállu nyíl a légen átrepült.
 
S hol a lány keble fölött gazdagul nőtt
az új tavasztól tejfehér virág,
e hivatlan vendég, e gyilkos urnő
ép odafúrta borzasztó nyilát
és vérvörös barázdát szántva ott
a nyíl, hosszú vörös uton szivébe behatolt.
 
S keserü jajjal kibocsátva lelkét
a driád a fiú testére dölt:
a sírba víve szüzessége terhét
az élvezetlen élvet, holt gyönyört
s elégületlen vágyait siratta,
míg ifju vérét verdeső szivéből mind kiadta.
 
Ah! borzasztó volt hangját hallani
és borzasztó volt halni látni őt,
mielőtt élvezhette valaki
testének szűz gyümölcsét, mielőtt
megismerhette volna ő a kéjt,
melyet ki nem ért, sohsem élt, de halva hal ki ért.
 
De történt, hogy Cythere asszonya,
ki Adonissal teljes éjen át
egy pásztorlakban kéjeleg vala,
galambhintóján, szép Arkádiát
elhagyva, Paphos felé költözött,
távol halandó szemtől, a csillag és bérc között,
 
s midőn meglátta a boldogtalan
párt s hallá végső gyenge sóhaját
az oreádnak, mely mint nyugtalan
hegedűhang rezgett a légen át,
megállítá ezüst galambjait
s a parton termett és a két hullát találta itt.
 
Mert mint a kertész, hogyha fölfigyel,
a kis pacsirta hangját figyeli
és sarlójával nagyon is közel
állván, a rózsa ágát átszeli
s a barna földre hull a szép virág
véletlen - vagy pásztorgyerek ha jár a réten át
 
s két nefelejcset durván eltapod,
rájuk se nézve a gonosz fiú,
melyek kis testvérekként álltak ott
s el nem kerülte őket a hiú
pillangó, míg most kis kelyhükre hág
az öntudatlan könnyü láb s elhull a két virág; -
 
vagy iskolásgyerek megunva könyvét,
a fű közé magát ha leveti,
liliomszárakat nevetve tör szét
s a szálló órát percre feledi,
nevetve töri szét a liljomot
s ott hagyja eltiporva: - úgy feküdtek ők is ott.
 
S Vénus kiálta: "A nagy Artemis
kegyetlen karja tette ezt talán,
vagy részes ama másik isten is,
ki gőggel trónol Athén hegyfalán?
Óh hogy akikben úgy égett a lángja
a kéj vágyának, kéj előtt szálltak az alvilágra!"
 
Így lágy kezekkel a fiút s a lányt
aranyos hintajába tette ő;
s a lányka melle dús gyöngyház gyanánt
fénylett, milyet sok kékes ér besző
és dobogott, még egyre dobogott,
mintha szél rázza nyugtalan a hervadt liljomot.
 
És akkor a galambok tejfehér
szárnyával úgy szállt át az ég taván
tenger fölött a ragyogó szekér,
mint bárányfelhő, légi karaván,
az aegeusi víz fölött, amig
távol e Thammusért sirók siráma hallatik.
 
De ép midőn a dús márványu lépcsőt,
szokott házát elérte a galamb,
rezgett a lány ajkának szirma végsőt
és a nagy ürbe lelke átsuhant
és Vénus, az istennő, tudta már,
hogy újra eggyel kevesebb, ki őt kisérni jár.
 
S rendelt cédrusból illatos koporsót
és rámetszette történetüket,
hogy abban álmodhassanak utolsót,
hol dús olajfák himzik az eget
Paphos szigetnek alacsony fokán,
hol nappal a faun zenél, éjjel a csalogány.
 
És meg is lett a koporsó s mire
a méh hajnalban a virágba verte
apró lándzsáját s a hegy élire
ébredve felszökelt a könnyü zerge
s felijeszté a mókust és gyikot,
a verőfényes hant alatt aludt már testük ott.
 
S midőn az új nap csókja rátalált,
Vénus már ott térdelt a hant előtt
s ki szerelmessé tette a Halált,
buzgón kérte az alvilági nőt,
hogy most az egyszer bírja rá urát,
hogy hadd mehessen földi vágy a szörnyü réven át.
 
3
 
A mélabús, holdatlan Acheronban,
távol az édes naptól és a földtől,
gyümölcstelen, bimbótlan, árva honban,
ahol virágot a tavasz se költ föl
s tehertől nem görnyed az almafa,
hol nem szerelmes a rigó s nem zeng a csíz szava:
 
egy Léthe-menti ér sötét vizénél
ifju Charmides fekszik bágyatag,
tépett virágok vannak a kezénél
s az asphodellok egyre hullanak,
hullnak a sötét vízbe lepkeszárnyon,
hullnak e fehér csillagok - és a táj mint egy álom.
 
S midőn keresve önnön homlokát
dús fürte közt, a víz tükrébe néz,
egy fehér árnyat lát a tükrön át
mögé suhanni és egy pici kéz
lopózik az övébe titkosan,
s egy félénk forró ajk tapad ajkára hosszasan.
 
S szemei akkor föllobogtanak
s a két arc egyre közelebb hajolt
s egyre közelebb ért a két ajak,
míg mindakettő egy lángrózsa volt
és vágyó karral átölelte őt
s hallotta szívét s lihegett s keble dagadva nőtt.
 
S csókra a lányé volt az ifju teste,
s megrontani az ifjué a szűz
és tag a tagot lázasan kereste
s erükben áradt és apadt a tűz -
hallgass most sípom, durva bodzaág:
elég, hogy Erósz kacagott ott is, hol nincs virág.
 
Hallgass, költészet, nagyon is merész,
a szenvedélyről! Hajtsd most össze szárnyad!
Botor Ikárusz! napba már ne nézz!
Dalod keressen búni hűvös árnyat
hol forrást csörget a kasztáli völgy
vagy hol a víz alatt pihen a holt leszboszi hölgy.
 
Elég, elég, hogy az, akinek élte
csak égő szégyen volt és kinmarás,
a szerelmetlen Hádeszben megérte,
hogy néki is jutott im egy kalász
a lángmezőről, hol a szenvedély
jár s lábát meg nem égeti - elég hogy ez a kéj
 
egyesítette ajkukat a lánggal,
amelyben összesűrüsűl a lét,
amely a perc mélyére hat fulánkkal
s önnön teljébe öli gyönyörét,
mielőtt a sápadt Persephoné
szolgálni hívta volna őt az ivor trón elé!

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages







Arcanum Újságok

Arcanum Újságok
Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem