Babits Mihály: ÉJI ÚT
ÉJI ÚT
Nincs lámpa a kocsinkban. Robogó, robogó, világtalan éjjel.
Az a prémes úr, Vajtán aki fölszállt, jól fésült úri szakállal,
egész úti gyertyakészletet vett elő, tartóval, kis tállal,
lassan bontotta újságlapját széjjel
annexiós kéjjel - uszító lap volt, háborús vezércikk,
szinte láttam kezéről csöpögni a vért -
oly büszkén élvezte gyertyás fölényét, hogy az ember félt
maga bölcsét olvasni az ő fényénél - inkább az utolsó élcig
Az a prémes úr, Vajtán aki fölszállt, jól fésült úri szakállal,
egész úti gyertyakészletet vett elő, tartóval, kis tállal,
lassan bontotta újságlapját széjjel
annexiós kéjjel - uszító lap volt, háborús vezércikk,
szinte láttam kezéről csöpögni a vért -
oly büszkén élvezte gyertyás fölényét, hogy az ember félt
maga bölcsét olvasni az ő fényénél - inkább az utolsó élcig
tűrte hallani minden szavát az utasoknak, üzletről, háborúról,
tűrte rabon a lélek: mert nem volt menekvés - a gyertyavilág
csak megszűkítette a mindenséget - a puszta fák
kívül rekedtek - hallottuk, hogy csikorogva surol
a kocsik kereke - de ezenkívül semmi se hatolt
ide kívülről - csupán a kerék, a kerék zakatolt;
és néha, ha megsimítottam kesztyűmmel az ablak sárga ködét,
láttam derengeni hóban a messze sötét
tűrte rabon a lélek: mert nem volt menekvés - a gyertyavilág
csak megszűkítette a mindenséget - a puszta fák
kívül rekedtek - hallottuk, hogy csikorogva surol
a kocsik kereke - de ezenkívül semmi se hatolt
ide kívülről - csupán a kerék, a kerék zakatolt;
és néha, ha megsimítottam kesztyűmmel az ablak sárga ködét,
láttam derengeni hóban a messze sötét
téli mezőket - míg egyszerre egy szemben robogó
vonat elcsap minden kilátást - zökken - megáll... mi is zökkenünk -
megállunk mi is. A prémes úr hirtelen elfújja pislogó
gyertyáját (kiszáll) - és mi váratlan sötétbe hökkenünk.
Most jobban érezni a hideget. A kocsi nincs fűtve. Fázik a láb.
A szemközti vonatban katonák dalolnak. Ökörbőgés messze.
Nagy csuklyás alakok a kerekeket kalapácsokkal kongatják alább,
s kis ijedt gondolatok surrannak szanaszét a baljósló neszre,
vonat elcsap minden kilátást - zökken - megáll... mi is zökkenünk -
megállunk mi is. A prémes úr hirtelen elfújja pislogó
gyertyáját (kiszáll) - és mi váratlan sötétbe hökkenünk.
Most jobban érezni a hideget. A kocsi nincs fűtve. Fázik a láb.
A szemközti vonatban katonák dalolnak. Ökörbőgés messze.
Nagy csuklyás alakok a kerekeket kalapácsokkal kongatják alább,
s kis ijedt gondolatok surrannak szanaszét a baljósló neszre,
gondolatok, hogy mik is vagyunk és hova is megyünk és mi vár reánk,
mi vár reánk otthon - ó milyen furcsa is, hogy itt vagyunk, távol!
idegenek közt! - és kedveseinket Isten tudja már, hol,
hol viszi és hova viszi a vonat, mely lökdösődve ráng
a téli mezőkön - mily fagyos mezőkre rángatja és milyen
célok szerint - kinek a céljai szerint - mert rabok
vagyunk valamennyien - ó, Istenem, ha valamennyien
együvé ülhetnénk még egyszer akik szeretjük egymást, szegény de nyugodt
mi vár reánk otthon - ó milyen furcsa is, hogy itt vagyunk, távol!
idegenek közt! - és kedveseinket Isten tudja már, hol,
hol viszi és hova viszi a vonat, mely lökdösődve ráng
a téli mezőkön - mily fagyos mezőkre rángatja és milyen
célok szerint - kinek a céljai szerint - mert rabok
vagyunk valamennyien - ó, Istenem, ha valamennyien
együvé ülhetnénk még egyszer akik szeretjük egymást, szegény de nyugodt
házakba, ki-ki maga szeretteivel együvé ülhetne élni nyugodt
halálig mint jámbor állatok - de ez nem volna talán
fontos az ily jól fésült szakállú uraknak akik gyertyájuk szokott
fényével szűkítik maguknak a világot, hogy semmi talány,
semmi sötétség ne maradjon, hogy ne lássák a téli mezőket
és ne gondoljanak arra, hogy mi van ott - mi van messze a téli
mezőkön - ó Istenem, ha még egyszer együvé ülhetnénk élni
ki-ki azokkal, akiket szeret s nem hagynók el soha őket!
halálig mint jámbor állatok - de ez nem volna talán
fontos az ily jól fésült szakállú uraknak akik gyertyájuk szokott
fényével szűkítik maguknak a világot, hogy semmi talány,
semmi sötétség ne maradjon, hogy ne lássák a téli mezőket
és ne gondoljanak arra, hogy mi van ott - mi van messze a téli
mezőkön - ó Istenem, ha még egyszer együvé ülhetnénk élni
ki-ki azokkal, akiket szeret s nem hagynók el soha őket!
