Babits Mihály: SZÁLLÓ NAP UTÁN
SZÁLLÓ NAP UTÁN
(...Szelídre szűri a nyár sugárát
ez a délután
s langy fényfüggönnyel a házak vállát
bevonja puhán...)
ez a délután
s langy fényfüggönnyel a házak vállát
bevonja puhán...)
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Ilyenkor, látod-e, húnyt lelkemre
csókot nyom a nap,
és menni (gondolom) oly jó lenne,
amerre a nap
csak menni (gondolom), egyre menni,
napot nap után,
vonatra ugrani, nem pihenni,
szálló nap után
suhanni, zöldszinü tenger lombok
közt fulladozó
faluig szállani, minden gondot
elhullatozó
lélekkel, túl a Dunára, messze,
szálló nap után,
lombos faluig, hol lombba veszve
nyíl egy kapu tán
elénk s azon át bejutunk egy házba
hűs pitvaron át,
s ott lelne a lelkünk elkáprázva
új túl-a-Dunát,
új túl-a-világot, új világot,
fehér falu sok
mély, régi pamlagu hűs szobákat,
hol védve susog
a függöny; így susog: "Én az ablak
hű őre vagyok
és kitekinteni sohase hagylak,
pillét se hagyok
ideszállni a külső zajból hozzád,
mert vám vagyok én,
s e csöpp szoba messze csöndes ország
a vágy fenekén:
majd okosan itten megbú lelked
(szökött katona)
és e szoba lesz majd szőnyeg-kerted,
párnák vadona.
Künn zúghat azóta az őrült bóra,
hányódhat a tó:
itt nézd, a hűs falon őr az óra,
áll a mutató,
a percek ostoba guillotinja,
s a perc fenekén,
hova nem hat a század szörnyü kínja,
elrejtelek én,
én, függönyös angyal, szárnyaimmal:
ó, jer, te szegény,
jere fájó fejjel, fáradt ínnal,
védőd leszek én,
s szelídre szűrve az ég sugárát
(jere, szenvedő!)
oly hűn megőrzöm a lelked álmát,
mint egy szemfedő!"
csókot nyom a nap,
és menni (gondolom) oly jó lenne,
amerre a nap
csak menni (gondolom), egyre menni,
napot nap után,
vonatra ugrani, nem pihenni,
szálló nap után
suhanni, zöldszinü tenger lombok
közt fulladozó
faluig szállani, minden gondot
elhullatozó
lélekkel, túl a Dunára, messze,
szálló nap után,
lombos faluig, hol lombba veszve
nyíl egy kapu tán
elénk s azon át bejutunk egy házba
hűs pitvaron át,
s ott lelne a lelkünk elkáprázva
új túl-a-Dunát,
új túl-a-világot, új világot,
fehér falu sok
mély, régi pamlagu hűs szobákat,
hol védve susog
a függöny; így susog: "Én az ablak
hű őre vagyok
és kitekinteni sohase hagylak,
pillét se hagyok
ideszállni a külső zajból hozzád,
mert vám vagyok én,
s e csöpp szoba messze csöndes ország
a vágy fenekén:
majd okosan itten megbú lelked
(szökött katona)
és e szoba lesz majd szőnyeg-kerted,
párnák vadona.
Künn zúghat azóta az őrült bóra,
hányódhat a tó:
itt nézd, a hűs falon őr az óra,
áll a mutató,
a percek ostoba guillotinja,
s a perc fenekén,
hova nem hat a század szörnyü kínja,
elrejtelek én,
én, függönyös angyal, szárnyaimmal:
ó, jer, te szegény,
jere fájó fejjel, fáradt ínnal,
védőd leszek én,
s szelídre szűrve az ég sugárát
(jere, szenvedő!)
oly hűn megőrzöm a lelked álmát,
mint egy szemfedő!"
