Babits Mihály: JÓKAI
fehér szakáll, jóságos szem... s amint
kivetted a pipát fogad közül
s ajkcsucsorítva s arcod trombitások
tréfás módján dagasztva - óh öreg
gyermek! - fujtál a könnyű levegőbe
egy pelyhet... Árkon, bokron, vízen át,
a fák fölött, a ház fölött, magassan,
símán a kék szép síma levegőben
szállt a pehely... s e pehely volt a lelkünk!
rögök fölött; és minden rög nekik
hegy volt, és minden kavics szikla volt.
Óh jaj, egy esőcseppbe belefultak!
Óh jaj, mennyi vesződség és veszély
rágta és nyelte egyre terhes útjuk
kanyargó vonalát, míg megszegett
egymás után... De könnyü diadallal
szállt fönn, símán a síma levegőben
az elröpített pehely... ami lelkünk!
Nézd, földre hulltunk, ajkad messze már!
S jött a viharok vízömlése, jött
a sár, jöttek a tipró talpak - óh nézd!
mászni se tudunk, mint a hangya! Jaj!
Magyarország! Hol van II. Árpád,
jövő század regénye s álmaink? -
Te oly helyütt élsz, mely örökre védett
minden vihartól - és kinek az ajka
röpít el még?... Tiprott pehely a lelkünk!
1925