Babits Mihály: [JÖN, HOZZÁM NYÚL, KEZEMEN SZORÍT...]
csügg rajtam, mint nyűgös ismerős,
nyakamra ül, untat, elborít,
bármivel mulatok, szomorít
a vérszegény, hideg kezü ősz.
nem zengi fülembe a rímet,
a rendest, édeset, egykorit.
amelytől minden rím odafut,
ahova hajdan a bűvös gímet
akik, meglelve a kincses Krímet,
nem lettek azért tüntén szomorúbb.
mely téged is új s új tájra hív,
nyugatra örökké, más és más
a csoda után, mely ködbe vész,
amikor kilőve minden ív.
a gímet, a rímet, az egykorit:
de micsoda uj Krímet leltünk itt,
Útban fog az ősz most, balga darvak,
hidege lankaszt, köde borít,
Sevilla, Madrid, Valladolid.