Babits Mihály: TUDOM, HOGY CSÚSZOM
kicsikém, egyetlen vigasztalásom,
te se soká maradsz meg énvelem.
szennyes karjai ölelnek, lehúznak,
minden lépés csak ujabb sülyedés.
nyálkával ittasan gáncsolja lábom,
nyálkás állatok tapadnak reám.
karjaimat a pántlikás gyülölség
kötözi, és szivemet zord tudás.
mégis nehéz vagyok, nehezet nyeltem,
szájamban ólom lelkiismeret.