Balassi Bálint: [TIZENNEGYEDIK] DECIMUS QUARTUS
[TIZENNEGYEDIK] DECIMUS QUARTUS
BORBÁLA NEVÉRE
az nótája az Lucretia nótája
| 1 | Csak búbánat immár hagyatott énnékem |
| kiben elfogy életem, |
| Mert jó reménségem kiben vala nékem, |
| az most elhágyott éngem, |
| Kiért mindenkoron nyughatatlanságban, |
| fohászkodásban lelkem. |
| 2 | Ha néha hogy értek egyéb embereket |
| szeretőjökről szólni, |
| Akkor én bús lelkem rólad emlékezvén |
| nem tud szegén mit tenni, |
| Mert az gondolkodó, búskodó szerelem |
| szívemet csak emészti. |
| 3 | Azért én szerelmem és gyönyörűségem |
| mért hagyál el éngemet? |
| Óh, te fényes napom, mire nem terjeszted |
| énfelém is fényedet, |
| Hogy vigasztaltatnám én nagy bánatimban, |
| látván szép személyedet? |
| 4 | Kívánságim nékem látni személyedet |
| naponként öregbülnek, |
| Kik hogy ez ideig bé nem telhettenek, |
| szemeim könyveztenek, |
| Mert ki oka voltál előbb örömemnek, |
| most vagy csak keservemnek. |
| 5 | Bánat miatt lészek én nagy gyötrelemben, |
| ha rajtam nem könyörölsz, |
| Betegségemben is, kinek vagy orvosság, |
| ha nem gyógyítasz, megölsz, |
| Hű szerelmemet is ha te megtekinted, |
| bűn, ha hozzám nem térölsz! |
| 6 | Oly igen nagy csudám nékem ezen vagyon, |
| hogy mely kemény te szíved, |
| Te gyenge színedhez nem hasonló, higgyed, |
| te acél természeted, |
| Mert lám, nem érdemlém az te ittlétedben, |
| hogy szemedet rám vessed. |
| 7 | Rajtam szabad vagy te, én édes szerelmem, |
| valamit mívelendesz, |
| Mert azt így jól látod, hogy vagyok te rabod, |
| ha szinte megölendesz, |
| Azért ámbár gyötörj, szívem, mégis engem, |
| hogyha abban örvendesz. |
| 8 | Bírsz ugyanis éngem szinte úgy mindenben, |
| amiképpen akarod, |
| Az én víg szívemet te megszomorítod, |
| ismét megvigasztalod, |
| Szomorú lelkemet, mint egy fiatal fát, |
| mint bölcs kertész, úgy hajtod. |
| 9 | Az fiatal fához vagyok már hasonló, |
| ki még nyers és zöldellik, |
| Ki az tűzben lévén egyfelől nedvesül, |
| s másfelől égettetik, |
| Így egyfelől szívem tőled kínoztatik, |
| s ismét vigasztaltatik. |
| 10 | Lám, az Aetna-hegyet mondják tengeren túl, |
| hogy korosként égten-ég, |
| Kit soha nem olthat meg sem eső, sem hó, |
| sem másféle nedvesség, |
| Kinek égésében sem volt, sem lészen is |
| ez világon soha vég. |
| 11 | Az én szívemnek is, ki nagy szerelmében |
| hozzád régen felgyúladt, |
| Tüzét meg nem oltja sem bú, sem nyavalya, |
| sem egyébféle bánat, |
| Szerelmemért szinte ha megölsz is éngem, |
| de ugyan el nem hagyhat. |
| 12 | Én szerelmemnek mert akkor lészen vége, |
| mikor a folyóvizek |
| Visszafolyók lésznek, s mindenféle hegyek |
| árkokká lönni kezdnek, |
| Kik, hogy meglégyenek, magad is jól tudod |
| azt, hogy lehetetlenek. |
| 13 | Rólam azért vedd el szomorú néztedet |
| és mutasd víg kedvedet, |
| Te két szép szemeddel, mellyel gyakran megölsz, |
| élessz viszont éngemet, |
| Tudod, úgy szeretlek, tégedet kedvellek, |
| mint tulajdon lelkemet. |
| 14 | Tovább beszédimet immár én nem nyújtom, |
| mert netalám megbántlak, |
| Hosszú beszédimmel, mint szinte magamat, |
| nem örömest untatlak, |
| Csak ezen könyörgök, hogy éngem mindenkor |
| tarts tulajdon rabodnak. |
| 15 | Gyönyörűségem mert minden reménségem |
| nékem csak benned vagyon; |
| Mi oka, nem tudom, hogy mind éjjel-nappal |
| szívem téged gondoljon, |
| Tégedet óhajtson, tefelőled szóljon, |
| és csak tégedet várjon. |
| 16 | Tégedet ajánllak kegyes Istenemnek |
| kezében, kegyelmében, |
| Enmagamat penig az te jó kedvedben |
| és édes szerelmedben; |
| Ki írta, tudhatod, hiszem mert látszanak |
| könyveim ez levélben. |
