Balassi Bálint: TIZENHARMADIK
1 | Siralmas nékem idegen földen |
már megnyomorodnom, |
Szívem meghervadt nagy bánat miatt, |
nincs már hová fognom. |
2 | Laktam földemről, szép szerelmemről |
mikor gondolkodom, |
Jutván eszemben, ott én mint éltem, |
könyveimet hullatom. |
3 | Mint az szarvasfi anyja után rí, |
ha tőle eltévedt, |
Szívem úgy hal, vész, halálra már kész, |
hogy oda nem mehet. |
4 | Már ha nem látom, bár csak hallanom |
adná Isten őtet, |
Ki vélem együtt sok szerelmet tűrt, |
vennék mégis kedvet; |
5 | De igen ritkán és bizontalan |
hírt felőle hallok, |
Akkor sem mérem őtet kérdeznem, |
mint rab, csak hallgatok: |
6 | Ki miatt kedvem szinte oly nékem, |
mint nap az esőben, |
Vagy mint az zöld ág, ki hamar elagg |
téli rút időben. |
7 | Vagyok már szinte özvegy gerlice, |
szomorú én éltem, |
Nem kell aranylánc, sem penig víg tánc, |
nincs semmihez kedvem. |
8 | Felejtett árva itt, mint pusztába, |
csak remete módra, |
Tengek, nem élek, lenni sem lélek, |
mert jutottam búra. |
9 | Ti mezők, hegyek, berkek, szép völgyek, |
kikben gyakran jártam, |
Szép szelíd vadat, hangos madarat |
ott hallottam, láttam, |
10 | Isten hozzátok, s adja, rajtatok |
az avagy örvendjen, |
Azki engemet akkor szeretett, |
mostan se feledjen! |