Csokonai Vitéz Mihály: A szárazság és az elhagyatott szerelmes
A szárazság és az elhagyatott szerelmes
Anákreon mértéke szerént
| Jer, Níce, és tekintsd meg, |
A hervadó virágok
S bágyadva mint rezegnek,
A Flóra szűz leányi,
Nézd, hektikába estek
S a főldre mind ledűltek,
Halál lebeg felettek.
Óh, bárcsak egy esőszem
Cseppenne most reájok,
Hogy zsibbadott erekbe
Új vér cseregne ismét.
Csepegjetek, ti terhes
Felhők, reájok éltet:
Ím, Flóra kér lihegve
S temjénnel egy esőért. -
Hull már! de jaj! hiába
Csepeg le harmatod már,
Hiába, mert kiszáradt
Erek be nem fogadja.
Későre harmatoztok:
Az illatos virágok
Sárgúlva hulltanak le
S gyász éjtszakába dűltek. -
Szép Níce, engem is te
Így ölsz meg, és rövid nap
Nem lészek! Ah kegyetlen
Nem szánol-e meg ekkor?
| Jer, Níce! míg kinyújtott |
Sohajtozok, s szememből
Gyöngyharmatok csepegnek.
Nícém! csak érted élek,
Jer már, ölelj meg engem,
S tedd számra gyenge szádat,
Élet csepeg belőle.
Jer! s lankadó szemembe
Tekints csak egyszer, édes
Nícém, tudod, hogy engem
Tekinteted feléleszt.
De futsz te, jaj! kegyetlen,
Szép Níce! jer, s ne fuss el.
Nem állsz meg? ah hitetlen,
Hogy veszne el szerelmed!
Sisegd tehát utána,
Sisegd, te gyenge szellő,
Zokogva, hogy szerettem,
És ő vetett meg engem,
S mondd, hogy rövid időre
Kimúlok én örökre:
Mert ah! ki tudna ennyi
Fájdalmat elviselni!
Jössz már? de ah, sokára
Jöttél, kimúlok imhol.
Miként ma a virágok
Kimúltak, úgy ki én is.
Ne sírj, ne, Níce, kérlek,
Magad minek fogyasztod!
Bévett szokása már a
Sírás kevély nemednek.
De jaj! alig lehellek.
Adj csókot - és azonnal
Halld - ím he-reg-ve mon-dom -
Halok, de él sze-rel-mem.
