Csokonai Vitéz Mihály: Az elmátrónásodott Dóris
Dóris! míg úgy virágzottál, |
Bokrétákat ajánlottál
Minden ifjú hajára.
Én is, más is szaggathattunk |
Árnyékod alatt szíhattunk
Újító balzsamokat.
De virág-hullta szépséged |
Kerűlünk, óh Dóris, téged
S álomtalan csőszödet.
Már most csak az ő számára |
Kacsi! a más almájára
Számot sem kell tartani.
A szűz s mátróna a szemnek |
Tavasz van a szerelemnek,
Hideg ősz a tisztelet.
Hajdan egy pillantásodra |
Most már komoly virtusodra
Bőlcs fázással ügyelünk.
Sovány lelkem titulussal |
Kit mindennapos tónussal
Férjed morog, úgyebár?
Az a boldog kor eszébe |
Midőn ledér szerelmébe
Oly sok ifjú tégeté?
Dóris! Dóris! mit nem tettél |
Mi valál? de mivé lettél
Szent jármod alatt te is!
Már bút terem barázdáján |
Már karcsú nyakad símáján
Hasat ereszt a toka.
Már, ahol domború voltál, |
Olyan állásra hajoltál,
Mint a bőgő-hegedű.
Már cédrusa szép testednek |
Egy pár narancsa mellyednek
Sárgadinnye-forma már.
Dóris! Dóris! mivé lettél |
De mit? jaj, akit szerettél,
Hanyatlani kezd az is.
Én is hanyatlok időmmel, |
Nékem is roskadt erőmmel
Szivem meggémberedett.
Régi langom ellocsolta |
Virgonc kedvem elgázolta,
Csak füstöl szövétneke.
Elmém is, mely hajdanában |
Átlövellt egy minutában
A Pégazus szárnyain.
Lassodik, s hogy megjárhassa |
Mankót fog és megolvassa
Minden tippenéseit.
Most is, hogy tréfás versembe |
Az, hogy ti juttok eszembe,
Régi kedves napjaim.
Sőt, Dóriskám! ha nem volna |
Szívem szívedhez hajolna,
S megifjodnám egyszer még.