Csokonai Vitéz Mihály: Az ember, a poézis első tárgya
Az ember, a poézis első tárgya
Óh, mely örömben folytak el ekkorig
Zsengére nyíló napjaim! óh, miként
Zsengére nyíló napjaim! óh, miként
| Érzém, hogy élni s Tháliának |
| Rózsanyakán enyelegni édes! |
Víg borzadással jártam el a görög
Szépségek és a római nagy világ
Szépségek és a római nagy világ
| Pompás maradványit; s ezeknek |
| Sírja felett az olasz negédes |
Kertjébe szedtem drága narancsokat!
A franc mezőket láttam; az Álbion
A franc mezőket láttam; az Álbion
| Barlangiban s a német erdők |
| Bérceiben örömöt találtam. |
Olykor hevítvén lelkemet is belől
Új képzelések s büszke vetélkedés,
Új képzelések s büszke vetélkedés,
| Lantot ragadtam, s a lapályos |
| Dácia térmezején danolván, |
A főldnek aljáról felemelkedém;
A felleg elnyelt, mennyei képzetim,
A felleg elnyelt, mennyei képzetim,
| Mint a habok, felfogtak, s úsztam |
| Gondolatim csuda tengerében. |
"Mérész halandó! lelkesedett iszap!"
Így zenge hozzám egy levegői hang,
Így zenge hozzám egy levegői hang,
| "Szentségtelen létedre nem félsz |
| Angyali pitvarokat tapodni? |
Ki vagy, miért vagy, hol lakol? és kinek
Számára mozgasz? s végre mivé leszel?
Számára mozgasz? s végre mivé leszel?
| Míg ezt ki nem vizsgálod, addig |
| Por vagy, az is leszel." E szavára, |
Mint lenge párák éjjeli csillaga,
A tágas éther mennyezetén alól
A tágas éther mennyezetén alól
| Sebes bukással főldre hullván, |
| Csak csupa por, hamu lett belőlem. |
