Csokonai Vitéz Mihály: A feléledt pásztor
A feléledt pásztor
Thyrsis
| Amott, hol a nyájas patak |
Laurám a zőld fűzfák alatt
A vőlgybe szunnyadoz,
Én addig e kopár kövön
Panaszlok, jajgatok
S a déli nagy hévség alatt
Miatta bágyadok.
Én kértem úntalan
Szívét; de hasztalan.
Te jőjj most, gyenge szellet!
S lengvén hajfürtje mellett,
Súgd néki ezt, hogy Thyrsise
Végsőt lehellett.
Laura
| Megállj, haldokló pásztorom, |
Tartóztasd! óh, mert lelkem is
Lelkedre éledett.
Altomba éppen, édesem,
Terólad álmodám,
Midőn Zefir keservesen
Nyögvén fuvalla rám.
| Ez a szintén megholt |
Amelyre Ámor űle,
S mellyembe bérepüle;
Addig csikolt, hogy szívem is
Reád hevűle.
