Csokonai Vitéz Mihály: Serkentés a Múzsához
Serkentés a Múzsához
Jer! magunknak fűzzünk szárnyakat,
| Hogy ama bérces kőszálakat |
| Megtetézhessük azokkal, |
| Láthassuk várát az ízlésnek, |
| Hol a múzsák a sok elmésnek |
| Fejét fűzik babérokkal. |
A halhatatlanság felette
| Öröm templomát építette, |
| Amelyben megholt a halál. |
| Itt, ki szerette a múzsákat, |
| Nevével kérkedő táblákat |
| Merő gyémántokból talál. |
A dicsőségnek trombitája
| Érdemét harsogva fúkálja |
| Mindenütt a nemzeteknek; |
| Ezt a hír felvévén szárnyára, |
| Viszi a világ négy sarkára, |
| S fülébe zengi ezeknek. |
Századjai az elmúlásnak
| Általadják őtet egymásnak |
| És megőrizik hűséggel; |
| És mikor sírjára mutatnak, |
| Örömnek könnyeit hullatnak, |
| Koronázván dicsőséggel. |
Népei a fagyos éjszaknak
| S kik a forró nap alatt laknak, |
| Hirdetik, ki volt Homérus! |
| Örömmel tapsolnak őnéki |
| A Gángesnek gazdag környéki, |
| Visszaekhózik Ibérus. |
Vajha énreám tekintene
| Nyájas szemekkel Melpómene, |
| És éneklője lehetnék! |
| Úgy mind halált, mind más veszélyt s kárt, |
| Mely a legnagyobbaknak is árt, |
| Bátor lélekkel nevetnék. |
