Csokonai Vitéz Mihály: Az én poézisom természete
Te szívborzasztó éjszaka! |
Te alvilág vakablaka! |
Ti múlandóság birtokának
Setétes vőlgyei, |
Bóbiskolt Hervey! |
Hol minden érzésünk elhal, |
Fülünk csak csendességet hall, |
Csak kupressz árnyékát láthatja
A holdnak fényinél, |
Egy sír-fuvallta szél. |
Ha ólomszárnyakon repűl, |
Réműlve jár, alél, elhűl |
Szörnyű környék! kérkedj Youngoddal.
Ki hantodon ragyog; |
Én ánglus nem vagyok. |
Bőgettessék az óboát, |
És holmi gyász-trenódiát |
Én íly kedvetlen embereknek
Nem lészek egyike, |
A kedves estike. |
Árnyékozza képemet, |
Múlatván a szépnemet: |
S a mosolygó gráciáknak
Fűzzék öszve rózsaszínű újjai,
Élesztgessék borba ferdett csókjai.
Tisztelé Melpómene; |
Nékem jobban illene. |
Mert ez Lillám szép szemével, |
Az pedig tekintetével |
S így mindég új dalra késztet új öröm.
Gyengén rezgő lantomat; |
Lelkesíti húromat, |
Míg leng a friss esti szellő, |
S szárnyán egy nárdust lehellő |
És mennybéli koncertecskét zengenek.
Minden únalom kivész, |
Ott, hol tartós pauza lész. |
Bágyadt nótánk vég-szózatja |
A szép tájt elszunnyadtatja; |
Míg egymás ölébe hullunk a dalon.